Markó Béla mondja valahol, hogy Székely János rendkívül merev volt, ápolt, elegáns, pontos, konzervatív – váratlanul mégis meglepte az embert, például azzal, hogy bejelentette, a költészet halott. Ezt híres 1973-as, előadásként elhangzott esszéjében cselekedte, melyben kifejtette, a költészet elvesztette funkcióját, nem azért születik már, amiért évezredekig, ha van vers, az csak egy halott forma kitöltése, megjelenési formája – költészet nincs, ahogy nincs népballada, bár a néprajzosok találnak még egyet-kettőt ilyen-olyan eldugott vidékeken, bontotta ki még jobban gondolatát Kántor Lajosnak írt válaszában, aki természetesen zokon vette, hogy valaki ilyeneket állít.

Az igényről beszélek, meg arról, hogy akad, aki kényes arra, hogy igényes le­gyen magával szem­ben. Székely János be­val­lot­ta: élete egyik sza­kaszában olyan ver­se­ket írt, ami­lye­ne­ket a ha­ta­lom kért tőle, csak hogy ki­sza­badítsa az édes­apját a börtönből. Az őszin­teséget a szel­le­mi higiénia alap­vető gesz­tusának tar­tot­ta.
Min­den műfaj­ban na­gyot al­ko­tott, de a mi szem­pon­tunkból most a Mórok és A valódi világ című világma­gyarázó könyve az igazán fon­tos, me­lynél pesszi­mistább mű nem sok van. Eb­ben a két opus­ban ment talán a leg­messzebb­re azon az úton, me­lyen ko­no­kul ha­ladt: az illúziótlan gon­dol­kodás útján, ahogy A valódi világ első fe­je­zetének címe mond­ja.
Nem hitt már sem­mi­ben, csak az illúziótlan gon­dol­kodásban – és nem is állítot­ta, hogy bármi másban hin­ne. 1973 után ver­set nem írt, 1989 utáni nyi­lat­ko­za­tai éle­sen borúlátók, de hát azelőtt sem az op­ti­miz­mus sugárzott a szöve­ge­iből.
1929-ben szüle­tett, két évvel volt fi­a­ta­labb Sütőnél, Ba­jor An­dornál, Fo­dor Sándornál, egyidős Kányádi Sándor­ral – az emb­le­ma­ti­kus apák nem­zedékéből való, aki mégsem ha­sonlított azok­ra, akik­kel akár ugyanúgy meg­formálhat­ta vol­na a történe­lem. Az alak­ja számom­ra azt je­len­ti, a valóság min­den nyo­matéka mel­lett az is számít, ki kerül az úthen­ge­re alá.

A Mórok cse­lekménye két síkon zaj­lik: az első a XV. és a XVI. század for­dulóján, ami­kor a spa­nyo­lok ígérgetések­kel és fű alat­ti al­jasságok­kal megtörték a mórok el­lenállását, a másik 1956 októberében és 1959 ápri­lisában, ami­kor a romániai ha­ta­lom ugyan­ezt cse­le­ked­te a ma­gya­rok­kal – ebbe ros­kad bele Kibédi László, aki, mint Hussze­in, a legvégsőkig vállal­ja a komp­ro­misszu­mo­kat, aztán ráébred, hogy: „A ha­ta­lom­mal kötött alku a ki­sebbség számára min­dig egy­ol­dalú és vesz­teséges. Neki azt is be kell tar­ta­nia, amit nem akar; a ha­ta­lom­nak csak azt, ami neki tet­szik.” „Ő szökni fog, én le­beszéltem vol­na. / Mért tet­tem ezt? Egész kis röne­szansszal /Ke­cseg­tet­tem, pe­dig hogy mennyi­re / Nincs már jövőnk, leg­job­ban én tu­dom. / Úgy belém rágta magát a ha­zugság, / Hogy nem tu­dok már iga­zat beszélni? / Van bűn na­gyobb, mint tanítványa­in­kat / Átej­te­ni? Én nagy bűnös va­gyok.” – mond­ja László utolsó je­le­netében-mo­nológjában, egyik tanítványa láto­gatása után, a sejt­hető öngyil­kosság előtt. „Nem a biz­tos tudásról beszélek, ha­nem a hitről. Vagy hiszünk va­la­mi­ben, vagy nem hiszünk ben­ne. A hit is, a hi­tet­lenség is éppen olyas­mi, amiről nem te­hetünk. Ho­gyan von­ható mégis kérdőre hitéért az em­ber; mért kény­szerül mégis lépten-nyo­mon arra, hogy el­fojt­va valódi meggyőződését, ilyen vagy olyan hi­tet mímel­jen? S ha pusz­ta élete végett kény­te­len vállal­ni ezt: mért pusz­tul bele mégis? Mi az értel­me en­nek? Iga­zi témám tehát az a me­cha­niz­mus, amely az em­be­ri hit­vallást szin­te au­to­ma­ti­ku­san ma­ni­pulálja a történe­lem­ben; az a mód, ahogy a történel­mi em­ber kény­szerűen (de tu­da­to­san) fel­ad­ja, „átírja”, meg­ha­misítja tu­laj­don meggyőződését.
Szóval az álhit a témám. A történe­lem­ben működő álhit.
Munkám külső formája és írói kon­cep­ciója le­het szokványos, maga a probléma azon­ban, amiért megírtam, na­gyon is kor­szerű, sőt időszerű. Leg­alábbis én így gon­do­lom.” – írja Székely János a Mentségben, és erre kel­lett vol­na vigyázó szemét vet­nie min­den erdélyi értel­miségi­nek. Mert a Szabédi László sorsával ki­fe­jez­hető probléma éppen ez: med­dig hi­hetünk va­la­mi­ben, mi­kor és mitől térünk ma­gunk­hoz, és ho­gyan von­juk le ad­di­gi életünk kon­zek­ven­ciáját? Szabédi sokáig próbált hin­ni az álla­mi ígére­tek­ben, s ab­ban, hogy a többség be­tart­ja őket, míg végül meg­ha­son­lott és a vo­nat elé ve­tet­te magát. Az erdélyi (vagy Erdélyből származó, Erdéllyel fog­lal­kozó) értel­miség nagy része azon töpren­ke­dett, va­jon tény­leg úgy élt-e Szabédi (hol­ott már az azo­nosság is prob­le­ma­ti­kus: „A szöveg­ben előfor­duló versidéze­te­ket Szabédi László műveiből válo­gat­tam, en­nek el­lenére munkámban nem Szabédi, ha­nem Kibédi László je­le­nik meg. Gon­do­la­ti fo­gan­tatású, fiktív fi­gurámban valóságos személyt gyanítani súlyos tévedés vol­na. A két sors ta­gad­ha­tat­la­nul sok min­den­ben analóg; ami­kor egyik­re gon­dol­tam, kétségkívül gon­dol­tam a másik­ra is, de én a tra­gi­kus végű, tisz­telt és sze­re­tett költő magánéletéről soha sem­mit sem tud­tam, Kibédiék re­ak­cióit egytől egyig saját ta­pasz­ta­la­tomból merítet­tem – így hát sem­mi­lyen azo­nosítást nem válla­lok.” – pon­tosít Székely János a Jegy­zet­ben, de hát tel­je­sen hiába­valóan. Írások szület­nek arról, ho­gyan szól ez a dráma Szabédiről, a Mórok (és ezért használtam fen­tebb a ’hiába­valóan’ szót) mégsem válik az erdélyi ma­gyar köztér val­lomásos iro­dalmának el­indítójává. Az 1989 júniusában (!) írt „történel­mi esszét” Tom­pa Gábor 1991-ben meg­ren­de­zi, Csíky András, a ko­lozsvári színház egyik leg­jobb színésze min­dent meg­mu­tat, amit Kibédiről meg le­het, a közösség azon­ban úgy elhúz a da­rab mel­lett, hogy vissza se néz.
Székely János pe­dig 1992-ben meg­hal.

