A napjainkban mind ritkább riporttermésből messze kiemelkedik a maszol.ro-t tudósító Pengő Zoltán tegnapi írása (Az utolsó szász – Eginald Schlattner az üres templomban prédikál). A figyelem felkeltéshez, persze, hozzájárul az is, hogy Schlattner úr, a Fogarasi-havasok tövében meghúzódó, ma már teljesen cigányok lakta Veresmart lutheránus lelkésze egyszemélyben európai rangú és hírű regényíró is, aki a riporter jelenlétében istentiszteletet cerebrál.
„Ketten vagyunk a templomban, a padokban rajtam kívül senki sem ül, a porlepte énekeskönyveket nem üti fel egyetlen hívő sem. A helyzet csak nekem rendkívüli, a lelkipásztor, Eginald Schlattner számára megszokott, hogy hétről-­hétre üresen kongó templomban szolgáljon, úgy tartson istentiszteletet, hogy anna egyetlen résztvevője sincs, talán csak a fennvaló. Néha azért költözik egy kis élet a középkori falak közé, a húsvéti istentiszteletre például egy amerikai, két magyar, négy cigány és  egy román ült be.”
Jogos a szinte önmagától adódó kérdés: hová lettek a hívek? Hiszen valamikor a község virágzó település volt: „1978­ban, amikor Eginald Schlattnert Rothbergbe (Roșia) helyezték, a faluban még 700 szász élt, 1000 cigány és 200 román mellett – állítja a riporter, a lelkészre hivatkozva. Ugyancsak tőle tudjuk meg, hogy gyülekezete egyszerűen felszámolta önmagát. Németországba távozott. Úgyhogy „a faluban, a lelkészen kívül már csak négy aggastyánkorú, ágyhoz kötött szász él. Keresztelő évtizedek óta nem volt, az utóbbi években  már temetés se nagyon.”
A lelkész szásznak tartja magát, bár egyik nagyanyja magyar arisztokrata hölgy, Budapesten született. Ő maga Szentkeresztbányán élt pár évig gyermekkorában, ott tanult meg magyarul.

Eginald Schlattner / Pengő Zoltán felvétele

„A veresmarti szászok exodusára a rendszerváltást követően került sor – olvashatjuk Pengő Zoltán riportjában. – . Húsvétkor még tele volt a templom, karácsonykor már alig akadt, aki eljöjjön az istentiszteletre, emlékszik vissza vendéglátóm a 25 évvel ezelőtt történtekre. Ebből a keserű élményből született első regénye, a Fejvesztett kakas.
– A kétségbeesés késztetett írásra. Felolvadtam ebben a közösségben, amely néhány hónap alatt megszűnt. Úgy éreztem, hogy két lehetőségem van, felakasztom magam vagy írok – mondja Eginald Schlattner.
Szerencsére az utóbbi opció mellett döntött, az eredmény pedig egy olyan mű lett, amiről a Frankfurter Rundschau kritikusa azt írta, hogy az erdélyi német regény általa emelkedett ismét európai színvonalra. Az önéletrajzi ihletésű, Fogarason, 1944 augusztus 23-án, a román kiugrás napján játszódó történet német nyelven 13 kiadást ért meg, lefordították románra és magyarra is, ez utóbbi a kolozsvári Koinónia Kiadó érdeme. (…)
Második regénye, a Vörös kesztyű, szintén önéletrajzi ihletésű. Eginald Schlattnert 1957-ben, kolozsvári egyetemi hallgató korában letartóztatta a Szekuritáté. Két évig és két napig Brassóban, az akkori Sztálinvárosban tartották fogva, mely idő alatt a cellát kizárólag akkor hagyhatta el, amikor kihallgatásra vitték, mindig bekötött szemmel. Az erdélyi német írók 1959-es perében egy személyben volt vádlott és tanú, hazaárulás feljelentésének elmulasztása miatt ítélték el. Bár Schlattner csak egy volt a vád tanúi közül, egyes elítéltek elsősorban neki tulajdonították az elmarasztaló ítéletet, neve a mai napig indulatokat kavar.
A Szekuritáté irattárának hozzáférhetővé tétele után egyértelműen kiderült, hogy Schlattner sem a pert megelőzően, sem pedig utána nem volt a titkosszolgálat besúgója. A Vörös kesztyű a Fejvesztett kakasnál is sikeresebb lett, spanyol, portugál, lengyel, román és magyar nyelven is megjelent. Mindkét regényből Radu Gabrea neves román rendező készített játékfilmet. (…)
Legkedvesebb számára mégis a harmadik regénye,… a Das Klavier im Nebel. Románul Clavirín ceata címmel jelent meg, magyar fordítása egyelőre nincs. – Meg lehet ismerni belőle azt az etnikai sokszínűséget, amit Erdély jelentett – mondja a könyvről Schlattner, aki irodalmi sikerei ellenére is elsősorban lelkésznek tartja magát. Hivatalos fellépéseket írói minőségében már nem vállal, de német nyelvterületről rendszeresen jönnek hozzá olvasók, egyszer Otto Schily német belügyminiszter is felkereste.”
A riporter szóvá teszi: a lelkész minden rokona, legközelebbi hozzátartozóit (pl. a lányát) is beleértve, nyugatra távozott. Egyedül ő maradt – meg néhány rokona, a temetőben… Hiába hívják, szólítgatják a 83 éves lelkészt, hogy kövesse őket, nem enged elveiből: kompromisszumok nélkül akar élni és meghalni. Aktív életéhez hozzátartozik az is, hogy több erdélyi fegyintézetben szolgál lutheránus börtönlelkészként, sokan fordulnak hozzá segítségért, lelki vigaszért.
„A lelkészi lak kertre néző teraszán, tea mellett beszélgetünk, zenei aláfestésként manele bömböl a szomszédból. Reggel 7-kor kapcsolták be, azóta szünet nélkül szól, mondja a vendéglátóm. Bármi kerül szóba átéléssel, széles gesztusokkal beszél… Van a lényében valami rendíthetetlenül és megkérdőjelezhetetlenül arisztokratikus. Hajóskapitányra emlékeztet, a veresmarti evangélikus paplak pedig egy letűnt világ süllyedő zászlóshajójára. Az elmúlás zavaros, sötét vize már a parancsnoki hidat nyaldossa, de a kapitány, illúziók nélkül, elfogadva az elkerülhetetlent, áll rendületlen. A hajó az élete értelme, együtt szállnak a hullámsírba” – zárja megrendítő riportját Pengő Zoltán. (csg)