Az emlékezetpolitika csődje
Magvető Kiadó

„Jó néhány éve, egy gyerekpszichológus barátom mesélte, hogy egyszercsak arra lett figyelmes, hogy szinte minden tínédzser-korú páciense ugyanarra a filmre, és ugyanannak a filmnek az alakjaira, szereplőire hivatkozik, amikor az álmaihoz, a vágyaihoz, a belső világához vagy egyszerűen az énképéhez keres hasonlatokat, képeket. S mivel addig még nem látta e filmet, úgy döntött, nem tehet mást, elmegy és megnézi, hogy jobban megértse fiatal pácienseit, hogy közelebb kerüljön hozzájuk. Ez a film A csillagok háborúja volt, s a bemutatása óta talán csak a Mátrixnak volt megközelítően ekkora hatása erre a korosztályra (egy eggyel fiatalabbra pedig a Harry Potter-jelenség irodalmi és filmes változatának). S talán nem nehéz belátni, mi is volt az, ami ezekben a filmekben akkora erővel tudott hatni: a mítosz, egy erős mítikus világ, ami közösségi élménnyé, alternatív világgá s alternatív kultúrává tudott válni. Ez a nem múló igény az, amit Hollywood már nagyon korán felismert, s többnyire ennek kielégítése vezeti őket a mai napig, amikor egy-egy szuperprodukciót készítenek elő.

Pedig nem biztos, hogy mindnyájan olvasták Nietzsche A tragédia születésecímű opuszát, amelyben a mítoszkeresésről, mint a modernizmus hiánybetegségéről ír: „Mi másra is vall a kielégületlen modern kultúra csillapíthatatlan történelmi szükséglete, mire, hogy számlálhatatlanul szedegeti össze, gyűjti maga köré a más kultúrákat, mire az önemésztő ismeretszomj, ugyan mire is, ha nem arra, hogy elhagyta őt a mítosz, hogy elvesztette mitikus hazáját, a mitikus anyaföldet?”[1] Szavai a kortárs kultúrára nézve talán érvényesebbek, mint valaha, s ha e mítoszok lokálisan nem állnak rendelkezésére, akkor az immár lokálissá vált globális mítoszokból merít. Ha nincsenek hazai „sárkányok”, akkor helyettük a globális „dinoszauruszok” fogják a kollektív képzeletet fogva tartani. Ám ha mégis akadnak hazaiak, akkor bizonyos történelmi konstellációkban – lásd pl. a rendszerváltással felszínre törő nemzeti identitás kérdését, és ennek gátlástalan politikai manipulálását – nagyobb hatást tudnak kifejteni a kollektív képzeletre, mint a globálisak. A kérdés csak az, hogy ki tematizálja a „sárkányokat”.

Kell-e mondani, hogy az amerikai pop kultúra sem volt soha mentes a politikai, ideológiai megfontolásoktól, noha a mára már globalizált változata felől nézve könnyen tűnhet úgy, hogy csupán egy profittermelésre optimálisan kialakított gépezetről van szó. Olykor talán nem árt felidézni, hogy bizonyos, mára már globálissá vált, amerikai tömegkulturális termékek (figurák, mítoszok, mítikus történetek) hogyan függnek össze az amerikaiaknak a történelemhez, illetve saját történelmükhöz fűződő szemléletével. Egy olyan kultúrában, amely a történelmi kontinuitás eltörlésére épült, a történelemnek nyilvánvalóan egészen más formát kellett öltenie, s e formának ugyanakkor összhangban kellett lennie a projektálni kívánt nemzeti énképpel. Éppen ezért, az új világ – amely, kolonizáló jellegét elkendőzendő, egyúttal az Ígéret Földjének megvalósult változataként proponálta, sőt propagálta (marketingelte) magát –, különösen a tizenkilencedik századtól, az úgynevezett amerikai reneszánsztól, azaz a nemzeti identitás megerősödésének idejétől fogva egyre inkább olyan mitikus idősíkokhoz (és természeti erőkhöz) kötötte magát, amelyek nem csak megkülönböztették más (elsősorban európai) kultúráktól, hanem lehetőleg túl is tettek rajtuk dimenzióikat és mitikus potenciáljukat tekintve. E mitikus idősíkok egyfelől a földi, prehistorikus és/vagy biblikus időket, másfelől az űrbéli, mondhatni poszthistorikus időket jelentették, s mindez egyesült egy olyan nemzetképpel, amelyik a Természet Nemzeteként jelent meg a kollektív tudatban. E Természet, illetve annak ideálképe megint csak nyilvánvalóan elhatárolódni kívánt a szelíd, európai természettől, melynek „lágy ölén” andalodva költötték poémáikat az egyes nemzetek költői; nagysága, vadsága, szépsége és félelmetes volta olyan fennkölt (sublime) képet sugallt, melyet az európai természet soha nem remélhetett elérni vagy utolérni.