Ez tehát a Székely János-eset. Egy em­ber, aki a kímélet­lenségig és a maga-vágásig tisztán sze­ret­ne látni, s aki korán be­le­hal ebbe a vágyába, meg talán abba is, hogy a közösségtől nem kap támaszt. Miért mon­dom ezt? Azért, mert az erdélyi ma­gyarság úgy struk­turálódott, s részben ma is, ami­kor már alig beszélhetünk egyes számban, kom­pakt en­titásként róla, úgy struk­turálódik, hogy az írók, költők, ren­dezők – „a szel­lem em­be­rei” fog­lalják el a leg­fon­to­sabb (’89 előtt szim­bo­li­kus, ma már valóságos) pozíciókat; mert Székely János az­zal a Sütő Andrással él egy város­ban, aki hosszú ide­ig egy­be­forr az erdélyi ma­gyarság sorsával és ábránd­ja­i­val; olyan drámákat ír, me­lyek általában nem egy em­ber, ha­nem egy közösség problémáival fog­lal­koz­nak: a Ca­li­gu­la hely­tartójában Pet­ro­ni­us és Ba­ra­kiás azon vitázik, be le­het-e vin­ni Ca­li­gu­la szobrát a zsidó temp­lom­ba; a Hu­ge­nották (Pro­testánsok) egy pro­testáns–je­zsu­i­ta konf­lik­tust ír meg; a Vak Béla király ha­ta­lom és erkölcs összeférhe­tet­lenségét fe­sze­ge­ti; a Móro­kat már szemügyre vettük köze­lebbről – azt hi­szem tehát, jog­gal ismétlem meg, hogy Székely da­rab­ja­it (az Ir­gal­mas ha­zugság kivételével) egy közösség végze­te-sor­sa-önámítása-meg­ma­radása érdek­li. Vágyik a közösségre, a közösség azon­ban nem fo­gad­ja be. Egy „értel­miségi klub” ked­ven­ce ma­rad (máig emlékszem Mózes At­ti­la dévaj ke­gyet­lenségére, aki azt mond­ta egy­szer a He­li­kon szer­kesztőségében, ha Sütővel találko­zik, soha nem mu­laszt­ja el meg­je­gyez­ni, „ne ha­ra­gudj, András, mi­kor nagy ma­rosvásárhe­lyi íróról hal­lok, én min­dig Székely János­ra gon­do­lok”), ennél azon­ban máig sem több.

Forrás: eirodalom.ro / Demény Péter: Apamozsár. Lector Kiadó, Marosvásárhely, 2016.

1. tg:
   2016. június 17. 15:54

   Mózes Attila „dévaj kegyetlen” és éretlen volt. Arra nem gondolt, hogy õ is megöregszik. Neki is mondanak foatalok hasonlókat.

2. Cseke Gábor:
   2016. június 17. 19:04

   Attól ő még lehet kaján… (nem Ős-Kaján…)

3. gt:
   2016. június 18. 08:41

   Mózes? Kaján lehet, ám a kajánságnak fedezete kell lennie.