Mária még egyszer alaposan körüljárja a házat. Mígnem elégedetten nyugtázza, hogy igen, most már egy kép ez a házikó, így már lehet lakóhely is. Összeállt a hasonlóság.
A régi parasztház sebei – kerítéshez támasztott rozsdás fémlemezek, falról lemállott vályogdarabok – már nem a riadalom, hanem a részvét cseppet sem kellemetlen érzését keltik a nőben. Pedig valamikor itt is minden új lehetett, még ha ezt most nehéz is elképzelni. Milyen jó, hogy az agyontaposott, gödrös tornác szegélye mégis szabályos téglasor… (A kereteken tehát mégsem fog az idő?) A felásatlan kertben még a fűcsomók is alig bújtak ki, de a tornác melletti fán ottfelejtődtek a száraz levelek. Erezeteik jól látszanak, mint a teafüvek, amik forró vízbe dobva visszanyerik egykori alakjukat. Tavasz ez is? Oszlás, amiben ott van a dolgok eredeti alakja?
A pitvarba lépve az a fal mellé nyomott fásláda mintha mindig is ott állt volna. Ilyenen üldögélt az anyja is esténként, amikor szorongva kellett várni, ahogy megszólal. Lába előtt apróra tört gyújtós, és ő úgy tesz, mintha a gallyakat vizsgálná. „Ha már az én emberem nem volt arravaló, legalább a tiéd lenne az” – mondogatta ilyenkor.
Az elhatározás az évek során lassan érlelődött Máriában, míg egyszer csak nem volt más választás: megveszi ezt a házat. Minden agglegény-lakta múltjával, betört ablakaival, pókháló-lepte sarkaival. Majd kitakarítja, és felújítja amennyire csak lehet. (Észre sem vette, hogy megint tud lelkesedni.) Anyja mindig seprűvel a kezében jött-ment, hogy minden poros zugra azonnal lecsapjon. Még egy macskát is szerez, olyan tigriscsíkosat, mint az akkori volt.
Valami töredékét visszaállítani annak, ami soha nem volt teljes.
Pedig mindig is a teljességet akarta. Ujjához még néha ijedten kap oda, hogy talán elvesztette a jegygyűrűjét. Aztán keserűen megkönnyebbül, mert már nincs mit féltenie. Sokáig szorongott, nyugtatta magát, halogatott, mígnem egy reggel a nagyon világos szobában arra ébredt, hogy egyedül van. Innentől nem volt visszaút. El innen is. Visszamenni a félsötét zugok, roppanó tüzek közé. Visszahozni a hétköznapok emberen túli lassúságát.
Mária nézi a házat. Mostantól már az övé. A falu legvégén áll, ezért még jobban ki van téve a viharok, az eső hatásainak, mint a sűrűn lakott helyek házai. De épp ezért még inkább véd, befogad. Még akkor is, ha repedései vannak, akárcsak annak, aki most megveszi. De a falsebek bevakolhatóak, és akkor megint minden új lesz. Egyszer, még gyerekkorában látta, ahogy egy viskót leromboltak, végül a buldózer átment rajta, mint egy nagy halom földcsomón. Akkor felrémült benne valami, tudta, hogy mindennek vége. Ez a halál.