Sok kéziraton dolgozott. Alig várta már az új folyóiratát. Fél tizenkettőkor lement a lépcsőházba, a leveles szekrényekhez s kinyitja a ládát, melyben újságja szerepel. Dani oda volt az örömtől. Amikor megy fel a lépcsőn, látja hogy egy ajtó épp csukódik be. Karcsi volt az, a harmincéves lakótárs aki ügyvédként kereste a kenyerét, de most szabadságon volt.
Az ügyvéd nagyon kíváncsi volt erre a fiatal íróra, ő nemrég költözött ide. Így hát fogta magát, – a bátorságát s felment az elsőről a másodikra. Kopogtatott.
– Ki az? – ordítja Dani
– Az első emeleten lakom. Az ügyvéd. Karcsi.
Dani ajtót nyitott.
– Fiatalok vagyunk, tegezzük egymást!
– Mit akarsz tőlem?
– Csak tényleg kíváncsi vagyok arra hogy miket írsz? Tényleg író vagy?
Dani meglepődött. Kihúzta magát aztán beengedte Karcsit. Majd folytatta a félbe maradt beszélgetést:
– Igen. Író vagyok.
– És ebből élsz?
– Á dehogy! Segédmunkás vagyok-voltam. Mostanság csak itthon ülök.
– És írsz. – fejezte be helyette a mondatot.
– Már könyvem is megjelent!
– Megmutatod?
Dani elővette első novelláskötetét s az ügyvéd kezébe adta. Az rögtön beleolvasott.
– Szépen fogalmazol! Magammal vihetem ezt a könyvet?
– Persze! De azért majd add vissza!
– És a mostani folyóiratod?
– Mi van vele?
– A benne szereplő novella miről szól?
Dani elővette a könyvespolcról s Karcsi kezébe adta. Az elolvasta az egészet.
– Ilyen nagy a szociális érzékenységed? – kérdezte az ügyvéd
Dani mit is mondhatott volna, zavarba jött s elpirult egy kicsit.
– Ha ez neked szociális érzékenység, akkor igen. Hiszen van olyan írásom, amelyben tényleg nagyobb a szociális érzékenység még ennél is.
Karcsi állát simogatta s azt mondta:
– Megmutatod azokat az írásokat?
– Hát persze!
Dani elővett három folyóiratot s Karcsi orra elé rakta. Az sorra olvasni kezdte. Az egyikben túl személyes dolgot árult el Dani magáról, melyben egyes szám első személyben írt s Karcsi megkérdezte:
-Ennyire magányos vagy?
Dani lehorgasztotta a fejét.
– Író barátom nincs!
– És másmilyen van?
– Van egy autószerelő, egy orvos és egy festőművész. Gondolhatod hogy melyik áll legközelebb hozzám?
– Melyik?
– Hát a festő!
– Mostantól kezdve barátod lehet egy ügyvéd is!
Dani nevetett.
– Mármint te?
– Aha. Ez nem vicces!
– Nem mondtam, hogy az! Csak valahogy kitört belőlem.
– Nemrég költöztem ide, a büntetőjogban dolgozom.
– Tényleg?
– Aha. Én is szeretek olvasni. És az én apám író volt. Ezért is voltam rád kíváncsi. Mármint hogy miket írsz…
Dani meglepődött.
– És a te apád miket írt?
– Ő is novellákat. Meg regényeket. Csak már öt éve nem él. Majd hozok tőle könyveket.
– Annak nagyon örülnék!
– Igen. Talán tanulhatnál belőlük.
– És neves író volt? Bocs ha a kérdésem indiszkrét.
– Meg volt a maga tábora. Nem indiszkrét.
– Jól van. Akkor mától barátok vagyunk.
– Nekem még dolgom van. Majd gyere át hozzám! Az elsőn lakom.
– Egyedül?
– Nem, anyámmal!
Dani nevetett.
– Mi olyan mulatságos ezen?
– Olyan önállónak és függetlennek tűnsz!
– Az is vagyok! Jóban vagyok az anyámmal! Te nem?
– Hát.. Ő keveset ért az irodalomhoz…
– De azért megértitek egymást, nem?
– Nem mindenben! Ő már kétszer annyi idős mint én. Más a problémahalmazunk.
– Értem. – mondta tűnődve Karcsi.
– Na, viszem a könyvedet, remélem tanulságos novellák vannak benne.
– Majd meglátod! – mondta mosolyogva Dani
Karcsi elköszönt, Dani pedig folytatta az írást. De mert nem robot ő sem, félbe hagyta a munkát s kiment a konyhába egy cigit elszívni. Valósággal – mint az étel – ez vált vérré benne…