Sohasem osztottam az írók megvetését az újságírás iránt. Sőt, ha ifjúkorom titkos (s persze mindig elérhetetlennek érzett) reményeit sorra veszem: ott is első helyen egy egyetemi katedra állt, melyről felvett ifjaknak beszélhetek; mellette egy magam vezette színház (papírszínházam kőbe, emberbe öltözött mása) vagy legalább egy munkában hozzám forrt együttes, ezek után azonban rögtön egy olyan újság-ablak következett, amilyenen Kosztolányi, Márai hajoltak ki hetente többször is az újságjukból. S bár az erő, ami egy ilyen szószék ellátásához kell, rég elpárolgott már, a lehetőség, áhítat megmaradt, s a fiatal, bővérű prózaírót nemcsak hogy nem féltem az újságírástól, de azt ajánlanám, hogy néhány évre vállalja, ne csak azt a díszcserép-szerepet, amit régi újságjaink szántak irodalmi fényűzésként egy-egy költőnek, írónak, de az igazi, zaklató vidéki újságírás percenként jövő sarkallását, amilyenben Ady szelleme nyitotta szét legyezőjét s lett gondolkodó, mielőtt még nagy költő lett volna.
(Németh László: Ha én miniszter lennék. Levél egy kultúrpolitikushoz)

Szerkeszti: B. D.