Ötvenhatosok mesélnek Csete Örsnek…/ IV.

Hrzova Erzsébet: „Tizennyolc évesen már férjnél voltam 56-ban. Október 25-én feljött a férjem Taszárról, ahol katonatiszt volt, és bejött értem a munkahelyemre. Elkért a főnővértől. Együtt mentünk a VIII. kerületi Rendőrkapitányságra, amit akkor már elfoglaltak a forradalmárok…A férjem egyik régebbi katonatársa volt a parancsnok. Ottragadtunk. Főztem a fiúkra. (…) Egyik nap bejött a kapitányságra néhány ember… Van egy közért, ahol szeretnének élelmet vásárolni, mert már nincs mit enniük, és az üzlet vezetője nem nyitja ki az üzletet. Azért kellett kimennünk, hogy megmondjuk neki, nyissa ki a boltot, különben az emberek feltörik, és akkor biztosan kárt is okoznak. Amikor odaértünk, kérdi a közértes, hogy mit akarunk itt? – Ide figyeljen, jóember – válaszoltam neki –, itt rohad meg magának az ennivaló, hát nyissa ki az üzletet, és adjon élelmiszert a népnek, mert nincs mit enniük! – Erre azt mondja, nem nyitja ki, mert hogy számol el majd a népnek! Én azt válaszolom: – Hát a nép itt van maga előtt! – Nem akarta erre sem kinyitni. – Nézze, ha kinyitja a boltot – mondom neki –, akkor csinálunk egy listát, és én aláírom, hogy fegyveresen kényszerítettem magát arra, hogy nyissa ki az üzletet. – Amikor a hasához tartottam a géppisztolyt, akkor azért odaadta a kulcsot, így nem kellett szétlőnöm a zárat. Aztán közölte, hogy ő nem fogad el pénzt. Hát, ha nem fogad el, akkor nem fogad el. El is tűnt nyomban. Csak a tárgyalásunkon jelent meg mint a „fegyveresen elkövetett rablás és gyilkossági kísérlet” vádpont tanúja. Esküszöm, én onnan még tíz deka vajat sem vittem el a magam számára, A közértesnek a haja szála sem görbült meg! így is halálra ítéltek.” (Sz. 1938, Budapesten. 1970-es szabadulása után varrónő. Ma nyugdíjas.)

Kabelács Pál: „…A tűzszünet vége felé kimentem a folyosóra, le akartam menni az emeletről a földszintre, de nem lehetett. Az egész lépcsőház le volt szakadva. Az első emelet meg, ahol voltunk, a levegőben állt. A körbefutó gangon indultam el, így akartam lejutni. De futás közben rám lőttek. Eldobtam magam a betonon, a gangon, és figyeltem. Ahol a kapualj szét volt lőve, ott egy lyuk tátongott, tele golyószórós oroszokkal. Visszakúsztam. Mertz Lacinál volt golyószóró, meg egy másiknál, akinek nem is tudtuk a nevét, csak úgy hívtuk, hogy Vágottarcú Imre. Szóltam nekik, hogy nem lehet elmenni. – Dehogynem, komám! – mondja erre Imre. Aztán szépen elkezdett kúszni a gangon, a golyószórót meg lefele fordította, és azt mondta: – Fussatok! – Úgy futottunk be egy másik lakásba. Aztán ő is bejött, de akkor már nem lőttek a kapuból az oroszok. Gondolom, hogy talán… valami történhetett velük. Nem tudom. Lényeg az, hogy a lakásban a szekrényből lepedőket vettünk ki, összekötöttük, úgy másztunk le. Akkor sebesültem meg egy fáradt golyótól.” (Sz. 1937. Halálra ítélték, de 1973-ban kiszabadult.)

Kalina János: „A halálos zárkából gyakran csak cigarettáért iratkoztunk fel az orvoshoz. Ott volt a zsebében a cigi, volt, hogy a sajátjából adott, volt, hogy a hozzátartozók kintről küldték be vele. Gyufánk nem volt, hogy gyújtunk rá? Volt a kübli. Azon meg volt vakrozsda. Téptünk az ingünkből egy kis rongydarabot. Kiszedtünk a szalmazsákból egy pici kócot, abba beleszórtuk a rozsdát, összesodortuk, utána beletettük a rongydarabba, azt is összesodortuk, keményre. Letettük, és a padlón elkezdtük dörzsölni. Addig dörzsöltük, amíg meg nem gyulladt, aztán rágyújtottunk. Kegyetlen világ volt az, nem lehet elmondani! (…) 1974 áprilisában megint letartóztattak, mert beszóltam egy pártembernek, hogy ilyen senkiházi csavargók züllesztették le 1956 előtt a magyar népi demokratikus államrendünket! Izgatásért feljelentettek, és lecsuktak. Kaptam négy évet, és foganatosították a visszamaradt huszonhét hónapomat, összevonva tizennyolc évem lett. 1979. november 21-én jöhettem csak ki.” (Sz. 1933. Hivatásos katona. Halálra ítélték, majd életfogytiglant kapott. Parképítő munkás, fűtő. Nyugdíjas Komlón.)

Káldor Vera: „Azért szaladtam be a kórházba, mert az emberben benne volt ’56-ban ez a spontán segítőkészség. A parasztok szekérszámra hozták föl ingyen az élelmet a kórháznak. Teljesen önként. Nem kértük. Csak gondolták, hogy ellátási nehézségek vannak. Valahogy benne volt a levegőben, az emberekben, hogy itt most valami történni fog, és nekem benne kell lennem, és segítenem kell. Én három napig le sem feküdtem a kórházban. Hozták a sebesülteket. Belgyógyászra szükség volt a vérátömlesztésekhez, a felügyelethez. A mi belosztályunkon a nyolc orvosból csak három volt bent. Igy a többiek munkáját is el kellett látnunk. A főorvosom betelefonált, hogy szívtrombózissal fekszik otthon. Csak a szovjet hadosztályokat kellett mozgósítani, mindjárt elmúlt a szívtrombózisa…” (Sz. 1928. Orvos.)

Kocsis Zoltán: „Parancsba volt adva, hogy ha szovjet harckocsival találkozunk, akkor a harckocsink csövét le kell fordítani, le kell hajtani öt fokkal, és jobbra negyvenöt fokkal elfordítani. Ez tiszteletadást jelentett, elmegyünk egymás mellett, és nem bántjuk egymást. Mi a harckocsi tetején voltunk, nem bent a harckocsiban. Amikor fölértünk a Margit-hidra, akkor jött velünk szemben egy szovjet harckocsi, és tüzet nyitott ránk a fedélzeti géppuskával. Az egyik srác, Kóczián Jancsi meg is halt. A másik gyerek, Ásott Miklós, a csípőjénél kapott egyet, de az olyan lövedék volt, hogy még mindig nem gyógyult be neki a seb. Akkor kitört a pánik. Keresztbe fordult a mi harckocsink. Akkor az oroszok is megálltak. A tömeg viselkedését nem lehet elmondani. Féltek tőlünk, mert akkor egyforma ruhánk volt az oroszoknak meg nekünk is, egy volt a jelzés is a magyar harckocsin és a szovjet harckocsin. Asszonyok voltak ott hálóingben, lőszert dobáltak oda föl nekünk. – Lőjétek az oroszokat meg az ávósokat, mert halomra lövik az embereket! – Mi megfordultunk, és visszamentünk a laktanyába.” (Sz. 1934. Sorkatona volt a forradalom idején. Nyugdíjas Jánoshidán.)

Forrás: Csete Örs: 1956. Budapest. Arcok és sorsok. Magyar Napló, 2001

(Folytatjuk)