Ötvenhatosok mesélnek Csete Örsnek…/ I.

A budapesti Csete Örs (sz. 1966) fiatal korától szenvedélyesen fotózik, fotográfusként is elismert. Ötvenhatos portrégyűjteménye, amelyhez valamennyi alany forradalmi élettörténetét is összegyűjtötte, egyedülálló a műfajban (1956. Budapest. Arcok és sorsok. Magyar Napló, 2001). A monumentális, magyar és angol nyelvű album elején elmondja:
„Egy októberi délután, ezerkilencszázkilencvenkettőben, a forradalom egykori helyszínén, a budapesti Corvin közben álldogáltam. Körülöttem nagyrészt nálam idősebb emberek, a mozi lépcsőjén rögtönzött színpad. A szeles idő ellenére folyamatosan érkeztek újabbak a Körút felől, s a tömeg egyre növekedett. A mikrofonba egy asszony az életéről beszélt, hajdani reményeiről, jelen csalódottságáról. Az összegyűlt sokaság minduntalan félbeszakította, kiabáltak, tapsoltak, tovább hallgatták. Mintha a szónok és közönsége valami különös párbeszédet folytatott volna egymással. Ők volnának az egykori forradalmárok? – villant át rajtam. Azóta vagyok kíváncsi rájuk, a XX. századvég öregedő, hétköznapi forradalmáraira…
…Nem volt célom egzakt történelmi ismeretek közvetítése. Inkább arra törekedtem, hogy a további oldalakon elbeszélt történetek segítségével mind sokszínűbben, érzelemmel és személyességgel telítve mutatkozzanak meg az események…” Az albumból, amelynek az idén bővitését is igérte, idézünk föl jó néhány történetet.

*

Balázs László: „Tizenheten laktunk’45-ös srácok a Drégely utcában. Rongylabdával futballoztunk délutánonként. Egyszer csak kitört a forradalom. Délután lehetett már, hat-hét óra tájban. Jöttek az emberek a Mester utcán, és kiabálták: – Kitört a forradalom, forradalom van! A kommunizmus megbukott, az ávósokat ki kell nyírni! – így, szó szerint. – Az oroszokat ki kell zavarni a hazából, szabadságot Magyarországnak, függetlenséget! – Ment a tömeg a Körút felé. Abbahagytuk a focizást… Végigmentünk a Mester utcán a tömeggel. A Mester utca sarkán, a húszas és harmincas villamos végállomásánál állt egy mentőautó. Emlékszem, körülötte nők, férfiak, fiatal srácok, fegyvert osztogattak. Volt ott gránát, géppisztoly, puska. Az egyik terhes nő ránk is szólt, hogy menjünk haza, gyerekek vagyunk, ne avatkozzunk bele, mert otthon kapunk a pofánkra.” (Sz. 1945. A Corvin-köz egykori gyerekharcosa, később segédmunkás, fűtő. Rokkantnyugdíjas, Budapesten)

Bánkuty Géza: „24-én reggel felültem a motorkerékpáromra, és kimentem tréningezni. Amikor hazaértem, hallottam a rádióban, hogy tegyék le a fegyvert, és hallottam, hogy a városban hőbörögnek az emberek. Hogy ezek tisztességes, becsületes emberek vagy huligánok voltak, akkor arról még fogalmam sem volt. Az egész helyzet zavarosnak tetszett. Lehet, hogy mások ki tudtak olvasni belőle valamit, de én úgy láttam, hogy itt olyan állapot van, ami elszaladt. Másnap reggel Gál Feri, akivel együtt motoroztam, az oldalkocsis motorjával odajött a házunk elé, bejött, és azt mondta: – Gyere Bregyó, menjünk le a Statisztikai Hivatalhoz, mert hatalmas tömeg van! – Mondom: – Hagyjad, nem ránk tartozik, menjünk fel inkább a Hármashatár-hegyre, és tréningezzünk! Ez nem a mi ügyünk, fogalmunk sincs, hogy mi van itt, gyerünk, motorozzunk! – Addig dumált, míg beültem az oldalkocsijába, egyenruhában, szolgálati fegyverrel az oldalamon, amit amúgy soha nem hordtam. Én nem akartam semmiben részt venni, azt sem tudtam, hogy forradalom van…” (Sz. 1925, motorversenyzőből lett fegyveres felkelő. A forradalom után az Egyesült Államokba távozott, vállalkozó)

Béres Iván: „A forradalmat leverték, és megalakultak a karhatalmista csoportok. A harmadik szomszédunkban lakott egy osztálytársam. Egyszer megláttam az apját karhatalmista egyenruhában. Megkérdeztem a sráctól: —Te, mi van, Kádár-pribék lett az apád? – A családom nagyon féltett, mert a környéken mindenki tudta, hogy benne voltam a forradalomban, de nem történt semmi. A hetvenes években a Füredi úti lakótelepen sétálgat az osztálytársam apja bottal. Köszönök neki: – Csókolom, Garamvölgyi bácsi! – Már kezdett szürkülni. – Szerbusz – mondja. – Te vagy az, Iván? Emlékszel fiam, amikor azt mondtad Lacinak, hogy Kádár-pribék lett az apád? Tudod, fiam, hogy én mentettelek meg téged a letartóztatástól? A névsorból én, a karhatalmista százados tüntettem el a nevedet! – S hogy miért mentett meg? A nagyanyám fehérnemű-varrónő volt. Az ’50-es években rengeteg inget varrt a Garamvölgyi bácsinak, aki akkoriban a Tanácsnál dolgozott, és sok fehér ing kellett neki. Talán ennek köszönhetem, hogy megúsztam az egészet, és most itt ülök.” (Sz. 1941. Ipari tanuló, Corvin-közi harcos. A forradalom után timár, teherautósofőr. Rokkantnyugdíjas, Budapesten)

Folytatjuk