Harangoz egy rézmozsár

L. K. emlékére

A zsírosan sugárzó barázdák mohón szívják magukba a napot. Dolmányos és setét szűrös madarak kövér hernyókra vadásznak. Nézzük a tájat, átváltott már színezüstbe, rókavörösbe, kékgyönyörbe, őszi bánat boglárkodik emitt, álomlány-kikericsek táncos raja amott, a mogyoróbokrokon túl: kifeküdve várja sorsát a nagy halott, a meggyilkolt tündérkirályfi, a Firtos.
Ahol állunk, sárgán párálló pityókaföldek várják a másod- és harmadszedőket, faluvégi szegények kajtató gyermekeit, kocsmákban fetrengő semmiházi férfiak elkoszosodott feleségei, tarka rokolyás nyomorúság, égi magasságba kiabálják Áprily havasalji varjait: „itt pásztor nem találna rád, / míg hó után a sás kisarjad, / csak a fekete szerenád, / a páncélfényű őszi varjak.”
Kálmán nézi a Nagy Halottat, maga is kifekszik, kap majd nagyszerű tüdőgyulladást, olcsón vásárolt borosflaskók között filozofálunk, aztán elmegyek egy másik tájba, mikor ezek a páncélfényű őszi varjak felcsapnak széltől kavarva, száguldva viszik holtnak hitt szívemet új dimenzióba, emlékbe, álomba, villámtalan zivatarba.
Kálmánnal nem is találkozom többet; mondják, suttyó legényként egyszer feltornászta magát a Firtos lovára, annak rendje és módja szerint le is pottyant, de nem lett nagy baja, sánta maradt, innen származtatható értelmiségi útja a mindenmingedelemben. Tamási az ujját létte el, ez meg lábát törte. Persze nem mindegy. A kisgyerek Marosi Barna sosem hitte volna el egy efféle Kálmánnak, hogy minden rendes székely ember sánta. (Négyujjú a rendes székely, mondták neki Elek apó fiai.)
Nagy Halott alatt siklik a táj, a változást nem könnyű észlelni: privatizálódott az egész világ, valami furcsa tavaszi (?) lázban építkeznek az emberek, itt egy panzió, ott újabb benzintöltő állomás, a dombok hajlataiban szemérmesen megbújt tanyák fejére tornyos új-kúriák nőnek; ami régi volt, az mind korszerűtlenné vált, ami új, azzal még barátkoznunk kell.
Kálmán éppúgy kifeküdt egy korábbi ködszitálásban, mint a Nagy Halott, sírja lehet itt is, ott is, amott is, nem tudom, hová temették, azt sem, kicsoda vallotta magát utódjának. Szertelenül élt, míg élt, fegyelmezetten dőlt be a halálnak. Firtos királyfia keletre néz, Kálmán csakúgy bizonyára.
Hollandok jönnek, találkozunk a korondi forgatagban, ahol minden kapható, tán népi bidét is vásárolhatnék, ha elég dozsóm is volna; jönnek a hollandok, alig félórája találkoztunk a Muntyán Feriék Szilváskertjében, ahol pár éve még kőkalap és kőoroszlán állt a feljárónál, a kőkalapot felpróbáltam, kő a fán, kiáltotta valaki, megvan a fotó, ridendi dicere verum. Kacagva mondja őszöm ronda igazát, most különösen: hogy idétlenül megvénültem. A hollandok igencsak fegyelmezett nép, szabadságuk sose csap át szabadosságba, a kis csapat egy templomi közösség küldöttsége, felszabadultak, boldogok is talán, mondják, Jó napot kívánok!, búcsúzáskor is, de tudják azt is, hogy Viszontlátásra!, szépen ejtik a Köszönöm!-öt, én a Muntyán-féle áfonyalikőr kissé álmosító hatása alatt bámészkodom, egy bákói jelzésű kocsi vezetője a fekete kalapokat próbálgatja, megvenné a cowboyos formájút, de ott terem hirtelen szavú édesanyja, és leszedeti a fejéről. Van nagyobb karimájú is, mutatok beljebb, de azt már meg sem meri nézni a fiatalember.