A nemzeti identitás megerősödésének, valamint Amerika nagyhatalmi szerepe növekedésének időszaka, nem véletlenül, egybeesik az amerikai populáris kultúra megerősödésének időszakával, mely kultúra a nemzeti énkép rugalmasan alkalmazható és kiválóan terjeszthető hordozójának bizonyult. Aki például, valaha is elmerengett már az amerikaiak által kreált, s időközben világszerte elterjesztett dinoszaurusz-mánián, annak nyilvánavlóan ebben a kontextusban kell e jelenség okait keresnie.[2] Az európai, klasszikus archeológiai érdeklődést mintegy szükségből (hiányból) „kiváltandó”, a tizenkilencedik század végétől Amerikában egyre jobban előtérbe került a paleontológiai érdeklődés, amely tökéletesen ötvözte az amerikai természet-mániát a tudományos-technikai felfedezések iránti olthatatlan lelkesedéssel (lásd a huszadik század elejétől a nagyközönségnek szánt, tudományos ismeretterjesztő, mega dínó-kiállításokat, mint a korabeli pop kultúra egy formáját). A dinoszaurusz azonban nem csak a hiányzó, legitim eredetmítoszt helyettesítette, hanem egyúttal hatalmi szimbólummá is vált, amely olykor alakváltozásokon ment át, s például épületek formáját öltötte (lásd pl: Empire State Building, illetve az utóbb leigázott szörnyként, erősen szimbolikus töltettel összeomló Twin Towers). A húszadik század második felében mindez a pop kultúra egy új hatalmi ágazatával ötvöződött, nevezetesen a hollywoodi filmiparral, melynek nyomán olyan nagyhatású, témáját és figuráit tekintve globális exportra is alkalmas filmek jöttek létre, mint a Jurassic Park (illetve az utópikus jövőidőbe transzponált mítoszt megjelenítő Csillagok háborúja – de említhetnénk olyan korábbi példákat is, mint a pop kulturális ikonná vált, 1933-as King Kong, melynek gorilla főhőse nem véletlenül, egyszercsak éppen az Empire State Building tetején találja magát – s aki, szintén nem véletlenül, egy olyan szigetről származik, ahol még élnek dinoszauruszok, akikkel Kong meg is mérkőzik a filmben). A dinoszaurusz, miként azt Boym is megjegyzi, az amerikaiak mitikus egyszarvúja lesz. Tegyük hozzá, hogy az új változat még a réginél is jobb, tökéletesebb, mert egyfelől, mitikus voltát kihalt státusza garantálja, másfelől azonban megfellebezhetetlenül valóságos (tudományosan autentikus) és egyetemes is, s ezért kiválóan exportálható, eladható. A computer-technikával reanimált dínó egyúttal re-animálja (újfent lélekkel-élettel tölti meg és megtestesíti) az amerikai nagyhatalmi ambíciókat – ha ezek, adott esetben, „csupán” kulturális síkon értelmezendők is.

Itt azonban éppen arról van szó (és ezért az iménti idézőjel), hogy az amerikai nagypolitika nyilvánvalóan idejekorán felismerte e kulturális sík (lásd: soft power) felbecsülhetetlen jelentőségét – más szóval : hatalmát – bel- és külföldön egyaránt. Ugyanis, ha a ’68 után született nemzedékeknek hiányzik a valóságos, kollektív élmények-emlékek alapján kialakított, kollektív történelmi emlékezete, akkor szükségképpen azt a kollektív emlékezetet, azaz kultúrátfogják fogyasztani, amit kínálnak nekik. Akié a „sztori”, azé a hatalom – erre (a csak látszólag egyszerű képletre) jöttek rá már akkor, amikor szerte Európában (sokhelyütt, így például nálunk is, a mai napig) az úgynevezett magas kultúra elefántcsonttornyaiból még gőgösen lenézték/lenézik a populáris kultúra jelentőségét, vivőerejét. S ennek fényében, nyilvánvalóan az a központi jelentőségű kérdés, hogy ki kerül abba a pozícióba, hogy ezt a kollektív emlékezet-pótlékot gyártani és fogyasztatni tudja.

