A Nagy Imre-csoport elrablása / I.

…A gyerekeink fel-alá nyargalásztak az utcában, és tüntetést játszottak – mert hát ilyenkor ez a szokás –, és azt üvöltözték, hogy ne bántsd a magyart! Egyik barátunk, régi barátunk jött akkor ide, akinek a sofőrje lent ült az autóban, de néhány perc múlva fölrohant, nyakában két géppisztollyal, hogy rettenetes veszedelem van, meg akarják ölni az ellenforradalmárok. Erre rosszat sejtve, illetve aggódva lerohantam, és kiderült, hogy ezek az ellenforradalmárok 6 és 10 év közötti gyerekek, semmi veszedelem nincs, mert még egy kavics se volt a kezükben, csak azt üvöltik, hogy ne bántsd a magyart! Ezek után megnyugtattam az illető sofőrt, hogy itt ugyan nincs életveszedelemben. Később aztán már nem engedtem le a gyerekeket, mert ők voltak veszélyben, nem az arra járók.

Aztán bementem a Belvárosba, és gondoltam, hogy most olyan jó csönd van a városban – ez november 3-án volt. Csend volt, sétáltak az emberek, nem lőttek, nem volt harc, jókedv volt és olyan kiegyensúlyozott nyugalom, hogy… most már minden rendben lesz, túl vagyunk a nehezén. Amire semmi indok nem volt, de ez volt a levegőben. Egyes üzletek kinyitottak a Belvárosban, és megindult egy-két helyen a közlekedés. Úgyhogy én a legelső autóbusszal, akkor még a Vörösmarty-térről járt az 56-os busz és jött ide mihozzánk egészen, a legelső autóbusszal, ami errefelé jött, jöttem haza, és rettentő büszke voltam, hogy jaj, de jó, már közlekedés is van, és én már közlekedem. A Váci utcában még vettem egy harisnyát, és teljesen elégedetten és vidáman értem haza. (Dr. Donáth Ferencné / Bozóky Éva)

A menekülés

A forradalom 12. napján, szombaton éjjel, mikor hazajött, nem szólt semmit, hogy elveszett a forradalom, vagy valami hasonlót. Lefeküdt, aludt egy pár negyedórát, amikor csengett a telefon, Donáth Ferenc hívott bennünket, még a Parlamentből, és azt mondta, hogy csomagoljunk, és az egész család menjen a Parlamentbe. Csak a legszükségesebbet tegyük bőröndbe, egy kocsit küld értünk. Csomagoltunk, amikor megszólalt a szobacsengő. Kopácsi Sándor, Budapest főkapitánya lakott a mellettünk lévő házban, az ő házvezetőnőjük, Irénke néni állt az ajtóban, és fogta a kis Kopácsi Jutka kezét, és arra kért bennünket, hogy vigyük magunkkal a gyereket, mert a szülők teljesen eltűntek, napok óta nem látták őket, és valószínűleg ők is oda fognak menni, ahova mi megyünk. Úgyhogy elvállaltuk a gyereket, és a követségi tartózkodásunk egész ideje alatt velünk volt, csak az utolsó nap vitte ki a jugoszláv kereskedelmi attasé a követség autóján a nagyszülőkhöz, úgy emlékszem, Rákospalotára. Mikor megérkeztünk a Parlamentbe, nem találtunk már ott senkit. Jóska rengeteg szobába benyitott, az egyikben egy középkorú ember ült és írógépelt, a többi szoba üres volt. Kiderült később, hogy ez az ember Bibó István volt. Ott ült, és írógépelte a forradalom történetét.
Ott álltunk a Parlament előtt, annál a kapunál tanakodtunk, amelyik a Margit hídra néz, és közben megérkezett Nagy Imre felesége, a lánya, Zsóka, a veje és a két unoka. Én azt javasoltam, hogy rendelkezésünkre áll két autó, menjünk az osztrák határ felé, ne menjünk a jugoszláv követségre. Mert közben megtudtuk, egy fiatalember valahonnan mégis előkerült – kicsit kapkodva beszélek sajnos –, ez a fiatalember azt mondta a férjemnek, hogy Nagy Imrééket behívta Tito, és Losonczy Géza és Donáthék már a jugoszláv követségen vannak, menjünk mi is utánuk. Mi tanakodtunk, hogy nagyon rejtélyes nekünk ez az egész dolog; mi az, hogy Tito behívta, hát miért hívta be?… Az én javaslatomat, hogy menjünk az osztrák határ felé, ezt a két férfi, Nagy Imre veje meg az én férjem nagyon rossz néven vették és nagyon rám förmedtek, hogy nekik nincsen semmiféle bűnük, semmit nem csináltak, amiért nekik Nyugatra kellene menekülniük! Úgyhogy aztán belenyugodtunk, belezsúfolódott a két kocsiba a két család, mivelünk Jutka is, és bementünk a követségre. (Dr. Szilágyi Józsefné)

