Wilkins egykedvűen bámulta az erdélyi tájat. – Valaki drakulázik velünk, próbált tréfálni Ionuţ, a helyi nyomozó. Szászrégent jócskán elhagyva egyik kanyarban hirtelen fékezett, majd a közeli vasút irányába mutatott.
– Itt vannak – mondta halkan. A műúttól alig kétszáz méternyire magasodott a töltés, de a fák némileg eltakarták. Mellette zubogott a folyó, mint valami hegyi vadóc. – A módszer rendkívül primitív – rázkódott meg Wilkins, amikor a hullákat meglátta. Egymás mellett feküdtek, a két alkalmi orvhalász és az ő embere, Prett. Hogy keveredett ide.
– Húszezer volt, annyi lepte meg őket – bizonygatta Ionuţ. – Megkampózza a drótot fent, aztán lesétál a kosárral és a másik kábellel, itt pedig felhajítja azt is, a tövét kőhöz bogozza. És well: felforr a víz, kész a halászlé. Ezek a mi lakosaink gyakran tesznek így, fűzte még hozzá. – A múltkor az egyik atyafi térdig vízben hajította fel a kampót, másik keze a kosarat tartotta, hogy kifogja a felfordult halat. Együtt temették társával, aki segíteni akart, de nem kapott észbe, és betoccsant a Marosba.
De mit keresett itt Prett? Akinek a havasi maffia kapcsolatait kellett volna felderítenie. Prett néven várták, úgy is jött, aztán most itt hever áramütve. Holott utolsó jelentése még arról szól, hogy a hegyiek befogadták, magukénak tudják, elvitték a találkozóra az Ukránnal, akit ők csak Rusunak hívnak.
Láttak két nem idevaló embert, jött vissza a kocsitelefontól Ionuţ. – Az este ott voltak a kocsmában, aztán felültek a temesvári gyorsra. De már tudjuk, hogy valahol Marosfő táján leugrottak, és eltűntek.
A kocsmáros nem beszélt, de egyik vodkavert arcú, a helyi tájnyelvet szaporán sodró alak emlékezett az idegenekre. Sok vonat megy át, mégis. Ezek nem a mi nyelvünkön szóltak, mondta, és elsötétült a képe. De mi megbecsüljük a vendéget, nézett vigyorogva Wilkinsre. Az orvhalászok, az a kettő és Prett, a sötétedést várva söröztek ott. Van egy időszak, amikor nincs vonat, se le, se fel. Akkor lehet jól halászni. Ráadásul telehold is van. – Milyen az ember, ha idegent lát – mesélte a tanú. – Odaültek a másikok asztalához, kéretlenül. Azok semmit se szóltak, csak itták a borukat csendben. A halász tüzet kért, adtak. Aztán rendelt nekik még egy üveg bort, és rájuk rivallt, hogy ha nem isznak, kivégzi őket. Aztán pertut ittak, és énekeltek. Azt játszották, tudja, hogy egymásnak a nótáit énekelték, és akkor az a veres arcú (ahá, ez volt Prett, gondolta Wilkins, amint a Ionuţ tolmácsolását hallgatta), az: amerikaiul nótázott. A lajbisok pedig magyarul, a himnuszukat vagy mit; ami ránk nézve sértés.
– Miért? – kérdezte volna Wilkins, de aztán csak legyintett. Hosszú mese.
– És aztán a halász torkon ragadta a vékonyabbik idegent, a szőkét, és lenyomta a székre. De az, aki tudott amerikaiul, közbelépett, és végül nem verekedtek, csak a halász rúgott be még erősebben, elővették a saját pálinkájukat, és azt itták, erőltették a másikokra is. Amikor már szent volt a béke, ölelkeztek és csókolóztak, a halász dicsekedett valamivel. Jól hallottam, mert tudom, miről van szó.
– Mit mondott? – kérdezte Ionuţ.
– Azt mondta, uram, hogy ő verte ki Sütőnek a szemét… Akkor az idegenek még maradtak egy kicsit, de nemsokára felszedelőzködtek, hogy jön a vonatjuk. A halászok még röhögték is, hiszen tudták: csak jóval éjfél után lesz mozgás a síneken. Aztán elmentek ezek is hárman, de olyan részegek voltak, hogy a sorompóig nekem kellett támogatnom a mihasznáit.
– Hogy meglophasd őket – jegyezte meg Ionuţ, de a tanú égre emelt tekintettel esküdözött. Gyorsan megmotozták, és hát nála volt Prettnek az órája s valami húsz dollárnyi apró is.
– Van információ a tettesekről? – érdeklődött elutazása előtt a felügyelő. Nem kétséges, kik kötötték rá a kábelt a vasúti huzalra.
– Kámforrá váltak, uram – vonogatta a vállát a nyomozó. – A fantomképek sem sikerültek. Egérutat nyertek. De előbb-utóbb elkapjuk őket, uram. Erről biztosíthatom. És ehhez nem kérünk segítséget.
– Ez az átka a maguk sötét lebujainak – mormogta Wilkins. – Ki az a Sütő? — akarta kérdezni később, de végül lemondóan legyintett. „Hosszú mese.” Minden valami mást jelent; akár itt nyomozol, akár az íreknél. Agyonbonyolítják a dolgot, és mindig valahova a teremtés kezdetére lyukadnak ki. Ráadásul megtelsz balladával, akár a kutya bolhával.
Bevágta magát a dzsipbe, és jelt adott a sofőrnek. Prett nélkül vagy Prettel, nem veszett el a világ. Egy transzilvánival több vagy kevesebb, nahát.
– Good bye! – kiáltotta oda Ionuţnak. A nyomozó szélesen mosolyogva szalutált. – Legyen szerencsénk máskor is.

Fordította: B. D.