Ötvenhatosok mesélnek Csete Örsnek…/ III.

Dobrosi Lajos: „1956. november l-jén szereltünk volna le. Október 23-án már bent volt a civil ruhánk a laktanyában. Éjjel az ezredügyeletes helyettese voltam, amikor parancsot kaptam Deák alezredestől, a hadosztály híradófőnökétől, hogy négy percen belül az egész ezredet sorakoztassam le a riadótérre. Bementem a körletekbe, és elkiabáltam magam: – Riadó! – Teljes menetfelszereléssel mindenki levonult a gyakorlótérre, a lövegeket felcsatolták a vontatókra. Vezénylést kaptunk, hogy vonuljunk Budapestre, mert forradalom van. (…) Kitűztük a menyasszonyommal a lakodalmat 1957. november 18-ra. Este, a lakodalomba jöttek értem, mondták, elvisznek Budapestre kihallgatni. Ki is hallgattak. Tizenhárom évig.” (Sz. 1934. Tüzérként harcba keveredett az orosz egységekkel. Hetvenben szabadult. Nyugdíjas Pécsett.)

Fátyol István: „Éjszaka hordtuk a röpcédulákat, ki a munkáskerületekbe. Csepelen például az egyik munkás alul berakta röpcédulákat a gyárkéménybe, a huzat meg kivitte őket. Fél Csepel tele lett röpcédulákkal! Így adtunk híradást a néma tüntetésről is, amikor november 23-án délután kettőtől három óráig Budapest belső kerületeiben az utcán senki sem tartózkodott. Aki közlekedett valamilyen oknál fogva, még az is bement a kapu alá, arra az egy óra hosszára. Csak egyetlen gépkocsi cirkált az utcákon, a szovjet városparancsnoké. Nem hitte el, hogy a magyar nép tényleg annyira fegyelmezett, hogy az általunk készített és terjesztett röpcédulák szavainak hitelt ad.” (Sz. 1934, Makó. Kiszabadulása után színházi világosító.)

Fónay Jenő: „A börtönparancsnok megkérdezte: – Mondja, Fónay, ért-e a vízvezetékekhez? – Mondom: – Igen, meg tudom csinálni, csak meg kell néznem a gépeket. – Megnéztem a gépeket, és akkor már tudtam, hogy ki lehet menni a vízelvezető csövön a börtönből. Hiszen valahova bele kell folynia az abban lévő víznek! Csak végig kell a csövön mászni hason csúszva. Kimentek a társaim, de csak az egyik jött a megbeszélés szerint vissza. Az azt mondta, hogy a Rákosrendező pályaudvarról jött vissza. Fölnyomtak egy akna-fedlapot, és ott voltak a vagonok közt. – Atya Úr Isten, hát az egész börtön megszökik! – mondtam fellelkesedve. – Gyerekek, ez óriási, hú de jó! – Na és hol van a másik két srác? – Mindjárt jönnek. – Délután három óra, még mindig nem jöttek. (…) Négy órakor kellett bemennünk a munkahelyről a cellába, és ha nem jönnek vissza addig, akkor vége. Hát nem jöttek vissza. Kimentek reggel, elkezdtek szórakozni. Egyszer csak megszólalt a sziréna, megszólalt az összes csengő, bezártak bennünket, riadó. Fölmentem az emeleti ágyra, két ágy volt egymás fölött, az ablakon néztem ki. Pár perc múlva jöttek a tűzoltók, rendőrök, mindenki, és engem már vittek is.” (Sz. 1926. Széna-téri harcos, mérnök. Halálra ítélik, de az elnöki kegyelem életfogytiglanra változtatta a büntetést. 1963-ban szabadult.)

Gazdagh Sándor: „Pesterzsébetről be akartam menni a városba egy ismerősömhöz, hogy megbeszéljük, hogyan meneküljünk ki Ausztriába. A Ludovika épülete mellett mentem el, s befordultam az Üllői útról egy utcába, amely pontosan a botanikus kert mellett vezetett. Hirtelen négy vagy öt ember rohant felém. Orosz járőrök. Rám tartották a géppisztolyokat, és kikapták az iratokat a zsebemből, a nemzetőr igazolványom leesett a földre, a piros-fehér-zöld csík csak úgy virított rajta. Tudtam, hogy a sorsom meg van pecsételve. Igy is lett: átkutattak, és megtalálták a pisztolyomat is. Sírtam. Borzasztó gyáva voltam. Imádtam az életet. És az is bántott, hogy a holttestemet sosem találják meg, de ha megtalálják, akkor sem fogják tudni, hogy kié, hiszen az igazolványaimat mind elvették. Egy megvilágított területen álltam, valami lámpa fénykörében… Kaptam egy akkora pofont, hogy azt hitten, a fejem leesik a vállamról. Összeestem. Nemsokára magamhoz tértem. Föl akartam tápászkodni. A pasas látta, hogy kelnék fel, erre odalépett a fejemhez. Fölnéztem, és láttam, hogy ez a disznó lőni fog. A karomat magam elé tartottam védekezésül. Ebben a pillanatban egy borzasztó nagy robbanás hallatszott. Amikor feléledtem, meg voltam győződve, hogy halott vagyok. — Te Jóisten, ha én halott vagyok, akkor miért fázok…” (Sz. 1936. Katonazenész. Corvin-közi harcos. 1957-ben disszidál, Németországban él, rokkantnyugdíjas.)

Forrás: Csete Örs: 1956. Budapest. Arcok és sorsok. Magyar Napló, 2001

(Folytatjuk)