Valamit még el kell itt mondanom, hogy megértsük azt, hogy a jugoszláv követségre való bemenetelemkor én milyen állásponton voltam. Október 30-án kerültem be a Parlamentbe, és október 30-án volt a budapesti pártház ostroma. Amikor híre jött annak, hogy ott lincselés történt, és főleg annak, hogy Mező Imre megsebesült – mellesleg Mező Imréről nagyon jó véleménye volt Nagy Imrének és nagyon számított az ő támogatására –, akkor én kiborultam, fölrohantam Nagy Imre előszobájába, ahol Szilágyi József ült, és tényleg magamból kikelve, ha úgy tetszik, ordítottam, hogy ez tűrhetetlen helyzet: a miniszterelnök kommunista, s kommunistákat ölnek, olyan kommunistákat, akiknek semmi közük a Rákosi-féle sztálinista politikához, és ez tűrhetetlen! Ez ellenforradalom! Na most, ebből legenda lett. Nagyon sokszor – hogy mondjam – olvasták a fejemre, hogy én az elsők között mondtam, hogy ez ellenforradalom, és akkor miért maradtam én a barátaimmal, miért maradtam a Nagy Imre-csoporttal… Hát ebbe semmiféle ellentmondás nem volt, én valóban ellenforradalomról beszéltem, arról, ami egyformán fenyegette a Kádár–Nagy Imre-vezetést, és nem arról az ellenforradalomról, amit később konstruáltak, amit Nagy Imre szervezett volna állítólag Kádár János, a párt és a szocializmus ellen – erről nekem akkor sem, azóta sem, soha nem volt tudomásom, hogy bármilyen ilyen szervezkedés történt volna. (Dr. Újhelyi Szilárd)

30-án bementem Zoltánhoz a Parlamentbe. Ő a közellátási kormánybiztos volt Nagy Imre kormányában. Az irodája az első emeleten a Parlamentnek arra a részére esett, amelyik most körülbelül a metró felé eső szárny. Hát óriási nyüzsgés, mozgás volt az előszobájában, jöttek, mentek a delegációk, tárgyalások voltak a közellátási helyzettel kapcsolatban, amit Nagy Imre tulajdonképpen teljesen Zoltánra bízott. Persze Zoltán sokszor átment Nagy Imréhez referálni napközben. E nap reggelétől kezdve, október 30-a reggelétől ott voltam végig a Parlamentben…
Vasárnap következik, november 4-e reggel, amikor hajnalban arra ébredtünk ott bent a Parlamentben, hogy mintha jégeső kopogna az ablakon. De mikor magunkhoz tértünk, hallottuk, hogy ezek puskalövések vagy géppisztolylövések, lövik a hidat és a Parlamentet… Evidens volt, hogy a szovjet csapatok megindultak, és a Parlamentet el kell hagyni valami módon, valahová. Az világos volt, hogy nem mehetünk vissza Budára, mert a hidakat lőtték. Mind a ketten itt laktunk Budán – akkor még nem voltunk házasok. Elindultunk a Parlamentből, Zoltánnal együtt, keresztül a városon…
Bementünk a jugoszláv követségre, amelyik ott volt a Szakszervezetek Székháza mellett, a Hősök tere sarkán. Fantasztikus kép fogadott ott bennünket. Dalibor Szoldatics követ mondotta, hogy szívesen lát, de hát ott ült rengeteg ember, Nagy Imre, Losonczy – ma már a történelemből ismert személyiségek –, feleségekkel és gyerekekkel. Megindult egy beszélgetés, és néhány óra múlva kiderült, hogy szovjet tankok körülfogták az épületet, az épületre irányzott csövekkel. Később, talán két nap múlva történt az, hogy egy követségi tanácsos – Milánovicsnak hívták – kihajolt az ablakon, s lelőtték, meghalt. (Vas Zoltánné)