Egy fundamentális, meghatározó jelentőségű, közös emlék- és élményhalmaz (azaz „mitikus haza”) híján, valamint egy azt pótolni képes ideológia híján űr keletkezik a fiatal generációk életében, amely rosszabb történelmi csillagzatok alatt veszélyes örvényként képes viselkedni, ami könnyedén beszippantja a kellő tudással, információval nem rendelkező, s ezért védekezésre képtelen fiatalokat – és ez, ha manapság Magyarországon körülnézünk, nyilvánvalóan nem holmi sci-fiből kölcsönzött vízió. Autentikus (pszichológiai terminussal) „saját-élmények” híján, pótélményeket fognak keresni, s nyilván annál fognak vigasztalódni, aki először képes olyasmit nyújtani, ami sikeresen enyhíti hiányérzetüket[3] – s ha más nincs, akkor akár droggal, alkohollal, agresszióval. Jól emlékszem a reménytelenül üres hetvenes évekre, gimnazistakoromra, amikor – persze csak titkon, és még magam előtt is szégyellve – arra gondoltam, hogy még a zsidók háború alatti meghurcoltatása is jobb volt ennél a szürke nihilnél, s tulajdonképpen azt sem bántam volna olyan nagyon, ha (az akkoriban falt, háborús regényekben olvasottak alapján) egy napon besétál az osztályba a Gestapo, felállítja a zsidókat a padokból és elvisznek minket – legalább történne valami, gondoltam, mitöbb, legalább egy történet, egy közös történet részese lehetnék (ezt már csak most, utólag mondom), s már-már irígyeltem családom tagjait, akiknek ilyesmiből bőven kijutott… El lehet képzelni az (akár tudattalan) elkeseredésnek azt a fokát, ami ilyesfajta, súlyosan zavaros gondolatokra sarkallt. Az előző nemzedéknél a háború után gondosan elvégzett emlékezettörlésnek, és az ebből következő tabusított témák egész sorának köszönhetően, nem volt mibe, hogy úgy mondjam, mentálkulturálisan megkapaszkodni. Mint egy porhanyós talajban megkapaszkodni képtelen fa, a levegőbe kiálló gyökereinkkel folyton táplálék után kutattunk. A hazai hetvenes évek azonban nem kínáltak semmiféle gyógyírt erre a beteges állapotra (még az Orion űrhajó legénységének kalandjai sem, élükön McLane kapitánnyal és az elszánt Tamara Jagello hadnaggyal), s csak később, egyetemista koromban találtam olyan alternatív kulturális és politikai képződményeket, amelyek végre enyhítettek e kataton lelkiállapoton.”
Bán Zsófia a vizualitás felől közelíti meg emlékezetpolitkánk csődjeit. Szerteágazó esszéivel írja le mindennapos képtelenségünket, megbirkózni a világ értelmezhetőségével. Episztemológiai miniesszéket ír a közpolitikáról, porszívóval vákuumcsomagolt plüssfiguráival túljár Arkhimédesz( vagy másvalaki) eszén, hogy teret nyerjen utazása közben a kocsiban. Értelmezni próbálja a posztmodern fogalmát:” A posztmodern művészet pedig lényegében másról sem szól, mint arról a törekvésről, hogy képes legyen „megmaradni bizonytalanságok közepette, titkok, kétségek közt, anélkül, hogy irritáló módon kapkodna a tények és a ráció után.” Fényképek, térbeli installációk reprezentációjával sokat foglalkozik, hisz a fényképeken tetten érhető történelmi idő és reprezentációja kapcsán kifejti, hogy a folyamatként modellálható, összefüggően elbeszélhető történelem és az arra vonatkozó tudás hérakleitoszi, drámai-mert folyamatosan mozgó, továbbtűnő -modellje szembeállítható a démokritoszi, abszurd modellel . Az utóbbit Démokritosz egyik töredékében úgy fogalmazza meg, hogy a világ lezúduló esőként képzelendő el, amelyben események jönnek létre villanásszerűen, amikor két esőcsepp találkozik egymással. Szembeállítások révén akarja megragadni a posztmodern lényegét. Szerinte a romanticizmust még gyakran áthatotta a melankólia, amely a korábban meglevő egészre vonatkozó tudásból, illetve annak emlékéből fakad. A fragmentum itt még a hiányzó egészre utal, egyfajta fantomfájdalom kifejeződése. Ezzel szemben a posztmodern már a fragmentumokban és bizonytalanságokban való tobzódásként, az erre vonatkozó, véresen komoly játékban jelentkezik, mégpedig attól a belátástól vezérelve, hogy nem tehet másként, mert a rend létrehozására tett erőfeszítések csak növelik a káoszt…..” Látókörére jellemző, hogy az európai melankólia fogalmat képes szembe állítani a török(mohamedán) bánat fogalmával, amely Pamuk szerint az iszlám bánat(a hüzün) abból fakad, abból a hiányérzetből keletkezik, hogy az ember nem képes elég közel jutni Allahhoz, hogy világi életében nem tud elegendő áldozatot hozni Allahért. Született valami, ami keatsi értelemben leginkább a negatív képességgel lehet jellemezni, ami egy brazil professzor szerint( Roberto Unger kortárs gondolkodó) a fennálló struktúrával, a hatalommal szembeni destabilizáló, önfelszabadító eszköz, ami ellenállhat egy társadalom kollektív tudásának romba döntésével szemben.”
Úgy tűnik, végső soron azt történt, hogy ahelyett, hogy kultúránk kihasználta volna a populáris kultúra identitásépítő lehetőségeit, azt kell látnunk, hogy – a pop kultúra ügyes manipulálása mellett – a szélsőséges erők most már becsörtetett a magas kultúra kertjébe is. Ez jutott ugyanis eszembe, amikor megláttam azt a mobiltelefonnal készült fényképet, amit a minap valaki átküldött: egy motoros fekete bőrkabátos hátán, Nagy- Magyarország-térképben a következő felirat olvasható: „Ne piszkáljatok, sorstalanok!” Aztán meg az, hogy akkor ez volna a nagyon is valóságos, jelen idejű, szellemi „Trianon”. Bán Zsófia engem lebilincselt, jó szórakozást mindenkinek.
A kötetet jegyző szerzővel az erdélyi Parászka Boróka készített interjút. Ebből idézünk. Novelláskötet után aktuálpolitikai kérdéseket is érintő esszékötettel jelentkezett Bán Zsófia. Merész váltás, mi indokolta?

