Nem tudom, szükséges volt-e államfői, majd miniszterelnöki szinten elmagyarázni a kisiskolások által is ismert általános igazságot, miszerint egyetlen háztartás, így az államháztartás sem költhet többet, mint amennyit megtermel, vagy mint amennyi a jövedelme. Persze önmagában nem nagy baj – legfeljebb unalmassá válhat –, ha időnként elmagyarázzák nekünk a közhelyszámba menő igazságokat. A baj az, hogy államfőnk és miniszterelnökünk önmagának nem magyarázta el mindezt. Méghozzá idejében, amikor még elejét lehetett volna venni a bajnak: a szinte kilátástalan eladósodásnak.

A mindenkori hatalom azonban, főleg választások előtt, nyakló nélkül ígérgetett (és hellyel-közzel még osztogatott is), minden földi jót – márpedig az utóbbi időben bőven kijutott nekünk a választási „kampányáldásokból”.

Azt nehéz lenne elhitetni bárkivel is, hogy a Boc-kormány például ne tudta volna pontosan, mennyire képtelen – és így nyilván betarthatatlan – ígéret a pedagógusok, meg a többi közalkalmazott bérének ötven százalékos emelése. Már hogyne tudta volna, mikor nyomban a választások megnyerése után vissza is vonta. Azzal is nyilván tisztában volt, hogy a bányák újranyitása – amelyre a bányászszakszervezeteknek tett ígéretet Traian Băsescu államfő-választási támogatása fejében – sokba kerül majd az országnak, főleg, miután a kormány már több mint 600 millió eurót költött bezárásukra.  A Boc-kormány választások előtti tengernyi ígéretét rendre megszegte. Csupán azt tartotta be, hogy meg fogjuk húzni a nadrágszíjat. De ezt már a választások megnyerése után ígérte.

Az államfő és a miniszterelnök beosztásra, ésszerű gazdálkodásra figyelmeztet. És, reménytelen helyzetünkben még hálásak is lehetnénk nekik az intő szóért – ha nem éppen ők jártak volna elől a rossz példával. Ha nem ők vitték volna tökélyre a központi és helyi közintézmények elpolitizálását; ha nem kezdeményezésükre, vagy legalábbis hallgatólagos beleegyezésükkel burjánozhattak volna el a szemérmetlen bérek és pimasz nyugdíjak; ha nem éppen ők tűrték volna el – és ha a válság ránk nem tör, hagyták volna jóvá ma is – a képtelennél képtelenebb bérkiegészítéseket: a pihenőszabadság utáni felfrissülési költségmegtérítést, az antenna-pótlékot, a fénymásoló-járadékot, a születésnapi járandóságot, a munkaképesség-helyreállítási juttatást, a tisztességes öltözetért járó bérpótlást, és – becsszóra! – a mosolyjutalékot!

Gondolom, nem is lenne olyan nagy képtelenség, ha mindezek után megszavaznánk számukra a lelépési prémiumot.