Együtt ülünk délben is az asztalnál. Valamelyikünk kiejti száján a „teljes” szót. „Teljes-tejes” asszociálok, eszembe jut, hogyan magyarázta Pista bácsi, magyartanárunk a gyengébb tanulóknak, hogy azok megjegyezzék: „Hasonulás kétféle van: ‘tejes’ és’részeges’. Jutnak eszembe „egyenes sorban” a dolgok: mesélem fiamnak, hogy volt az, hogy Pista bácsi verset rendelt tőlem, amit ő megzenésített, s ami az iskolai évzárók himnuszává vált. Hogy volt az, hogy Páskándi abszurdját, Az eb olykor emeli lábát játszottuk az évzárónkon, beugrik másik magyartanárunk, Szikszay alakja is a képbe, akit ugyan nem szerettem, de akinek sorsa megrendít…
A szeku tette el láb alól vagy kergette öngyilkosságba, azért, mert rendkívül széles levelezése volt (magyar értelmiségiekkel a román kommunista világban), magyar irodalomtörténetet írt ugyanis. S akinek a temetésén helikopter körözött a temető, a koporsót kísérő tömeg feje fölött, hogy megfélemlítse az embereket. Még előre is hajlok, mutatom, hogy körözött a helikopter, s érzem, hogy arcizmom remegni kezd, s kiszökik a könnyem. Hiába szorítom le szemem, arcom a két kezemmel, sírok. Hangosan sírok az asztalnál, fiam megdöbben, bár nem mutatja, Éva áll fel, és magához öleli a fejem. Hatvannégy éves leszek nemsokára, harminc éve már a szabad világban éltem, ám a múltam nem enged.

Forrás: Lenolaj.hu