Ötvenhatosok mesélnek Csete Örsnek…/ V.

Linsemann-Kwasniewska, Hanna: „A magyar vőlegényem szüleinek a meghívására augusztusban jöttem Magyarországra, Pilisszántón laktam. Szeptember végén, amikor az egyetemi csoportom megérkezett Lengyelországból, csatlakoztam a csoporttársaimhoz. Terv szerint három hetet töltöttünk volna Magyarországon. Budapestre az utolsó hét végén jöttünk néhány napra. A szegedi egyetem vendégházában szállásoltak el bennünket, a Szabadság-hegyen. A hazautazásunk október 24-re volt tervezve. Amikor megkérdeztek minket a pesti egyetemen a magyar diákok, hogy megyünk-e 23-án mi is velük együtt tüntetni, akkor azt válaszoltuk nekik, hogy természetesen megyünk. 24-én sikerült a varsói rádiót fogni, és hallottuk, hogy ott is nyugtalanság van. Idegeskedtünk emiatt, hogy otthon mi lehet a családtagjainkkal, viszont annyira messzinek tűnt Varsó azzal szemben, ami itt, Budapesten történt… Október 26-án négyünknek sikerült bejutnunk a városba. Nyugalom volt azokban az órákban. Találtunk véradásra hívó röplapokat az utcán. – Vért kell nekünk is adni! – mondtuk a barátnőmmel, és el is mentünk egy budai kórházba. Két nap múlva megint visszamentünk a Szabolcs utcai kórházba. Nagyon sokan voltak, sorba kellett állni…” (Sz. 1933, Varsó. Később külügyi területen dolgozott. Nyugdíjas Varsóban.)

Lisewski, Edward: „Teljesen üres volt a Hess András téri diákszálló 3-án, a lengyelek közül is csak ketten maradtunk. Már hat éve éltünk itt, magyarul úgy beszéltem, mint lengyelül… Nem éreztem külföldinek magam, lényegében úgy éreztem magam, mintha magyar lettem volna. (…) Hetedikén délelőtt valaki kiáltotta a folyosón: – Magyarok, segítsetek! – Kiszaladtam. A kapunál mondták a fiúk, hogy a levéltár a Bécsi kapunál lángokban áll, és segíteni kell, mert a magyar kultúra, az irodalom kincsei égnek… A kollégiummal szemben állt egy harckocsi, csövével felénk, de mégis kimentünk vagy húszan, és futottunk a levéltár épületéhez. Felfutottunk a felső emeletekre, a tűzfészekhez. Kívülről csak a füstöt lehetett látni, de belül már lobogtak a lángok. Polcok, polcok, mindenütt tele régi írásokkal… Mi azokban a termekben, amelyek égtek, levettük a polcokról a könyveket, iratokat, és futottunk velük a folyosóra, hogy minél messzebb legyenek a tűztől. Amikor már nem lehetett tovább maradni egy teremben, átmentünk a másikba. Ha jól emlékszem, később a tűzoltóság is jött. Arra emlékszem, hogy nagyon párás lett a levegő, alig lehetett belélegezni. Meleg volt. Négy-öt órát lehettünk ott. Amikor visszamentem a diákszállóba, fáradt, piszkos voltam, szédültem, és csak egy vágyam volt, hogy lefeküdjek. Számomra ezek voltak a forradalom utolsó pillanatai.” (Sz. 1934, Samak. 56 után hazatért Lengyelországban, mérnök lett. )

