Hogy mindketten tudunk magyarul, az a pulton maradt magyar könyveknek köszönhetően derült ki. H. Lajos azokat nem akarta magával vinni, s nekem nem volt időm visszaszortírozni.
Láthatóan meglepte a testközelségben került magyarság, épp az ügyben járt, szóval elbeszélgettünk: 80%-át svédül, a többit – amikor magyarul szólalt meg, ugyanúgy válaszoltam. Munkácsi család, ám õ rég elkerülhetett a rokonoktól, mert töri a magyart, de szívesen begyakorolná.
Jó, Rendezzük az ügyét, s nem fukarkodunk a szóval, tetszésnyilvánítással, egyszer csak azt mondja: „Te magyarul nevetsz.” Hát… dicsértek meg már engem Budapesten mert jól beszélek magyarul, Stockholmban, hogy elsajátítottam a svédet, de ilyen eredeti megjegyzés eddig még nem ért…