Azon a bizonyos november 4-i reggelen, miután megtudtuk, hogy megindultak a szovjet csapatok, majd Miki elment itthonról, teljesen tanácstalanul járkáltam itt a lakásban, úgy féltem, mint életemben még soha, egyfajta megmagyarázhatatlan félelem töltött el, és ami még szintén nem fordult elő velem az életben: egyszerűen vacogott a fogam. Aztán idővel csillapult ez az izgalom, és, gondolom, hét óra tájt lehetett, de lehet, hogy több is volt talán, megszólalt a telefon, és Erdős Péter jelentkezett, hogy közölje velem: a Nagy Imre kormány és a jugoszláv megbízottak közötti egyezség értelmében mód nyílik arra, hogy bemenjünk a jugoszláv követségre a gyerekekkel, és hogy menedékjogot kapjunk Jugoszláviától… Előtte talán két héttel voltunk Bécsben, életemben először akkor voltam Nyugaton, valamilyen futballmeccsen, és a három gyereknek a pénzünkből három egyforma fehér sapkát tudtam vásárolni, körülbelül ez volt az, amit nagyjából erre a kirándulásra összecsomagoltam, és hát így indultunk el az akkor már néptelen városon keresztül és érkeztünk meg a követség épületébe, ahol már nagyjából, ha nem is mindenki, de a későbbi csoport tagjainak a túlnyomó többsége ott volt… (Vásárhelyi Miklósné)

Hajnali négy óra lehetett, amikor az első emeleti szomszédunk – azóta meghalt –, nagyon kedves, velem baráti viszonyban lévő asszony rohant föl, hogy kelj föl, Feri telefonált, azonnal itt lesz a jugoszláv követség autójával, és nagyon gyorsan legyetek készen, öt percetek van. Mire én próbáltam vitatkozni, hogy mondd meg Ferinek, nem kelek föl, itthon maradok, csináljátok a történelmet nélkülem, nem érdekel semmi, aludni akarok. Ő azt mondta, hogy nem tudok már Ferivel beszélni, a kagylót letette, öt perc múlva itt lesz, kelj föl, mert megígértem, hogy talpra állítalak, akármilyen nehéz…
Így indultunk el. Szürkült, hajnal volt. És én, aki nem vagyok félős természet, és nehéz helyzetekben sem szoktam megijedni, akkor rettenetesen féltem. Robogtunk le a… minek nevezték, nem tudom, Andrássy útnak mondom, mert ezt mindenki tudja, mert közben volt Sztálin út és Magyar Ifjúság útja és mindenféle. Szóval robogtunk le a sugárúton a Hősök tere felé, sehol semmi jármű, se ember. Teljes kihaltság, még egy madár se repült föl, és szembe velünk jöttek a tankok hosszú oszlopokban, ránk szegezett gépfegyvercsővel, géppuskacsővel. Az volt az érzésem, hogy valamelyik elsül, és minket talál el. És sohase fogynak el és mindig csak jönnek, jönnek, jönnek. Nyilván lassan is mentünk. Én ültem elöl a sofőr mellett – kilencedik hónapban lévén, terebélyes voltam. Hátul ült az anyósom, a férjem és a két gyerek. Azt hiszem, a gyerekek aludtak vagy félálomban voltak…
Azt a félelmet sose felejtem el, az volt, azt hiszem, az abszolút félelem, soha életemben nem féltem úgy. És nagy megkönnyebbülésemre robogtunk be a jugoszláv követség kapuján, ahol is Fazekas Gyuri ugrott elibénk, puszi, puszi… Gyuri, aranyos régi baráti természetével, nyakán két gyíkleső, és azt mondja: – Csakhogy itt vagytok, gyerekek! (Dr. Donáth Ferencné / Bozóky Éva)