Ezek nagyjából az elmúlt tíz évben írt esszék, és a történelmi emlékezet vizuális reprezentációit érintik. Azt szerettem volna megvizsgálni, milyen vizuális formákat használunk arra, hogy a kulturális és történelmi emlékezetünket megjelenítsük. Milyen formákat használunk arra, hogy a történelemmel való szembenézést halasszuk, elkendőzzük.

Sokszor idézi azt a gondolatot, hogy „azé a történet, akié a sztori”. Minden történet vizualizálható?

Ez a kérdés különösen most aktuális. Az emlékezetet is valahogyan marketingelni kell, nincs mese. Ha azt akarjuk, hogy valamilyen történetet fogyasszanak az emberek, és úgy fogyasszák, ahogy mi akarjuk, ahogy mi tematizáljuk, akkor válik érvényessé ez a kijelentés. Az internetes világban a sztori hatásossága azon múlik, mennyire hatásosan tudjuk képileg is megjeleníteni.

Biztos, hogy mindig szükség van történetre, amit el kell mesélni? Azt mondja, már a kötet címével is, hogy az amerikai sztori az a dínó története, az európai, és azon belül a magyar a turul. Milyen tartalom van ezek mögött?

A tartalom elsősorban mindig a politikai akarattól függ. A dínó képe önmagában egészen mást reprezentál, mintha a nemzeti énkép egyfajta kifejezésére használnák. Lehetne pusztán földtörténeti szempontból szemlélni, a prehistorikus idők felidézésének eszközeként. De ahogy ezt az ikont, a dinoszauruszok világát az amerikaiak tematizálták, az, ahogyan sztorit kreáltak belőle, nyilvánvalóan összefüggésben van a saját nemzeti énképük terjesztésével.

Valóban van dínó ipar, nekem most a Jurassic Park jut eszembe, de nem egyértelmű, hogy lesz ez nemzeti jelképpé.

