Az erdélyi íróról

Az egyik majdnem hetilapban a cikkíró felkínálja sokadszorra a nagy kérdést, ki tekinthető erdélyi magyar írónak, van-e különszobás erdélyi magyar irodalom, vagy mind ugyanabban a vásárcsarnokban árulunk külön-külön gyékényeken – szabad és liberális gyékényen, népi motívumokkal meghintett szőttesen (halina és hagyma), ódon újság- és magazinpapíron, zsebből, zugban zúgolódás nélkül –, ezen vagy azon; és mind terembért/helypénzt fizetünk-e anyánknak, az Egy és Oszthatatlannak?
Én csupán egy típus – anatómiai hitelességet is olykor nélkülöző – körülírására, vázlatképére érzek magamban késztetést.
Erdélyi író az, adódik magától a típus modellje, aki életrajzilag, személyazonossága és foglalkoztatottsága okán is erdélyi, valamelyik kimondottan, közjogilag is erdélyi vagy (partiumi) településen szuszog, óg-móg, lelkesül, szivarozgat vagy tartóztatja meg önmagát a káros szenvedélyektől.
Erdélyi író az, aki emellett még le is ír több mondatot, melyeknek egymás mellett és egymáshoz viszonyítva is értelmük, irányuk van, trendbe sorolhatók be; bizonyos értelmi és érzelmi összefüggést rögzítenek (sejdítenek), nem teljesen felcserélhetők a mondatok (jelentéshordozó egységek és kétségek) egymással. Az összefüggő szöveget jelentések, jelképek, tévképzetek terhelik; mások által is megérthető, belátható, megszívlelhető, és mindamellett nyomtatott formában is fogyasztható lapokon, lapokban, folyóiratokban, antológiákban és önálló kötetek formájában is.
Erdélyi magyar író az, aki tehát erdélyi magyarként napjának egy meghatározott, de tökéletesen ki nem meríthető, le nem kötött részét (nappalt vagy éjszakát) az írásnak szánja erdélyi tollal, ceruzával, számítógéppel és erdélyi szívvel, lélekkel, egy erdélyi íróasztalon, konyhaasztalon, sufniban, garázs mélyén, gyűlésteremben, kocsiszínben, könyvtárban, szerkesztőségben vagy satupadon (egykor tintás és esztergán).
Az erdélyi m. író az, aki vállalja, hogy a saját irodalmon kívül kisebbségi, kevesebb ember nyelvén beszél a családjában, akinek közvetlen rokonai már régen más országban élnek és messziről kerülik az irodalmat, amiből az erdélyi m. író is bajosan él meg, gyermekeinek gyermekei gyagyásnak/hangyásnak nézik az írót, aki bár és amúgy értelmes ember, de akkor sem tud könyvelni, gépkocsit szervizelni, számítástechnikai kütyüket eladni, nem tud egy bankkölcsönt felvenni vagy egy pályázatot megnyerni, nem menedzser, és ráadásul még mindig ismer egy halom keménybe kötött klasszikus költőt versestül.
Az erdélyi magyar író csak románul tud az anyanyelvén kívül. A többi nyelvre nincs szüksége. Olykor, régebben még fordított ezt-azt, ma már senki sem kéri fel, hogy fordítson a Caragiale-utódok irodalmából. Őt sem fordítják. Lapjait sem. Minek? Az anyaországiak nem kíváncsiak rá, gőgösek és különben is internetet böngésznek és azt a hat divatos szerzőt, valamint Wass Albérletet; a honiak, ha még vannak erdélyi olvasók, eredetiben sem fogják megvenni.
Az erdélyi magyar író az, akit csak szerzőtársai és a szerkesztők olvasnak, akinek felolvasóestjére az író által mozgósított rokonok szoktak eljönni ímmel és ámmal, a felkért méltató éppen a Skodáját javíttatja a Washington Streeten, maga helyett a postást küldi egy dísztávirattal.
Az erdélyi íróról akkor beszélnek, amikor megjelenik a gyászkeretes neve. „Író volt, tényleg? Nem is tudtam. Pedig olyan rendes embernek nézett ki.”
Az erdélyi magyar író az, akit kötelezően itthon adnak ki, mert a kiadónak is csinálnia kell valamit. Vidéken adják ki olcsón, itthon nem terjesztik, itthon széles körben ismeretlen ismerős. Néha lehet rá hivatkozni és hatvanöt éves korában ki kell tüntetni. Vele egyetlen politikai párt sem számol, még az államfő is aggodalmak nélkül ráz vele kezet.
Az erdélyi magyar író furcsa, magának való. A könnyed, kacajt kereső olvasóknak nem. Makacs, rögeszmés, könyvéből akkor is felolvas kéretlenül, ha senki sincs a meghirdetett találkozón a teremben.
Róla nem írnak kritikát, nem lesz már soha szemináriumi vagy diplomadolgozat az egyetemeken, kötelező olvasmányként sem írják elő a hetedikeseknek, nem törődnek vele, vállon veregetik és átnéznek a feje felett, kifelejtik a jelenkori irodalmunk c. felsorolásból. A pesti könyvvásárra kiviszik mint kövületet, de senki nem kéri fel, hogy dedikáljon, pedig erre az alkalomra még új parkertollat is vett idehaza.
Témaválasztása a történelem és környéke. Havasbérc és romantika. Tépett zászlók, kihúzott sastollak. Művében több az igei két té, mint a jövő idő. Ezt várják tőle, akik úgysem olvassák.
Az erdélyi magyar író az, akinek a kiadók nem fizetnek, vagy későn és gyalázatosan keveset, akinek könyveiben hemzseg a sajtóhibbant, a borítón elcsúsznak a színek, a lapokat fordítva kötik be, akiknek a könyvei nincsenek a boltok polcain, akinek kevesebb tiszteletpéldányt adnak, mint ahány ujj van a négy végtagján.
Az erdélyi egyszóval az, akit soha nem adnak ki Magyarországon. Senki sem ismeri, kínos csend támad, ha nevét valahol valakik véletlenül elejtik egy irodalmi szalonban. Ő sem ismeri a nagyokat, csak írásaikból. Nem tagja egyetlen szerkesztőségnek sem. Feltámadásban, síron túli elismerésében kár bizakodnia. Nem szerepel a közrádióban, csak a határon túliak számára fenntartott utódállami gettó- és kegyelemkeretben, a Duna tévében kuriózumként mutogatják, erdélyi, de még tud…
Mit is tud?

(Forrás: Népújság, 2006. június 3.)

Szerkeszti: Bölöni Domokos