November 4-én hajnalban… a jugoszláv követségről telefonáltak. A telefon a szomszéd lakásban, anyáméknál volt, és azt mondták, hogy Gyuri menjen be a követségre. Személy szerint őt kérték, de fölvetődött, hogy jobb volna, ha én is vele mennék, mert ha esetleg keresik, akkor engem visznek el helyette. Emlékeim szerint ez a bátyámnak volt az ötlete, ő azonban másképp emlékszik, de bennem így él. Azt is mondták, hogy autót már nem tudnak küldeni, nem tudom, hány órakor volt ez, de kora reggel, s ezért nem vittük el a gyereket, aki akkor másfél éves volt. Elképzelésünk szerint azért megyünk be a jugoszláv követségre, hogy a zűrzavaros napokat ott vészeljük át. Tehát semmiképpen sem azzal a szándékkal, hogy Jugoszláviába emigráljunk, hanem csak a zűrös időkre merült ez föl és hagytuk otthon a gyereket. Nagyon közel laktunk, az Oktogonnál, és lövöldözések közepette, gyalog mentünk a Hősök terére, a jugoszláv követségre. Azt hiszem, mi voltunk az utolsók, akik oda megérkeztünk, ahol már ugye mindenki együtt volt és senki sem tudta tulajdonképpen, hogy mi lesz, és azt hiszem, senkiben nem volt olyan szándék vagy nagyon kevesekben, hogy Jugoszláviába menjünk ki, hanem valahogy úgy éltük ezt át, hogy amíg nem rendeződnek a dolgok, addig ott maradunk. (Bácskai Vera – Tánczos Gábor / György özvegye)

Hajnalban csörgött a telefon, azt hiszem, Haraszti Sándorné, Irénke vette föl. Sanyit keresték, egy Szimplon nevű, éppen akkor távozni készülő követségi tanácsos, kissé tört magyarsággal közölte, hogy a nagykövet, illetőleg Tito elnök megbízásából beszél, s arra kéri Haraszti Sándort, hogy családjával együtt fáradjon be a jugoszláv követségre. Sanyi akkor közölte, hogy én is jelen vagyok, mire az illető mondotta, hogy az nagyon jó, mert engem már kerestek, a meghívás az én számomra is szól… Miután közölték, hogy Nagy Imrét és Nagy Imre munkatársait is ugyanebben az időben megkeresték, és ők bementek a követségre, ezek után nem sokat haboztunk… (Dr. Újhelyi Szilárd)

