–  Hozzál csak egy szakajtó lisztet – szólított meg hirtelen anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, hogy mi következik. A szita alatt porzó-hulló liszthóban tapicskolok, – ne szórd szét a lisztet – szólt rám, de nem haraggal. Igen, itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában. Roppan a kóró a térden – lehetőleg egy mozdulatra – előkerülnek a kockás vászon szőttesek, amikből úgy szerettem a végén kirázni a lisztet: fehér felhőbe burkolózom, míg a szőttes kockái visszakapják eredeti kék színüket. Jó lesz, mire hazajönnek apádék a mezőről – tette hozzá anyám. Alighanem ezt a mondatot már sokszor hallhattam, mert mindig ráismertem.

Így mesélte ezt az én anyám.

Már nincs itt. Most én emlékezem.

Talán tíz éve is már, és biztosan szombat – bár ennek már tíz év távlatából már nincs jelentősége – porzóan hulló liszthó helyett tapadó esőcseppek, és az ágyban a reménytelenségbe burkolózott ember formájú alak, mintha nem is létezne, senki lenne. A konyhából viszont előbb csak a melegedő tepsi bádogszaga, majd a piruló édes tészta illata minden kétséget kizáróan létezőn. Sőt adományként, ahogy a melegtől a tészta kicsattan, és túlkel a tepsin. De mégis egyben marad, nem folyik el, mint az idő.

A hiábavaló várakozásban az idő időtlensége a legrosszabb. Hogy hiába van minden kétséget kizáróan szombat, ez nem jelent semmit, mindegy, hogy most van, vagy egy héttel később vagy korábban. És egyáltalán, mi a különbség a szombat és a hétfő között? Az időt ugyanis csakis a várakozás tette idővé, majd a minden várakozást elfelejtető két fénycsóva bevillanása a sötét ablakon. Az autó motorja egyre közelebbről berreg, majd leáll. Ekkor ért célhoz az idő. Ezután viszont már hiába lesz sötét, mert a sötétnek nem lesz többé ideje.

Anyám nem próbált vigasztalni, tudta, hogy úgysem volna értelme. Ő messzebbről érkezett, messzebbre lát. Sok-sok, szitából hulló lisztzápor van már mögötte. Ő érte se jött el, akit várt, és ha el is jött, végül kiderült, hogy nem őt várta. A szombat délutánok nedves esőjétől a kemence fűtésével védte magát. Számolta a kévéket, hogy a kemence elég forró legyen. Kimért mozdulatokkal keverte a lisztet, mértanilag pontosan húzta az egyeneseket a kinyújtott tésztán, kicsi batyukat kötött, majd végül a pontosan betartott sütési idő után a még forró tésztát az asztallapra borította. Mert a bukta időben él, már néhány perces túlsütés is szárazzá, keménnyé teheti. Az elkészítés és sütés ideje valódi idő, nem holmi képzelgés, olyan, mint a nap járása.

Már nem várok senkire. Anyám mozdulataival nyújtom a tésztát, majd a derelyemetszőt siklatom, vigyázva, hogy egyenes legyen, mert ha félresiklasz, utána nehezen lehet kijavítani. Most azt mondom, hogy én, mert én kelesztek, én sütök. De lehet, hogy valahonnan anyám emlékezik rám.