Nem gondoltam volna, hogy egy vatikáni csoportos látogatás, valamikor a huszadik század derekán, ennyi figyelemre méltó élményt nyújthat – amint az Dsida Jenő Magyar karaván Itálián keresztül című könyvéből kiderül. A kritikákban kevéssé emlegetett munka a(z erdélyi) nagy magyar költő riporteri tevékenységének terméke; a riportban tulajdonképpen egy zarándoklatnak szánt társasutazást ír meg, amit lapja, az Erdélyi Lapok szervezett 1933 májusában Olaszországban. Miután az írás folytatásokban megjelent a lapban, a szerző jónak látta könyvbe is összegyűjteni s ekként megismertetni a nagyközönséggel. A könyv előszavában Dsida igy magyarázza a bizonyitványát:

„…Szükségesnek látom előre figyelmeztetni az olvasót, hogy mit ne keressen ebben a könyvben. Elsősorban ne keressen irodalmat, mert pillanatig sem volt szándékomban azt nyújtani: útközben írott tudósításokból, ujságom számára itthon papirravetett visszaemlékezésekből, színes riportokból és útinoteszem lemásolt lapjaiból verődtek össze a következő oldalak. Művészettörténetet, történelmet se keressen az olvasó soraim között. Itália szépségeit, művészi gazdagságát számtalan vaskos könyv tárja fel és magyarázza s ezek megállapításait ismételgetni céltalan, ostoba dolog lett volna tőlem. Avval pedig, hogy tíznapos társasutazás után eredeti művészi megállapításaim és fölfedezéseim lettek volna, nem akarok hazugul dicsekedni. Végül pedig ne várja senki, hogy holmi Baedecker-pótlóval, útikalauzzal, vagy más effélével szolgálok. Ebben a nemben is vannak igen kiváló magyar könyvek, de különben sem akarhattam ilyent alkotni: hiszen magam is vadidegen voltam Olaszország városaiban.
Hát akkor mi ez a könyv?
Útinapló, lehetőleg hű beszámoló az „Erdélyi Lapok” társasutazásáról, amelyen kétszázhetvenkét erdélyi magyar vett részt…” 

A mű most felkerült a Magyar Elektronikus Könyvtár virtuális polcára, s mindenképpen tanulságos olvasmányként ajánljuk olvasóinknak. Kedvcsinálóul ízelítő következik a könyv indító fejezetéből – arról, hogyan szerveződött annak idején egy társas kirándulás. (Cs. G.)