Valószínűleg összeállítódott a követségen azoknak a névsora, akiket Nagy Imre közvetlen környezetének és közvetlen munkatársainak tekintettek, és gondolom, hogy ennek az összeállításában közösen vehettek részt a jugoszláv követség tagjai, elsősorban maga a követ és a Nagy Imre-féle társaságnak, csoportnak a már bent lévő tagjai, gondolok elsősorban magára Nagy Imrére. Végül is, akik bekerültek, az legalább két rétegből álló társaság volt; az egyik az, amelyet már két év óta Nagy Imre-körnek vagy Nagy Imre híveinek neveztek, és akik közül ott volt családostul Nagy Imre veje, Jánosi Ferenc, Haraszti Sándor, Losonczy Géza, Szilágyi József, Tánczos György vagy Gábor – egyszer így, egyszer úgy nevezték –, aztán Fazekas György, és ott voltak hárman, akik nem tartoztak szorosan ehhez a csoporthoz, de a forradalom két hetében igen közel kerültek Nagy Imréhez, elsősorban Szántó és Lukács, Szántó Zoltán és Lukács György, akik november elseje után a megalakult MSZMP-nek is vezetői voltak, és Vas Zoltán, aki az ellátási kormánybiztossági feladatokat kapta Nagy Imrétől. Szóval, tulajdonképpen ez volt a két forrása azoknak, akik oda bekerültek, és azt lehet mondani, hogy közülünk csak Gimes Miklós hiányzott, akinek módja lett volna a követségre eljönni, de nem tartotta helyesnek, és nem jött el. Nem tartotta helyesnek azt se, hogy a többiek bementek, és ő maga nem ment be. Tudomásom szerint viszont hívatlanul jelent meg ott Vas Zoltán, aki amikor meghallotta, hogy Lukács György és Szántó Zoltán ott tartózkodnak, úgy érezte, hogy neki is ott a helye… Az előbb kifelejtettem a felsorolásból Donáth Ferencet és családját !… És Újhelyi Szilárdot, igen… (Vásárhelyi Miklós)

A Nagy Imre-csoport soha nem volt szervezett csoport. Nem volt egy olyan csoport, amelyik rendszeresen összeült, napirendek alapján tárgyalt, határozatokat hozott és ez kötelező lett volna a csoport tagjai részére. A csoport egyszerűen spontán módon úgy alakult ki, hogy voltak olyan emberek, akik el mertek menni a beteg Nagy Imréhez azután is, amikor leváltották a miniszterelnökségből, sőt azután is, hogy kizárták a pártból. És ez a csoport a politikai széljárásnak megfelelően hol nagyon szűk volt, hol tágult… Jellemző, hogy ’56. június 6-án, Nagy Imre születésnapján nagyon nagy és nagyon tág csoport volt, mert hát a szűkebb baráti körén kívül akkor jelennek meg olyan emberek is, akik azelőtt nem keresték föl őt. Czottnerre, Illyés Gyulára, Fehér Lajosra, Kodály Zoltánra, Hajnal professzorra és nem tudom ki mindenkire gondolok, tehát egy nagyon széles értelmiségi kör volt ez már, amit nem lehet Nagy Imre-csoportnak tekinteni.
…Ennek a koncepciónak a keretében játszi könnyedséggel teremtenek kapcsolatot a 23-án délelőtt tüntetésre készülő egyetemi fiataloknak a mozgalma és a Losonczy Géza lakásán összeült néhány ember tevékenysége között, aminek semmi köze ilyen értelemben nem volt egymáshoz. Egész egyszerűen azt állítják, hogy ez már egy felkelésbe torkolló ellenforradalmi szervezkedésnek a vezérkara volt, amelyik Nagy Imre körül volt – amiről szó nem volt. A valóság az, hogy Nagy Imre békésen pihent a Balatonnál, és 23-án reggel érkezett föl. Köztudomású volt, hogy Nagy Imrével még tárgyaltak a Központi Vezetőség illetékesei, hogy visszaveszik a pártba, és hogy előkészítik a visszatérését a közéletbe… (Dr. Újhelyi Szilárd)

Következik: Élet a követségen

Forrás: A szerző által rendezett, tizenegy órás film (készült a Balázs Béla Stúdióban 1988-ban) szövegkönyve alapján (megjelent: 1989, Szabad Tér Kiadó, Budapest) – válogatta és szerkesztette Cseke Gábor

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