Az amerikaiaknál a comics műfajában a dínók nagyon korán megjelentek. Úgy, mint szerethető háziállatok, olyan élőlények, amelyek erőt jelenítenek meg, és mitikus tartalmat hordoznak, hiszen kihaltak. Olyan állatok mítoszához kötődni, amelyek valamikor léteztek, azt jelzi, hogy ezt a történelmet valamikor „elvágták”. Az amerikai történelem kezdetei mindig úgy jelennek meg a történetmondásokban, hogy nulláról indul a szál. Ez a kiindulópont nyilvánvalóan nem igaz, de ez is a marketing része. Aki Amerikába megy, az tabula rasát él meg, elvágja magát a saját történelmétől, és ott – ezen a mágikus helyen – bármi történhet. Ez nyilvánvaló elfedése a valódi történelemnek. Nagyon sokféle okból vándoroltak ki az emberek Amerikába. Ki vallási, ki gazdasági okokból. Azt az űrt kellett valamilyen módon pótolni, kitölteni, hogy a kivándorlók megfosztották magukat a történelmi folyamatosságtól. És a hiány végül is ebben a prehistorikus időben jelent meg.

A dínó a konfliktusok nélküli közös ősiség megjelenítése? Beszélhetnénk mondjuk a bölényekről is, de akkor dönteni kell, hogy a cowboyok vagy az indiánok pártján állunk. Vagy Tom és Jerryről, ők azonban a polgárjogi egyenlőség előtti időkbe visznek.

Kellett találni egy olyan figurát – és ezt most a vizuális jel, ikon értelmében használom –, amelyik politikailag semleges. El kellett kerülni, hogy a nemzeti nagyság reprezentációja egy politikailag megkérdőjelezhető szimbólumhoz kötődjön. A bölény nyilvánvalóan a kolonizáció kényes, sikamlós jelképeként működött volna.

A dínóval szemben Európa egyik viharsarkában, a magyar közösségben a turul vált jelképpé. Nem olyan rég, mert itt a popkultúra helyzete egészen más, mint Amerikában. Mit ad nekünk a turul?

A turul a mitikus múlthoz való kapcsolódást nyújtja. Szemben a dínóval nyilvánvaló, hogy soha nem létezett, éppen ezért olyan tartalommal lehet megtölteni, amilyent csak rá szeretnénk ruházni. Van egyfajta mítoszéhség az emberekben általában, de az utóbbi időkben ez nagyon hangsúlyossá vált. Ez a történethez, a valamihez való tartozás igényét jelzi. Ez az elveszettség élménye, amely számára egy egységes történet felmutatása biztonságérzetet nyújt. Aki ezt hamarabb felismeri, és hamarabb képes ezt a mítoszt „szállítani”, az lesz előnyben a politikai-ideológiai akarat kifejtésében, illetve terjesztésében.

A Lengyel Péterről szóló esszében idézi fel a „világban való bevackolódás” fogalmát. Elképzelhető-e, hogy mentesüljünk a mítoszoktól való függés kényszerétől? Elfelejthetjük-e azt, hogy egy rajzfilmben, egy jelképben mondjuk el mindenünket?

Nem tudunk eltekinteni. Az ember „úgy van bekötve”, hogy valamilyen történethez köti magát, személyes szinten is. A saját történetünket is folyamatosan építjük, meséljük, valamilyen módon reflektálunk rá. Ez kulturális értelemben is működik. Kell valami, amire felfűzzük a saját múltunkat, aminek révén kifejezhetjük, honnan jöttünk, hova megyünk, és hol vagyunk. E nélkül csak a végtelen elveszettség érzés marad. Ez jól érzékelhető akkor, amikor azt látjuk, hogy a fiatalok milyen könnyen és szívesen kapcsolódnak a számukra felmutatott történetekhez. Igen, valahova mindenki, minden időben „be szeretne vackolódni”. Szeretne egy olyan sarkot, amit a sajátjának mondhat, az otthonának gondolhat. Ezt az igényt nem felismerni őrületes hiba, mert őrületes előnyt adunk politikai ellenfeleinknek.

Ennek az a feltétele, hogy legyen közös múlt. De magyar nyelvterületen nincs ilyen, nincs konszenzus azzal kapcsolatban, ami történt.

