Híres emberek feleségei

Az a probléma, hogy a híres emberek miért imponálnak az egész világnak, csupán a tulajdon feleségüknek nem: igazság szerint nem is mondható problémának. Annyira természetes dolog ez, hogy a legkisebb fejtörés nélkül is rá lehet jönni a megoldására. Az igazán nagy ember ugyanis még a feleségének is imponálna; de hol a földkerekségén az a férfi, aki a felesége szemében is nagy maradna?
Kérem, tessék csak megvizsgálni annak a fiatal leánynak a lelki állapotát, aki egy hires celebritáshoz megy feleségül.
A közönséges ember abban a kellemes helyzetben van, hogy többnyire olyannak nézik, mint amilyen. A kereskedőről, az orvosról, az ügyvédről, a tanárról még a legnaivabb lány is el tudja képzelni, hogy megvannak benne mindazok az emberi gyöngeségek, melyeket családja férfitagjainál annyiszor látott. Kivételes lénynek az ilyen józan kenyérkeresőt még a legálmodozóbb leány se látja; nem csalódik tehát, s nem kell lemondania az illuzióról, amikor szíve bálványa, hat hónapi házasság után, egyszer-másszor akut idegrohamokat kap. De az a fiatal hölgy, aki egy íróhoz, festőhöz, szobrászhoz vagy zeneszerzőhöz megy feleségül, vagy az a férfi, aki a színpad egy tündöklő sztárját vezeti az oltár elé, abban a szent hitben távozik el a szerelmesével az anyakönyvvezető elől, hogy egy tökéletes emberi lény karján fogja végigjárni az életét. Kell-e mondanom, hogy ez a rózsás képzelődés hova vezet? Tökéletes asszonyok és tökéletes férfiak, fájdalom, nincsenek ezen a világon, s a legnagyobb drámaíróról és legzseniálisabb zeneszerzőről is nagyon hamar kitudódik, hogy a magánéletében nem tartozik a félistenek közé. Sőt: ami az idegzetét illeti, bátran fölveheti a versenyt a szanatóriumok legtörzsökösebb habituéivel is. Mi lehetne hát egyéb vége a rettentő szerelemnek, mint a leghidegebb és legjózanabb kiábrándulás?
Egy tizennyolc éves, álmodozó, szép leány könyek közt hallgat végig a színházban egy drámát, melyet egy kitűnő költő írt. Vagy: megindult szívvel olvas el egy gyönyörű novellát, mely hazai szépirodalmunk egyik kiváló oszlopának tolla alól került ki. Vagy: reszketve és boldogan élvezi azt a megragadó szimfóniát, mely egy nagystílű zeneszerző viharos lelkében született meg. Nem természetes-e, hogy a költőt, a novellaírót, a komponistát hasonlíthatatlanul különb férfinak tartja, mint azt a sok cinikus, hétköznapi frátert, aki banális elmésségekkel mulattatja? S nem dobog-e fel büszkén a szíve, mikor ez a híres ember őt választja ki élettársául? Hiszen bolondos gyermeklelkében ugy képzeli, hogy a művész mindörökre ki fogja őt ragadni a hétköznapiság hullámai közül –, s ugyan hol az a fiatal lány a világon, akit meg ne indítana és el ne érzékenyítene az a remény, hogy egy művész álomképe és kedvese lehet?
A menyasszonyság sejtelmesen boldog óráit azonban fájdalom, nagyon hamar fölváltja a házasélet rideg és hétköznapi prózája. A zseniális drámaíró veszett sakálként ordít, ha a gallér-állománya véletlenül kifogy, a novellistának lefoglalják a fizetését egy rendezetlen váltótartozás következtében, s a fjordok hangulatában tobzódó zeneszerző becsületsértő kifejezésekkel illeti a szakácsnét, ha a levesben főtt marhahús nem olyan puha, mint a pirított libamáj. A drámaírónak, a novellistának, a zeneszerzőnek is kétségtelenül igaza van, de istenem: nem borzasztó és fölháborító tudat-e mégis, hogy az az ember, aki a holt királyok tragédiáját szedi versekbe, a sápadt holdvilág miszticizmusáról mond édes és hátborzongató meséket, s a dal szárnyán messze felülemelkedik a föld piszkos párakörén, egy kirojtolt gallér, egy szövetkezeti tartozás, vagy egy darab kevésbé sikerült marhahús miatt épp úgy lármázzék és dühöngjön, akár egy Rákóczi-úti cipőkereskedő? A fiatal asszony ámulva és megdöbbenve nézi a borzalmas jelenetet s álmait siratva így szól magában, mikor az ebédlőben egyedül marad: – Hiszen az uram épp olyan közönséges ember, akár Vermes úr, vagy Radó úr, akiket miatta kikosaraztam… Mi a különbség akkor a művész és a bádogos között, ha a művész épp oly prózai legény, mint a bádogos?… Ez az úr engem csunyául felültetett, amikor a kivételes lényt játszotta előttem…
És amikor ezt gondolja, már mindörökre vége is annak a boldog álomnak, mely leányélete utolsó perceit megédesítette. Mert az ügyvédnek, a tanárnak, a kereskedőnek még a legfinomabb asszony is megbocsátja, ha néha-néha közönségessé lesz, de a művész, ha a piedesztáljáról leszáll, már végérvényesen elveszítette a játszmát. Még a nagy Napoleon is törpévé lett a saját felesége előtt –, hogyne lenne hát törpévé az a szerencsétlen alanyi költő, aki még csak arra se képes, hogy egy rongyos csatát megnyerjen?
Hogy a művészházasságok legnagyobb része boldogtalan, az tehát nagyon is érthető dolog. A hamisköves gyűrűt – ha tisztában vagyunk az értékével – esetleg nyugodtan hordhatjuk egy életen át, de a csillogó ékszert, melyről váratlanul kitudódik, hogy silány hamisítvány, megvetéssel a sutba dobjuk. (Forrás: http://mek.oszk.hu/08800/08821/08821.htm)

Szerkeszti: Bölöni Domokos