„Akit sorsa el akar veszteni.
Megveri tehetetlenséggel.”
(Szilágyi Domokos)

Félálom, hajnali merengés, túl korán van még, jó lenne még pihenni, gondolja, erőlteti az asszony.
Valami szépre, jóra gondolni csak, csak nehogy eszébe jusson a való élete, mert az elől már csak „elmenni” lenne jó, követni hűségesen a legszentebb Gyermeket, de még nem lehet, nem szabad, rágondolni sem…
Valahogy visszaszenderül, de olyan éberen alszik, mint mindig, ugrásra készen, mert soha ki nem számítható, mikor kell konkrétan és valóságosan menekülnie, menteni ezt a semmi kis életet, -ugyan, ez már Élet? – ha kikerül az asztalfiókból a kés, és az imbolygó kézben körözve naponta azt célozná meg, aki még maradt, a legközelebbit, az élete minden sérelméért őt büntetné, vagy csak az önmaga tehetetlenségének be nem ismerése jogán ő majd megmutatja, terroruralmat vezet be, itt ő egyedül a Főnök, összekeveredve a valóságos „funkció”,- ő már mindenütt és mindenkit igazgatna, mert már egyebet nem is tud, csak úgy „elosztani” a munkát, hogy neki ne maradjon, mondja is széles vigyorral a száján, otthon is az , ő a nagyfőnök, és minden időben legyen rendben, ha beteg az asszony, akkor is keljen fel, mint a népdalbeli…Ő különben már nem látja, nem hiszi, nem érdekli, mindenki oldja meg a maga baját, menjen, műtesse meg magát, ha marha…
.És az asszony „megy”, ahová kell, ahová muszáj, egyedül, és oldja , oldogatja nemcsak az önmaga baját, hanem a gyermekéiből is átvállal, és átvállalna, ha lehetne mindent, mert anya.
És menekült, menekül, ha muszáj…,de még eddig mindig visszatért, túl komolyan vette a valamikori boldogító ”Igen” -t, pedig ma már mindig Nemet gondol, de mondani nem meri…, mert ököllel is emlékeztetik a házastársi kötelességére.
Így most megtörténik a csoda, álmában történik, valaki jön érte, a Nőhöz, valaki, aki olyan közel került hozzá, minden kis lelki rezdülése tudója, gyógyítója.(Ez gyakori eset: a beteg beteges ragaszkodása a terapeutához) Ő érkezik, váratlanul, de olyan természetességgel, s olyan hévvel és vággyal öleli át, mintha az asszony nem egy egyszerű kis idő előtt megöregedett nő lenne, hanem valami filmcsillag vagy valami nagyvilági szexbomba… De szegény csak beleborzong a meglepetésbe, minden olyan váratlanul, gyorsan történik, nincs is ideje átgondolni a helyzetet, csak beindul az automatikus gépezet, és el akarja hárítani az ölelést, szó nélkül kezdi lefejteni a férfi karjait, pedig olyan hódítónak tűnik most, olyan imponáló minden, még a környezet is, a rengeteg ajándék, mely mind az övé, a virágcsokor illata, a rég elfeledett boldogító figyelmesség, nem is lehet igaz, el sem hiszi, nem meri, pedig őrülten szeretné, álmában, legalább ott merné elengedni magát, hagyni, hogy megtörténjenek a dolgok, legalább végre történne már valami, dacból legalább a rengeteg naponta elszenvedett sérelmekért, a jelzőért, amelyre még sohasem szolgált rá….
Csak remegve áll, bontja a férfi karjait már kissé erővel, de azok nem tágítanak, egyre csak jobban ölelik, szerelmes szavakat suttog, már a férfi szemeivel az ágyat keresi, félreismerhetetlen jelekkel, gyengéden húzná, vonszolná ezt a szerencsétlen asszonyt, aki már álmában sem bír boldog lenni, vagy talán nem mer.
Mintha a leleplezéstől kellene tartania, mintha az álom valóság lenne, úgy ugrik ki az ágyból, megigazítja a gyűrött ruháját, nem is veszi észre, hálóingben van, félve néz körül, nem látta-e meg valaki, nem sejti-e valaki, hogy mi történt, illetve mi nem történt…
Teljesen felébred, látja, egyedül van, az álom véget ért, és nagyon-nagyon sajnálja, hogy nem tartott tovább…
De leginkább azt, hogy már álmában sem mer boldog lenni.

(Szilágycseh, 1999. július)