Erdélyben hallottam ezt a történetet.
Valami ádáz birtokpör folyt két törzsökös család közt, már évszázadok óta. Ügy gyűlölték egymást, oly olthatatlan szenvedéllyel, mint a Montecchi-k és a Capulet-ek s a gyűlölet firól-fira szállt, végzetes örökségképp.
A döntés késett. Néha-néha minden negyedszázadban hoztak némi részlet-határozatot a különböző törvényszékek, de ezek csak arra szolgáltak, hogy a kibogozhatatlan pör anyagát és a fiskálisok vagyonát növeljék.
Végre a pörös felek elhatározták, hogy személyesen találkoznak s maguk hányják-vetik meg az ügyet. Az egyik család magyar volt, a másik szász. Egymás iránti lenézésük abban is megnyilvánult, hogy egy kukkot se tudtak egymás nyelvéből, ami ezen a vidéken, ahol a magyarság és a szászság keverten él, — szinte két anyanyelvvel — igazán nehéz volt. Tolmács útján érintkeztek.
— Csakhogy végre szemtől-szembe látlak — szólt a bajszos magyar úr villogó szemmel, a düh elfúló hangján — te latrok latra, nemzetségem tönkretévője, minden jog és becsület lábbal tiprója, aki tizediziglen hóhérolod családomat, de biztosítlak, hogy most itt vagy a körmeim között, nem menekedsz ép bőrrel.
Fújt egyet és leült. A tolmács — egy kis jelentéktelen keszeg emberke, — aki a két hatalmas bővérű földbirtokosnak a derékkötéséig sem ért, amint hivatása parancsolta, teljesítette kötelességét és fordította a szöveget, a következőképpen:
— Szentléleky úr végtelenül örvend, hogy annyi meddő és áldatlan torzsalkodás után itt tisztelheti önt és reméli, a tagadhatatlan ellentétek sem akadályozhatják meg, hogy oly megállapodást tud majd kötni, mely mindkét fél javára válik.
A szász úr ugrásra készen hallgatta az ellenség szavait, bozontos szemöldökeit fölvonta, vállát megrándította, aztán a tolmács felé ezt kiáltotta:
— Mondja meg ennek az úrnak, ha ugyan úrnak lehet nevezni egy olyan minden hájjal megkent zsiványt, akinek ősei is valamennyien tizenhárompróbás gazfickók voltak, hogy ezúttal hiába mesterkedik és ravaszkodik, ismerem őt keresztül-kasul, minden agyafúrtságával és aljasságával együtt s a jussomból egy fikarcnyit sem engedek.
A tolmács színtelen hangon adta vissza szavait, ilyenformán:
— Schmidt úr a sors különös kegyének tekinti ezt a baráti eszmecserét s minthogy ő is teljesen meg van győződve nemes ellenfele jóhiszeműségéről, nem zárkózik el attól, hogy megkezdje a tárgyalást, melyre különben már régóta áhítozott.
Így beszélgettek egy óráig. Eleinte a tolmács tompította az árnyalatokat, később azonban már erre se volt szükség, mert a bősz ellenfelek egymáshoz édesedtek s a tolmács utóbb már le se tudta fordítani azokat a választékos udvariasságokat, melyekkel megtisztelték egymást.
— Barátaim, — áradoztam azoknak, akik e történetet elmesélték nekem — ez a tolmács bámulatraméltó. Azt tette, amit a fordítás igazi művésze, aki az igazság érdekében hamisít s az eredeti szövegnek csak a szépségét és tartalmát zengeti vissza, nem a szeplőit és gyarlóságait. Hűtlenségében is hű volt. Őt tartom a világ legnagyobb műfordítójának.

1934. május 13.

* A szerzőnek nemrég a Magyar Elektronikus Könyvtár állományába került Felebarátaim  című kötetéből (Nyugat kiadása), amelyet az előszóíró Illyés Gyula így jellemzett: „Kenyérkeresetből láttak napvilágot, az író napi kenyerének megkeresését szolgálták: napilapba készültek, de művészi igénnyel. És sikerrel. Ezt alkotójuk is érezte. Azok közé a kevés írásai közé tartoztak, melyek könyvbe-öntésére ő maga is gondolt.”