Lucza Béla: „ Az egyik nap őrségben álltam, amikor jött egy T62-es tank. Éppen oldalt állt hozzám képest, ezért nem vett észre. Azt hiszem, a Kilián laktanyát lőtte. Hatalmas acéltömeg, micsoda nagy jószág volt nekem, a csepeli munkásnak, hát, életemben nem láttam ekkora acéltömeget! Lőtt, lőtt és megállt. Arra gondoltam, ha nem jön előbbre, hiába sütöm el az ágyút, oda lövök, ahol még nincs a tank. Odaléptem az ágyúhoz, és leguggoltam a pajzsa mögé. Kisántikált a Falábú Jancsi is, és odajött az ágyúhoz. – Mész onnan, meg akarsz dögleni? – kérdezte. Azt hittem, biztonságban vagyok, nagylegénykedtem, és vártam, hogy előbbre jöjjön a harckocsi. Valóban meg is indult. Amikor a harckocsi irányban volt, akkor sütöttük el az ágyút, ketten Jancsival. Én inkább neki hagyom a dicsőséget, ő meghalt, nyugodjék békében. (De azt hiszem, mivel vak lettem, egy kicsit kárpótolom magamat, hogy egy ekkora acélmonstrumot el tudtam intézni én, egyedül. Vagy legalábbis egy kis segítséggel.) A harckocsi – amikor eltaláltuk – még lőtt egyet, aztán megállt… Én meg lőttem a géppisztollyal, mert azt gondoltam, hogy kimásznak belőle… Aztán, amikor odamentünk, akkor derült ki, hogy senki sem halt meg, üres volt a harckocsi. Mindenki kimászott alul, ott is volt egy ajtaja, és eltűnt.” (Sz. 1936, Debrecen. Corvin-közi harcos, fejbe lőtték. A számonkérést megúszta. Később kefekötő, telefonközpontos.)

Márton András: „Megállított engem valahol a Baross utca környékén egy kis fegyveres emberke. Puska volt nála, de hiába volt a vállán, a tusája a földet érte. Úgy emlékszem, mintha egy bőrszoknyás kislány állt volna mellette. Hát mit akar ez a kisgyerek? Azt mondja, igazoljam magam. – Kisfiam, hogy jössz te ahhoz, hogy egy ezredes bácsit megállítsál és igazoltassál?! Micsoda vakmerőség ez?! – Azt mondja a gyerek: – Ne sokat szövegeljen, hanem igazolja magát! – És akkor meghúzta a vállán a puskát, hogy ezzel is növelje a tekintélyét. – És hogyha nem igazolnám magam, mit csinálnál? Lelőnél? – kérdeztem. – Le hát! – mondja határozottan. – Fiam, téged az Isten is katonának teremtett. Hallottál-e a Rákóczi Katonai Középiskoláról? Oda kell neked menni. Hol van a te parancsnokod? – A Corvin közben, de azért lássam az igazolást! – Azt is megmutatom, de szállj föl ide a kocsira, viszlek a parancsnokodhoz! – Mindenféle gondolkodás és félelem nélkül fölszállt mögénk. Behajtottunk a Corvin közbe. Iván Kovács László volt akkor a parancsnok. Tisztába akartam lenni azzal, hogy mi valójában az a Corvin köz. Vegyes érzéssel mentem be az oroszlánbarlangba. Aki tiszta szándékkal megy, azt nem érheti baj. Ami egy oktondi elképzelés. Bent mondták is: – Nini, itt egy ávós, lőjük le!” (Sz. 1924, Sarkad. 56 előtt képviselő, a katonai akadémia parancsnoka. 1957-ben bebörtönözték. Nyugdíjas.)

Márton Erzsébet: „Lementünk a piacra, a Széna térre, 1956. október 26-án az édesanyámmal, mert az volt az állandó bevásárló helyünk, s amikor volt idom, segítettem neki hazahozni a zöldségárukat. De akkor már a Széna téren, a készülő metró épületében, azonkívül a Moszkva téren nyüzsgött a tömeg. Mondtam édesanyámnak, hogy elmegyek körülnézni. – Menjél el, kislányom – mondta édesanyám –, én hazamegyek, aztán gyere te is haza, várlak, addig megfőzöm az ebédet. – Bandukoltam, nézelődtem, mint a többi járókelő. Egyszer csak megszólított egy bőrkabátos, lovaglócsizmás úr: – Mit keresel te itt erre, kislány? – Mondtam neki: – Jöttünk a piacra, láttam, hogy itt egy csomó ember van, megnézem, hogy mi van. – Azt mondja: – Nekünk pont egy ilyen talpraesett lány kellene, volna egy csomó dolog. – Majd később kiderült, hogy ő Szabó János, a Széna tér parancsnoka. Mondta, hogy maradjak ott, van a konyhán is munka, meg más egyéb teendő. Én minden további nélkül ottmaradtam. (…)” (Sz. 1937, Budapest. Villamoskalauz. Ő tartóztatta le Marosán Györgyöt. 120 nap a halálsoron. 1963-ban szabadult.)

Forrás: Csete Örs: 1956. Budapest. Arcok és sorsok. Magyar Napló, 2001