Ötvenhatosok mesélnek Csete Örsnek…/ II.

Bocskay T. József: „25-én reggel… megjött Budapestről egy személyautó, amiből egyetemisták szálltak ki, akik szavalatokat tartottak, és buzdító beszédeket mondtak. Egyszer csak arra jött egy platós teherautó. Egy civil vezette a kocsit, mellette egy hadnagy ült. A kocsin mordályok voltak, velük akarták felfegyverezni a Tatabánya környéki, rendszerhez hű bányászokat. A fegyverek szétszóródtak az emberek között, a hadnagy meg elmenekült. Valaki kitalálta, hogy menjünk a Városparancsnokságra. A Városparancsnokság egy kis parasztház volt. – Jöjjön ki a városparancsnok! – kiabáltuk. Nem jött ki. – Dobják ki a fegyvereket! – nem dobták ki. Két srác és én beugrottunk a kertbe, ahol csak egy százados és egy főhadnagy lapult. Na, most hova menjünk? Menjünk el a rendőrségre! Valaki azt mondta, hogy a fogda tele van szabadságharcosokkal. Elmentünk oda is, a rendőrök nem ellenkeztek, azt mondták: – Jöjjön be egy bizottság, és nézze meg, hogy az épületben csak zsiványok vannak! – így is volt. Onnan is elhoztunk azért egy pár fegyvert. Valaki azt mondta erre, hogy rosszul csináljuk, mert a Főosztályra kell menni. Minden nagyobb városban volt egy úgynevezett Főosztály, ott voltak az ávósok…” (Sz. 1925. Politikai rab, vájárként dolgozott Tatabánya környékén. Amerikába menekült, ahol étterme volt, majd hazatért Budapestre)

Bulka László: „Bibó megbízott a közellátási kormánybiztosi teendők ellátásával Komáromtól Szentgotthárdig. Amikor megindultak a vöröskeresztes szállítmányok, akkor én azokat Hegyeshalomnál vagy Komáromnál átvettem, és áthoztam a magyar oldalra. Utána elirányítottam Budapestre, volt amelyikkel én is feljöttem. A minisztérium megmondta, hova menjen a segélyszállítmány. Én elkísértem, átadtam, és utaztam vissza a határra. így kaptunk különböző gyógyszereket. Nem igaz, hogy a segélyszállítmányokban fegyverek voltak. (…) Amikor befejeztem a kormánymegbízotti munkámat, akkor valaki felajánlotta nekem, hogy kineveznek az Élelmiszeripari Tervezőintézet Igazgatójává, ha aláírok egy papírt, amely szerint a segélyküldemények, amelyeket én átvettem, nem nyugatról, hanem keletről érkeztek Záhonyra, illetve Csapra. Ezt én nem voltam hajlandó aláírni, ezért aztán nem is lettem igazgató.” (Sz. 1923. Elektromérnök. A forradalom után kereskedelmi ügynök. Budapesten él.)

Bük János: „Akkor jött egy orosz kocsi, föltettek rá bennünket, és kivittek Ócsára. Körbe voltunk fogva orosz katonákkal. Egymás után vittek egy katonai teherautóba kihallgatásra. Pufajkások tolmácsoltak. Aztán marhavagonba tettek bennünket nyílt pályán, és kivittek Ungvárra. Ott lekopaszították minden testrészünket, fertőtlenítették a ruháinkat. Éjjel-nappal folytak a kihallgatások. A városi börtönben voltunk. Aztán néhányunkat elvittek a lengyel határhoz, Sztrizsbe, ahol ugyanúgy folytatódott minden. Azokkal az orosz katonákkal voltunk elszállásolva egy ideig, akik átálltak a forradalom mellé. Teát ittunk, mócsingos uborkalevest, meg káposztalevest ettünk, reggelire heringet kaptunk, egy szál cigarettát és két szem kockacukrot. Én elcseréltem a cigarettát kockacukorra, mert nem dohányoztam. (…) Akkor már ugye mentek az ENSZ-ben ezek a dolgok, hogy fiatalokat visznek ki a Szovjetunióba, így ENSZ-nyomásra végül is hazaloptak bennünket. Nem „hazahoztak”, hanem „hazaloptak”, mert akkor már nemzetközileg is elterjedt, hogy gyerekeket visznek ki. Tizenhét éves lehettem.” (Sz. 1938. Műszerészsegéd, majd Széna-téri harcos. Deportálták. Később piacozó, most nyugdíjas.)

Csépány Valéria: „…Lelkesen hordtam a fiúknak a teát. Egészségügyi tanfolyamot végeztem, értettem hozzá, hogyan kell kötözni a sebesülteket. Ezt csináltam. Később átmentem a Maros utcába egy laktanyába. Teát főztem, sebesülteket kötöztem. Rendes orvos mellett dolgoztam. A sebesülteket a János kórházba vittük. (…) A tárgyaláson tizennyolcan lehettünk. Én a legutolsó rendű vádlott voltam, első- és másodfokon is másfél évet kaptam. Az egészet leültem, egy nap engedményt nem kaptam. 1958. július 30-án szabadultam. Egy fiatal nagyon sok mindent elfogad. Volt bennem egy kis dac is, ha a többiek szenvednek, akkor szenvedjek én is! Nem voltam lelkileg összetörve, csak amikor az öt fiút halálra ítélték. Ki is végezték őket. Egyetlen egy emlékem volt a fiúktól, a tárgyalásig egy fehér zsebkendőt hímeztek nekem, de olyan szépet, hogy én sem tudtam volna úgy megcsinálni. Honnan szedték a színes cérnát hozzá, nem tudom. Könyvet hímeztek bele, és Madách idézetet varrtak rá: Ember küzdj és bízva bízzál! Sokáig őriztem a kendőt. Elővettem, kimostam, bevasaltam, megnézegettem és visszaraktam. Aztán szőrén-szálán eltűnt.” (Sz. 1937, Ózd. Gépírónő, a Széna-tériekhez csatlakozott. 1958-ban szabadult. Nyugdíjas, Budapesten)

Dibáczi Lajos: „Negyven civil emberből állt a Nemzetőrség ott, zömmel a környéken lakókból, kistarcsai munkatársaimból. Akiben volt egy kis hazafias érzés, és nem szerette a bolsevizmust, az odacsapódott hozzánk. Járőröztünk. Ki volt adva, hogy az élharcosokat, a párttitkárokat tartóztassuk le. A kistarcsai szövőgyár pártitkárának a lakására is kimentünk. Le akartuk fogni. Nem volt otthon. Amikor megtudta, 28-a körül, hogy milyen rendes elbánásban van része a mi hadifoglyainknak, önként jelentkezett. Egy ávós századosnak a felesége volt a szakácsnő. Most is megvannak, rendes emberek, merem állítani.” (Sz. 1914. Esztergályos volt. Megúszta a számonkérést, nyugdíjas.)

Forrás: Csete Örs: 1956. Budapest. Arcok és sorsok. Magyar Napló, 2001

Folytatjuk

.