Szépiát ettem

18. vasárnap, Velence.

És még sok mindent szeretnék enni, mindenféle halakat, pókokat, rákokat, tengeri rózsát, meg azokat a kis furcsa csikókat, ezeket az eleven sakkfigurákat, amik a tengerben vannak. Szemem és fülem és orrom és ujjam kevés, hogy ezt a csodavilágot, ezt a nagy, híg tömeget befaljam és szétárasszam – az ínyemmel és gyomrommal is meg kell tapintanom. Ételnek elkészítve úgy hívják ezt a mindenfélét: «frutta dél mare«, tenger gyümölcse. A víz, a víz nyüzsgő életével –, mennyire érzem, hogy ez az élet ősi közege, a bölcső, ahonnan származunk! Drága, bölcs barátom, Ferenczy Sándor éppen most ír könyvet, ha jól tudom, amiben kimutatja, hogy öntudatunk mélyén micsoda fájdalmas honvággyal érezzük magunkat halnak, polipnak, nemtudomminek, amik voltunk!
Ma jó darabot úsztam befelé a kristálytiszta Adriába. Figyeld az úszó ember szomjas lihegését, ahogy ledugja a fejét, prüszköl, tátog, nyalja a száját –, hogy szeretne elbújni a víz alá, lemerülni a mélybe, azokkal a szép lassú, súlytalan mozdulatokkal, ahogy a lassított moziképen mozog az élet! Lebukom, kígyózom a tükör alatt, szemem-szám kitátom – és csalódottan bukom fel gyorsan a levegőre, mikor váratlanul kifogyott a szusz belőlem –, csalódottan, mint a nyomorék, aki pár percre elfelejtette, hogy pármillió évvel ezelőtt elvesztette a kopoltyúját, nem maradhat a víz alatt, ahol olyan jól érzi magát.
Valahogy vissza kellene szerezni, mesterségesen. Hiszen a szárnyainkat már visszaszereztük, szabadon csapongunk már a légtengerben, mint valamikor, mikor denevérek és albatroszok, ördögök és angyalok voltunk, – hogy van az, hogy a mű-kopoltyú problémájával nem foglalkozott a technika annyit, mint a repülőgéppel, vasúttal? Hiszen az emberi élet területe egyötödrésze csak a föld felületének –, a többi víz, rengeteg vízréteg, egymás fölött, térfogatban sokmilliószor annyi, mint amennyin most élünk –, és ez mind a miénk lehetne! Hiszen az élet közege, ha meggondolom, sokkal inkább hasonlítható egy óriási akváriumhoz, mint hegyvölgyes tájhoz! Milyen jó volna most lemerülni, órákig bolyongani, lebegni a titokzatos korallerdők fölött, lejjebb, ahol már csak a medúzák villanyfénye világít kéken, Atlantis utcái során –, felfolyni megint, örvénylő uszonycsapással, látni újra a remek, szikrázó gyémántot ott fent az égen, csillagok Koh-i-noor-ját, a Napot ! Van-e szebb mozdulat a világon, mint a hangtalanul csapongó, három dimenzióban szabadon szerteszökellő halaké, angolnáké s a medúzáké, amint összecsavarodva, szétterülve megint ringanak el az örök, hétfátyoltáncos balett kulisszái közt?
Kimászom a partra. Ólomnehéz a kezem és a lábam, szuszogva vonszolom a homokbuckákon át. Mint aki a Holdból esett le és keservesen tapasztalja, hogy háromszor akkora súllyal, háromszor nehézkesebb mozgással kénytelen ráfizetni a rangemelkedésre, hogy egy háromszor akkora bolygó állampolgára lett.
Egyébként a tintahal egész jó. Szurokfekete levét is megittam. Milyen tehetségtelen lehet egy ilyen állat, ennyi tinta van benne, mégse ír semmit. Én úgy érzem most magam, a lakoma után, mint egy óriási töltőtoll, isten kezében. Remélem, remekművet fog írni velem.

Díszlet.

Nem tudom, mit akar tőlem Kemény Simon, csodált és szeretett költőtársam. Mert úgy érzem, mintha engem akarna leckéztetni legutóbbi, Velencéről szóló jegyzetében. Hogy aszongya, Velence nem díszlet és giccs, hanem a férfias belátás és értelem és akarat és erő csodája. Ami az erőt és akaratot illeti, rendben van, – de hol látja ő a belátó és előrelátó és tervező értelem művét Velence térképén, ezen a kusza ábrán, amit az Aquilejából menekülő hajósok riadt rémülete hevenyészett össze, első formájában, őskori telepet, ami aztán megkövesedett és gyöngyöket termelt ki magából, mint a kagyló ? Hiszen éppen ebből áll egyedülálló szépsége –, Velencét a naiv képzelet szülte a világra, elevenné vált álomrajz ez a város, ákombákom, gyermekes arabeszk, aminek semmi értelme, mégis szebb – New-Yorknál és Csikágónál. Egyébként a «díszlet» szót impresszionista értelemben használtam, – éppen Kemény Simon ne értene meg? Tegnap a «Szevillai borbély» előadásán voltam Velencében – esküszöm, előadás után, a színház előtti kis térre kilépve, az a határozott benyomásom volt, hogy a kulisszák közé kerültem, – tökéletlen színpadról egy tökéletesebb színpadra.