Ha a magyar viszonyokat tekintjük, nyilvánvaló, hogy a közös múlt darabokban hever szerteszét. Még huszonöt évvel a rendszerváltás után sem sikerül konszenzusra jutni. Hozzá kell szokni ahhoz, hogy amíg nem sikerül egy konszenzuális történetet felmutatni, sokféle történet lesz. Ezeket pedig valamilyen módon irányítani kell.

Ki veszi magára ezt a felelősséget?

Nagyon súlyos hibának tartom, hogy a baloldal nem ismerte fel ezt a kényszert, elegánsan felül akart emelkedni azon, hogy ő maga elégítse ki a valamihez való tartozás, a közös múlt iránti vágy kielégítését. A valahova tartozás vágya ettől függetlenül ott van csoportszinten, nemzeti szinten, a legtágabb értelemben. Akik a politikában tényezőnek számítanak, azok nem mehetnek el emellett az igény mellett. Ellenkező esetben az történik, ami Magyarországon zajlik. Itt a szélsőjobb érzett rá leghamarabb. Az interneten is lehet ilyen csoportokat felmutatni, de ezek egészen más típusúak, mint a sokkal kézzelfoghatóbb, szerethetőbb, valódibb összetartozások. Olyanok, amelyek érzelmi kötődést feltételeznek.

Ez a konszenzushiány messzire visszafejthető. Most 1989-ről beszéltünk, de a legmélyebb hasadás a holokausztot illeti. És nincs megegyezés Trianonnal kapcsolatban, sőt a kiegyezést érintően sem és így tovább – folytathatom több száz évre visszamenőleg a sort. Nálunk az egyet nem értésről van egyetértés. A populáris kultúra elutasítása nem a baloldal sajátja, itt minden fél a másik kizárásából, a kultúra szűkítéséből, a privilégiumok körének újraértelmezéséből indult ki.

Ez valóban így van, a ki nem beszélt történetek is történetek. Csak nem mindegy, hogy ezeket milyen formában próbálom a saját közönségemnek eladni. Milyen hatásos jelképeket tudok találni arra, amit tematizálni akarok. Trianonnal kapcsolatban hatásos marketinget végzett a revizionista szélsőjobb, amennyiben nagyon jól használják kvázi „üres jelként” a Nagy-Magyarország jelképet.

Miért üres jelkép?

Aki a Nagy-Magyarország matricát a szélvédőjére ragasztja, annak többnyire halvány lila fogalma sincs arról, mi is volt ez a történet. Nem tudja, hogy ezen a kiragasztott területen többségében nem is magyarok éltek, a valós információ, tudás tökéletes hiánya jelenik meg a jel használatakor. És miközben ez a szimbólum üres, azzal a tartalommal töltöm fel, amivel csak akarom, aközben jól felismerhető. Azonnal azonosítható a használó politikai hovatartozása is.

A kortárs magyar irodalomnak két kísérlete is volt arra, hogy megjelenítse, milyen tartalmak rendelhetők Trianonhoz, a Tompa Andreáé és a Vida Gáboré. Számomra ezek azt demonstrálták, hogy nem lehet leegyszerűsíteni, tömöríteni. Trianon a széttartásról „szól”. Azzal, hogy egy társadalom a kulturális gyökvonások révén akarja meghatározni a saját kohézióját, nem lehet versenyezni. A turulmadarat nem lehet lecserélni, és nem lehet ellenturulmadarat kreálni.

A sokféleség, vagy a széttartás – ahogy fogalmazol – mindig nehezebben feldolgozható, az egy magasabb szintje a történetmesélésnek. Oda először el kellene jutni az alapok elsajátítása után. A tanulási folyamatot az 1989 utáni időszakban sem végeztük el. Még mindig ott tartunk, hogy „fő történeteket” próbálnak az emberek torkán lenyomni, anélkül, hogy eljuthatnánk az összetettség felismeréséhez és elfogadásához.

Szintén Lengyel Péter esszéjében szerepel, hogy a társadalmi szembenézés egyéni teljesítése, elvégzése megkerülhetetlen.

Kénytelenek vagyunk ezt elvégezni, és ebben az esetben a saját történetét is megpróbálja feldolgozni. Azért is jó műfaj az esszé, mert ennek mindig van, mindig kell legyen személyes tétje. Amikor egy-egy ilyen témához közelítek, akkor annak mindig van egy nagyon személyes oka.