Anikó megpöngeti a rézmozsárt. Gyönyörűen harangoz. Egy kisebbecske Atlantisz fájdalma csöng ki belőle. Tegnapelőtt a dicső-szentmártoni Pap-hegyben járva kongatta meg kollégám az öntöttvas-valamiből odafüggesztett „harangot”, uramfia, olyan gyönyörű „vecsernyij zvon”-t én nem is hallottam; bezzeg, hogy rögvest ott termett a szomszédos parcella gazdája (vagy őre, nem tudhatom). Orgonázott több száz kutya, összenéztek a házfedelek, ludak röppentek fel pár méterre, a végtelennek vélt egekbe, zúgtak a darázscsapdák az aszúsodó szőlőtöveken. Rajoztak volna, mint az afrikai veszett méhek, mégsem bántottak, az édes nedű megbénította mindet. Fölszedtem két elhullott birsalmát, már láthatod, az ősz halott, gondoltam, s nem várok senkit, tudhatod.
A rézmozsár csilingel, koncertezik egymagában, Anikó félreolvassa a talpán az összeget, negyven. Nézi a tulaj is, hát négyszázezer. Így megy ez.
Jönnek a hollandok, nem értem őket. Miért vállalják ezt a transzilván unalmat, hogyan képesek órákon át nézni primitívségünket, óvodáink ridegségét, iskoláink bányabéka-színvonalát, közösségeink zsírral főző, húst zabáló, nyakra-főre pálinkázó, bort vedelő, sört habzsoló, mohó, csak a mának szóló életvitelét, szemforgató kétszínűsködését, mikor alázattal elfogadja az adományt.
Ez a mi büszke székely népünk? Halat koldul, ahelyett, hogy megtanulna halászni?
A holland nem fellengző nép; imádkozásuk természetes. A nálunk nem ritka (1990 utáni) ájtatos-manóskodás: tőlük idegen. Egyszer én is szólhattam hozzájuk. Áprily Lajost idéztem, Tavasz a házsongárdi temetőben című versét, Apáczai Csere Jánost, „Akinek egyszer meleg lett a vére, / Aletta van der Maet meleg nevére” –, s a fordítóm bizony zavarba jött, mert nem értette a „meleg” szó akkori jelentését, annál inkább mostani (holland) konnotációját, egy helybeli tudálékos pedig azt vitatta, hogy a Van der Maet-et nem Mátt-nak kell ejteni. Ezt az egyet sikerült azonnal tisztázni…
A barázdák szalonnáján megtörik az alkonyi nap rőt lángja. Hideg a fény. Hegyi emberek hajtanak el a Kurvaszöktető szikla alatt gumikerekű szekereikkel. Miért nem fordítja le már valaki hollandra Áprilyt?
Az egyik atyafi felismeri Kálmánt, kalapot emel. – Látod-e – szivárványzik a képe –, ez nekem egy igen közeli rokonom.
Felemeli a borosüveget, int, jöjjenek csak közelebb.
Úgy rokonok, ahogy én a hollandoknak. De úgy veregetik egymást hátba, hogy attól elmúlik az ember reumája.
Jobbra valamerre, túl a menny kikerics-görbületén, borzong a Küküllő két oldalán Parajd. Még magasabban meg az a sziklaorom, órányi mászkálás, fel, le, le, fel, aztán: semmi. Igaz, messzire ellátni. De csak azt, amiről talán Szisz írta volt, hogy csúcs fölött mind újabb csúcs van. Októberi olimpia.
„Rapsonné vára, visszajöttem. / Rapsonné asszony, élsz-e még?”
A habverte sziklaszálon botot cifráz egy kisgyerek. Lába nyomát ördögfióka fürkészi.
Hogy mondják hollandul: bábakalács? Hát azt: ökörnyál?

Bölöni Domokos

1. Székely Ferenc:
   2016. június 13. 18:17

   Előbb végig olvastam, azután vettem észre, hogy BD írta.
   Hamarabb is észre kellett volna vennem…
   Nagyszerű lélek- és eszmefuttatás!