Lidó.

Reggel, első nap, álmomból rettenetes halálüvöltés kelt fel. Az utcáról hangzó, elnyújtott vonítás, rémület és kétségbeesés csatakiáltása.
«Bella uva… bella uva… bella uva… a… a…»
Egyre távolodik, mintha valaki minden kapuba beordítana. Mi az, az isten szerelmére? Kitört a világháború? Véres kardot hordanak körül? A szívem rendületlenül zakatol. Kihajolok az ablakon.
Öreg bácsi szőlőskosarat visz. Azt kínálja. Hogy aszongya: «Szép szőlőt tessék». Ez volt a halálhörgés.
Hogy ordítanak vajjon, ha csakugyan baj van?

Más.

A szép kis fehér villamosoknak itt nincs megállóhelyük. Ha valaki fel akar szállni, a sínre áll, int a villamosnak és a villamos megáll. Leszállni is így kell. Nem is rossz.

Velence, újra meg újra.

Én ehhez nem tudok hozzá szokni, akármilyen művelt vagyok. Hogy az ajtók egyenesen, lépcső és küszöb nélkül, a vízbe nyílnak ki. Ezek sohase szórakozottak, vagy valami egyebet jelent nekik az «ajtó» fogalma, mint nekem? Soha nem történik meg velük, hogy reggel, szemüket dörgölve
és ásítva, még álomittasan, kimásznak az ágyból és belépnek a Földközi tengerbe? Végeredményben, nekem beszélhetnek, itt mégis csak áradás van, ez az egész. Ezer éve van áradás – mégis csak áradás, és kész.

Útban Murano felé motorcsónakon.

Vagy pedig a vízről nem tudják, hogy micsoda. A csónakunk befordult egy mellékutcába, aztán átvágott két ház közt, kirobogott Velencéből és most a szabad vízen sietünk a szomszédos kis sziget felé.
Vízen?
Kétoldalt, százméternyi közökben mérföldjelző cölöpök, végig, pontosan, mint valami országúton. Odébb telegráfoszlopok sora tűnik el, a láthatárig húzva a drótot. Temetőt hagyunk el magunk mögött, aztán megint a síkság. Csakugyan víz ? Gondolák és dereglyék jönnek szembe, bandukolva a vízi országúton. Egyiken szőlő tetézett kosarakban, a másikon szénakazal. A kazal előtt kiskutya ugat – majd azt mondtam, a bakon.
Kis falun robogunk keresztül. A motorberregésre félmeztelen parasztgyerekek ugrálnak elő a piszkos kapuk alól és – fejest ugranak az országútba. Kiskutya dühösen ugatva úszik utánunk darabig, aztán lemarad, visszakullog.
Istálló, kérődző barmokkal. Két csónak az istállóban.
Tiszta tanyai kép, az Alföldről. Csak éppen hogy víz a földje. A búzatáblákat keresem szórakozottan, meg a kurtakocsmát, ami «oda rúg ki
a tengerre.»
Rekkenő, déli hőség. Ejnye, nem kútágas az ottan, az a rúd? Hát egy csepp víz sincs itt a közelben?

Murano üveghuta.

Esküszöm, előre tudtam. Hogy valamit le fogok ejteni ebben az üveggyárban. Hát le is ejtettem. Egy szép üvegbarackot. Nem baj, fújjanak másikat. Gyerünk vissza a csónakba.

Burano.

Burano is szép. Murano is szép. Murano – burano, az is szép.

Torcello.

Templom, a hatodik századból, naiv, elbűvölő képekkel a bibliából. Olyan régi, szinte egyiptomi. Akkor még csak ötszáz egynéhány éves volt a könyörület vallása. Ma már kétezeréves.
A templom udvarán sovány fekete nő püföl mocskos, hatéves Murilló-angyalkát. Angyalka ordít, mintha nyúznák.

Padova.