Zsebkendők lobognak, elindul a karaván

Ismét kopogtattak.
— Szabad!
— Kérem szépen, -az olaszországi utazás iránt jöttem érdeklődni.
— Állunk rendelkezésére. Feliratkozni óhajt, fizetni, vagy valami felvilágosítással szolgálhatunk?
— Már fizettem. Most azért jöttem, hogy megtudjam: nem történt valami változás az útiprogramban?
A hölgy izgatottan babrált kézitáskájával és feszülten, idegesen várta a választ.
— Semmi változás.
— Nem marad el a kirándulás?
— Ugyan kérem, dehogy marad el.
Őnagysága elment.
Másnap újra feljött a szerkesztőségbe és újra megkérdezte, hogy nem marad-e el az utazás. Délután telefonon kérdezte meg ugyanezt. Harmadnap lázas, piros arccal rohant fel:
— Valakitől azt hallottam, hogy elmarad az olaszországi zarándokutazás.
Magunkban már régen kijöttü nk a béketűrésből, de azért nyugodtan, mosolyogva csendesítettük:
— Az utazás befejezett tény. Tessék nyugodt lenni, ezen már sem m iféle hatalom nem változtat.
Egy másik utazó jelölt eljött megkérdezni, hogy hány inget vigyen magáival, a harmadik, hogy sötétszürke ruhája jó lesz-e a pápai kihallgatásra, a inegyedik, hogy ő nem fog-e váltólázat kapni Velencében, az ötödik, hogy kaphat-e majd a szállodákban dupla takarót, mert nagyon fázékony természetű. És így tovább. Ki győzné mindazt felsorolni, amit az
utazásra készülődök össze-vissza kérdezősködtek? Egész nap négy-öt ember álldogált a szerkesztőségi szobáiban. Percenként csengett a telefon. A fentemlített hölgy még négyszer kérdezte meg, hogy nem marad-e el az utazás.
Mindez az Erdélyi Lapok kolozsvári szerkesztőségéiben történt a római társasutazást megelőző héten. Hajunkszála meredt az égnek, ha arra gondoltunk: mi lehet most Nagyváradon, a központi szerkesztőségben, ahonnan az egész Erdélyből jelentkezett utasok dolgait intézik.
Egy idősebb, terjedelmes hölgy este tíz órakor magánlakásomon csengetett. Sírva panaszolta, hogy már napok óta nem tud aludni: állandóan arra gondol, előre érzi, hogy ő Nagyváradon nem fog felférni a társasvonatra, mert nem tud tolakodni. Megmagyaráztuk, hogy teljesen külön vonattal indulunk és mindenkinek számozott helye lesz. Őneki kettő. Elment.
A legmulatságosabb mégis az a fiatal aszszony volt, aki nem kisebb kéréssel fordult hozzánk, minthogy távolléte alatt gondozzuk gyermekeit.
— Nagyon sajnáljuk, Nagyságos Asszonyom, de mi miagunk is együtt utazunk a társasággal, — hárítottuk el a szokatlan megtiszteltetést.
Amint (később) megtudtuk, ilyen izgatott hangulat uralkodott mindenütt, ahonnan utasok készülődtek a római zarándoklatra. Idegesség, látás-futás és mégis boldog izgalom.
Utazási láz.
*
Végre elérkezett az utazás napja. Erdély minden részéből gyűltek az emberek. Tömegesen érkeztek Nagyváradra, ahonnan május másodikén reggel kellett elindulnia a zarándokok különvonatának.
Az Erdélyi Lapok szerkesztősége és kiadóhivatala lázas tevékenységet fejtett ki az állomáson, hogy minden simán menjen. Május elseje delétől másodika reggeléig állandó készültség dolgozott a nagyváradi pályaudvar elsőosztályu várótermében. A különböző vonatokból kiszálló utasok azonnal megkapták cédulájukat, amelyen rajta volt, hogy hányas számú vagonban, melyik fülkében fognak utazni. Mindenki számot kapott, amelyet csomagjaira kellett kötöznie. Mindenki megtudta, hogy Nagyváradon hol nyert elszállásolást az indulás előtti éjszakára. Minden kérdésre gyors, pontos és alapos felvilágosítást nyerhetett akárki.
A más városokból, vidékről érkezők szakavatott vezetők kalauzolásával még elsején megtekintették Nagyvárad nevezetességeit. Meglátogatták a szép székesegyházat, a püspöki rezidenciát és a Bihari Régészeti Múzeumot.
Másodikén reggel közös szentmisére gyűltek össze a római zarándokok. Bentről már zúgott, zsongott az orgona, amikor gyülekeztünk. A templomot környező, dús lombba borult bokrokon feloldott kedvvel, imádságos vidámsággal fütyültek, csattogtak a madarak.
A szentmisét Fiedler István szatmár—nagyváradi megyéspüspök mondotta. Utána meleg szavakat intézett a zarándokokhoz:
— Kivánom , hogy minden baj nélkül tegyék m eg a nagy utat és kegyelm ekkel gazdagodva térjenek vissza otthonaikba, — fejezte be beszédét, am ely után püspöki áldást osztott.
Kijött a püspök a pályaudvarra is és bevárta, mig a vonat elindult. Az állomás feketéllett az embertömegtől.
Közel háromszáz utas indult Nagyváradról. Igen soknak hozzátartozói, jóismerősei is kint voltak az állomáson. Futkosó emberek, csomagok, hordárok. A külön vonat elegáns, kényelmes fülkéi, am elyeknek ajtajain felragasztva állott a benne ülők névsora, lassanként megteltek emberekkel.
Az Erdélyi Lapok itthonmaradó munkatársai virágcsokrokkal jöttek ki az állomásra.
Megérkezett dr Bánáss László pápai kamarás és dr Scheffler János teológiai tanár is, akiknek hivatása volt az utasok kalauzolása. Dr. Scheffler Ferenc, az Erdélyi Lapok igazgatója, az egész római út főrendezője, Budapestem csatlakozott a hatalmas karavánhoz.
Délelőtt tíz óra harminc.
— Tessék beszállni.
A vonat lassan m ozogni kezdett.
Éljenzés, taps, virágok. Kalapók lengtek, zsebkendők lobogtak. Mindenki lelkében túlcsordult a jókedv.
A kerekek mind gyorsabb ütemre csattogtak a síneken. Nagyvárad eltűnt a láthatárról és robogott vonatunk első célja, Budapest felé.

Magyar karaván: Velencében a háromszéki kirándulócsoport

A folytatás és az egész útleírás itt olvasható.