Az eirodalom.ro (a morfondir.ro honlap nyomán) barátunkkal és munkatársunkkal készült interjút közölt, amelyből a jeles kritikus és nevelő néhány gondolatát idézzük. (A Hodor Enikő jegyezte interjú teljes szövege itt olvasható.)

– Írói, valamint könyvkiadói munkássága során érezhető-e, hogy lélektől lélekig eljutottak az olvasókhoz üzenetei? Lehet-e beszélni vidékünkön, Kézdivásárhelyen és környékén állandó, igényes olvasói rétegről?

– Kri­ti­kusként és iro­da­lomtörténészként ele­ve egy szűkebb érdeklődő és ol­vasói körhöz szól az em­ber, habár én az új művek meg­is­mer­tetésében hasz­nos­nak látom a rövid és ol­vasóbarát könyv­is­mer­tetőket, továbbá a klasszi­kus iro­dal­mi műveltség ter­jesztését, az örökségre való emlékez­tetőket, sőt ilye­nek írásától soha nem is zárkóztam el. Egy-egy díj és el­is­merés egyértelmű vissza­jelzés számom­ra, hogy munkámnak értelmét látja a szak­mai be­fo­gadó közönség, de gya­ko­ri­ak a közvet­len, személyes ol­vasói vissza­jelzések is. Egyik me­gyei na­pi­la­punk­ban nemrég közölt kis­esszémmel kap­cso­lat­ban például va­la­ki úgy fo­gal­ma­zott, hogy ab­ban az iro­dal­mi is­me­re­tek a való életünkből vett tények­kel ötvöződnek. Élet és iro­da­lom min­den­ko­ri kérdésének frappáns meg­fo­gal­mazásával szem­besülhet­tem. Ilyen­kor gon­dol­ja azt az em­ber, hogy üze­ne­te tény­leg el­ju­tott az ol­vasóhoz. Per­sze, tu­dom, az utóbbi tíz-húsz évben nálunk is átala­kul­tak az ol­vasási szokások, nem le­het nem tu­domást ven­ni arról, hogy a köny­ves­bol­tok­nak meg­csap­pant a for­gal­ma, vagy hogy egy ko­moly társa­dal­mi réteg már nem a nyom­ta­tott könyv útján jut is­me­re­tek­hez vagy ol­vasói élmény­hez. De azért még nem jött el a Gu­ten­berg-ga­la­xis vége…

– Az irodalomkritikus hivatását illetően fogalmazta meg többek között, hogy „a kritikusnak teljes embernek kell lennie, akinek van meggyőződése, vannak elvei, és van tudása és élettapasztalata.” Nem lehet könnyű egy ilyen feltételrendszernek megfelelni.

– Tu­laj­donképpen a ma­gyar ha­gyomány köte­lez en­gem ezen a téren is, min­de­ne­kelőtt a 19–20. századi ma­gyar iro­da­lom­kri­ti­kai és esszéiro­da­lom, mond­juk a re­form­kortól a ma is al­kotó mértékadó nagy írástudóin­kig, akik fel­fogásában nem­zet és ha­ladás, ma­gyarság és európaiság gon­do­la­ta so­ha­sem vált szét, akik egyik kérdést a másik el­lenében so­ha­sem játszották ki, s hi­vatásu­kat em­berként és ma­gyarként élték meg, akár mos­to­ha vagy el­lenséges társa­dal­mi vagy po­li­ti­kai körülmények között is…