Szegény Bródy Sándor ! Ő mondta mindig utolsó éveiben, hogy eljön ide, Padovába, fügeszüretre, növendékorvosnak! (Így mondta!) Már nem jutott el. Szeretném megvigasztalni halóporában – nincs is fügeszüret Padovában. Szent Antal-templom van, a kegyes szent különféle testrészei láthatók.
A külvárosban a folyosók kint vannak az ablak előtt. Két ajtóban egyszerre megjelenik két asszony, fent, a negyedik emeleten, átbeszélgetnek.
Gyönyörű kislány csókot dob valakinek egy rettenetesen vén ház piszkos ablakából, inkább odvából. Nem tudom miért, Pirandello jut eszembe és egyszerre világosan értem és hűnek érzem a «Hat szerep» című darabját, ami kicsit idegenszerűen hatott rám otthon. Mégis igaza van Taine-nek?

Árkádok.

Egész városrész, árkádokkal. Árkád, az olyan oszlopos ámbitus-féle, végig a ház előtt. Szerintem nagyon praktikus ez a középkori építőmotívum. Zárt karaktert ad az utcának és a legjobb általános, állandó esernyő mindenki számára.

Márkus-téri galambok.

Kövérek és elbizakodottak. Azt hiszem, összeköttetésben állanak a galambeledel-árusokkal, percentet húznak. Annyi bizonyos, hogy irónia van bennük –, a drágán megvásárolt kukoricát, amivel megkínáltam őket, néhány óra múlva, némikép feldolgozva, viszontláttam a kalapomon.

Itt élned, halnod kell.

A feleségem ma délután bement egy olasz könyvkereskedésbe. Nem tudván jól olaszul, a francia tudományát szerette volna érvényesíteni és előkelőén így szólt :
– Pardonné moa, eszkö vuzavé kelk ővr dö kelkőn…
A francia szóra az olasz boltos ránézett és csak ennyit mondott savanyúan németül:
– Ich verstehe nicht ungarisch.

Moszkitó és repülő.

Nem lehet élni tőlük. Este a moszkitó zizeg ablakodon, reggel a repülőgép berreg, olyan alacsonyan és közelről, hogy azt hiszed, rögtön az orrodra ül.

Makarónit enni.

Villával kell, amit gyorsan és ügyesen forgatsz magad felé, míg fel nem csavarodik – akkor hirtelen átfordítod, visszacsapod és bekapod. Akik gyakorlattal csinálják, úgy hatnak rám, mint a számomra legrejtélyesebb és legmegfoghatatlanabb művészet: az úgynevezett női kézimunka mesterei, akik kötni és horgolni és hímezni tudnak. Ezen is látni, mennyi nőiesség van az olasz fajtában.

Legszörnyűbb emlékem.

Életemben először a tengert itt a Lidón láttam meg: reggel levetkőzvén, kilépve a kabinból. Tekintetem a láthatár felé meresztve, elbűvölten, egyenesen megindultam –, mikor derékig ért a víz, lassan eleresztettem magam és nesztelenül úszni kezdtem a Végtelen felé –, ezt érezhették a görög harcosok, mikor «Thalattá»-t kiáltottak –, ezt érezhette Kolumbusz az Óceán partján, amelyről akkor még nem volt biztos, India homokját érinti-e túlsó partjával vagy egyenesen a kristályégbe torkoll.
Ezt éreztem és ekkor egy hang szólalt meg a hátam mögött, kedélyesen, magyarul:
– Így úsztok ti!
Vége!

A velencei lagúnák.

Állítólag nagy pályadíj van kitűzve annak a kérdésnek a megoldására, hogy lehetne a poshadó tengervizet mesterségesen felfrissíteni időnként.

Futurizmus.

A Giardino Publico-ban internacionális képkiállítás. Minden nációnak van egy pavillonja. Nem túlságosan érdekes. Valami bágyadt kérődzés az egész vonalon, semmivel telefestett vásznak. Néhány csinos portré. A franciák meglepően gyengék, érdekesebbek még a hollandok.
Modorosságok, nem modorok versenye – de a legmodorosabbak a futuristák, akiknek külön pavillonjuk van. A Jövő Művészete, ez a makacs elszántság, hogy július ötödikén próbáljunk úgy viselkedni, gondolkodni és érezni, mintha ma október hetedike volna (istenem! mondd már, hogy előre kiszámítható, huszonöt év múlva milyen lesz a világ), e pillanatban közelebb áll a közel múlthoz, mint a közel jövőhöz. A távol jövő úgy érzem, jobban hasonlít a távol múlthoz –, annyi bizonyos, hogy ezt a futurizmust túl fogja élni Tintoretto és Giotto.

Forrás: Karinthy Frigyes: Minden másképpen van. (Ötvenkét vasárnap), Athenaeum Kiadás, Budapest

Szerkeszti: Bölöni Domokos

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