Egy mélyen személyes szöveggel indít a kötet, amellyel kapcsolatban nehéz eldönteni, hogy búcsú, nekrológ vagy az újrakezdés naplója. A későbbi szövegek aztán az ellenállás módozatait taglalják több formában.

Az utolsó fejezet tüntetés-kritikákból áll, ez az ellenállás-formáknak egy egészen konkrét változata. Ezt a műfajt én találtam ki azért, hogy arról írhassak, hogy jelenik meg performanszként a közterekben a politikai ellenállás. Külső, kritikus szemmel próbáltam meg részt venni ezeken az eseményeken. Egyszerre kint is, bent is lenni az elmúlt három-négy évben. Ez is egy olyan műfaj, amit tanulni kell. A politikai marketinghez tartozik ez is, akár a jobb-, akár a baloldalról nézzük.

Nem féltél attól, hogy ennyire közel menj, az akadémiai szféra képviselőjeként, ezekhez az aktuálpolitikai eseményekhez? Íróként nagyon mélyre ásol, és nagyon személyes dimenziókat vállalsz fel. Ez számodra kockázat.

Az írás nem is szól nagyon másról, mint arról, hogy „itt állok”. Az indíttatás mögött, hogy leírjak egy történetet, egy esszét, ott kell legyen ez a muszáj érzés. Ez sokszor kötődik egy nagyon személyes történethez, ami vagy megjelenik a szövegben, vagy sem. De e nélkül nem nagyon látom értelmét az írásnak.

Mi is ez a sokat emlegetett szembenézés? Annyiszor emlegetjük, hogy „nem néztünk szembe” a múltunkkal, a tévedéseinkkel, a bűneinkkel. De mi van akkor, ha nincs mivel szembenézni? Nem azért, mert nincs megalkotott kép, hanem azért, mert nem is hozható létre. Vagy ha létrehozható, nem bírjuk elviselni?

A szembenézés elsősorban a sokféleség elfogadásához kötődik. Annak az elfogadásához, hogy sokféle történet van, ezek vagy össze, vagy széttartanak. El kell fogadjuk, hogy nem egyfajta narratíva van. Ha nem tudunk fölnőni ahhoz, hogy ezt a sokféleséget elfogadjuk, akkor a különböző ideológiákat reprezentáló csoportok olyan egyféleséget fognak ránk tukmálni, ami egy-egy ikonnal, figurával egyszerűen kifejezhető.

Van még a kötetedben egy válasz arra, hogyan lehetséges a szembenézés: a belső kép megalkotása révén. Nem készen kapja az ember azt, amivel szembe kell néznie, hanem maga alkotja meg.

Folyamatosan vetítődik egy belső kép, az a szerencsés pillanat, amikor a belső kép valahogy fedésbe kerül, egybecsúszik azzal, ami a külső kép. Amikor érintkeznek egymással, akkor jön létre az énkép nyugalma. Nem csak személyes szinten, hanem társadalmi szinten is.

Kerekes Tamás

A kiadó:
Bán Zsófia novelláskötete után ismét egy lebilincselő esszékötettel jelentkezik, amelyben közös nevezőként a képeknek a kulturális emlékezetben betöltött szerepét vizsgálja: miként villantják fel múltunk és jelenünk elviselhetetlen, vállalhatatlan ,,sötét foltjait”, miközben önértékük elvitathatatlan. Ami nincs jelen az emlékezetben, amiről az legszívesebben újra meg újra megfeledkezne: a hiány itt a főszereplő, képekben elbeszélve. Film, fotó, képzőművészet és irodalom, és persze bennük a 20. és a 21. század nagy botrányai; az utolsó fejezetben olvasható tüntetéskritikák pedig egy vadonatúj műfajban szembesítenek a társadalmi emlékezet torzulásainak a saját bőrünkön tapasztalható következményeivel

,,Milyenek a jelenetek a képek életéből? Leginkább sokszínűek, aligha egyértelműek, ámbár igencsak izgalmasak… egyszerre szólnak a jelen társadalmi konfliktusairól, topkategóriás irodalmi művekről, filmekről, színházi előadásokról vagy épp a modern nagyváros és a kortársság-érzet különbözőségeiről és hasonlatosságairól, a holokauszt képi, illetve narratív ábrázolhatóságának vitájáról és a politikai kultúra hiányáról.” (Czenkli Dorka)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