A paraszt is föltalálja magát.
(Vásári esemény.)

Örülök szivből lélekből, ha honfitársaim közt leleményes elmére akadok, s nem tarthatom magamat vissza a nevetéstől, midőn látom, hogy kaputos barátomat is rászedi egy bőrnadrágos paraszt. Pedig ez gyakran történik az életben.
Sokan azt hiszik, hogy a falusi ember, ha a városba megy, szeme fényét veszti, s a mi neki megtetszik és tán szüksége is volna rá, arra olly könnyeden megcsinálja az alkut, mintha csak ugy lopta volna a pénzt.
Csalódik, a ki ezt véli. Senki sem válik meg olly nehezen a pénztől, mint az egyszerü falusi paraszt; és senki nem forgatja kezében ugy össze vissza a megvásárlandó áruczikket, mint ő. Mert azt tartja, hogy nem is keresi olly nehezen senki a pénzt, mint ő.
Egy országos vásár sokféle esemény szinhelye. Láthatni itt, milly dicséretekkel halmozza az eladó fél áruba bocsátott marháját, ékszereit és ruhanemüit. S viszont milly olcsárolva alkuszik azokra a vevő fél. – Kinek ideje van ezek közt naphosszat ácsorogni: nem kis mulatságot szerezhet magának. A mulattató dolgokat most azonban nem czélom fejtegetni.
A k–i, jakabnapi vásár alkalmával egy tehéneladásnak voltam szemtanuja.
A korcsmárost, a kié a tehén volt, jól ismertem, mint egykori tanulótársamat. S most, hogy a baromvásárban bolyongásom közben vele összejöttem; örömében, hogy rég nem látott ismerősével vetette össze a véletlen, csaknem a bőréből bujt ki. Kérdem tőle, tán valamit akar venni? – Nem biz én kedves barátom – felelt – egy szép tehenet hoztam be eladni, mert megvallom a pénzre szükségem van. Közelebb hítt a kocsijához, mellynek rácsánál volt megkötve a tehén. Dicsérte szerfelett; alkalmasint szeretett volna vele engem is befésülni. Minthogy pedig én tehenet venni nem akartam, e beszédet abbahagyók s másról kezdénk beszélgetni, kérdezősködni. Egyszer egy paraszt embernek szemébe ötlött a korcsmáros tehene. Oda jön a paraszt, kérdezé, hogy eladó-e a tehén vagy tán már vette? Mire a korcsmáros felelé, hogy eladó.
A paraszt a fején mereszkedő zsomboralaku bárány sapkához kapkodva, igy szól a korcsmároshoz: Megtisztelem az urat, nem tudom, kihez legyen szerencsém, hanem szeretném ezt a tehenet megvenni.
– Én a h–i korcsmáros vagyok – felelt az. Nézze meg kegyelmed a tehenet jól, ez szelid, jó pára, sok tejet ad s minden évben tenyész.
– Mi volna az ára, nagy jó uram? – kérdé a paraszt.
– Ennek az ára, hatvan pengő forint.
– Oh az sok lenne érte.
– Nem sok, mert szép darab marha ám ez.
– Mégis csak…
– Mit adna hát érte kegyelmed?
– Negyven pengőt, uram.
– Az kevés, ötvenhatért oda adom.
– Még ugy is drága. Lássa uram, a szegény ember nagyon nehezen jut ám most a pénzhez.
– Hja, azt én jól tudom, de azért az illyen tehén árát mindenütt megkérik.
– No csak adja hát, uram, negyvenért.
– Ötvenkettőért vigye el kegyelmed.
– Adok érte negyvennégyet, vigye a manó azt az egypár forintot.
Dictum factum! még nehányat szóltak, s negyvenöt forintért a paraszt megalkudta a tehenet, s még egy vizsgálódó szemlét tartva annak minősége felett, kifizeté az árát.
A korcsmáros, mint ki nyügöt ráz le nyakáról, szabadabban kezde lélekzeni. Pénzét elháritván zsebretevé. A parasztnak pedig tehenével együtt sok tarka barka áldást kivánván, mellőle elvonult. A korcsmáros azt gondolta, hogy már minden jól van, pedig mennyire csalódott!
Engem azután a korcsmáros behitt a „Becsali” csárdába, hol czigánypecsenyét és bort parancsolt. A pecsenye mellé négy hüvelyknyi átmérőjü buktákat szedett elő azon zsebeknek fenekéről, mellyekbe midőn benyult, karja vállhegyéig bukott.
Azon idő alatt a paraszt ember, ki utitársával már hazamenendő vala, találkozék egy ismeretlen egyénnel, ki látva a tehenet, mellyet a paraszt kötelénél fogva vezetett, azt kérdi tőle: Atyafi, hogy vette kend azt a tehenet?
– Negyvenöt pengő forintért vettem biz én, olly igaz, mint hogy vezetem.
– No, kend ugyan jól megadta az árát, mondhatom; hiszen ez már csak levágni való.
– Miért?
– Hát e tehénnek nagyon csekély hasznát fogja kend venni; én ismerem jól, a tehén már 8 esztendős és még csak egyszer borjazott, aztán még tejet is keveset ad. Ugy-e a h–i korcsmárosé volt?
– Azé ám! Aztán igaz, a mit beszél kend?
– Olly igaz, minthogy itt állok.
– Ejnye, kutyaátkozta, mit csináljak most, – töprenkedék a paraszt – a pénzemet mikép kapom vissza? hátha haza is ment már az a korcsmáros! De mindegy; visszamegyek, s megpróbálkozom vele, ha valami uton módon még a pénzemhez juthatnék. Visszajő kend velem, atyafi? kérdé utitársát.
– Visszamehetek – válaszolt az.
A paraszt visszafordult a tehénnel a még nem messzire hagyott vásártérre, hol fűtől fától tudakozódott a h–i korcsmáros után. Egyszer épen ollyan emberre talált, ki minket látott a csárdában, s rögtön utánunk igazitá őt.
Künn az udvaron tehenét utitársára bizá, maga pedig bejött a szobába, hol a korcsmáros, a mint meglátta a paraszt embert, azonnal igy szóla hozzá: No valami baja van kegyelmednek?
– Nincs biz énnekem, uram, semmi bajom se, – felelt a paraszt, – csak, tudja édes ur, hogy ez a tehén-vásárlás sok babonasággal jár, a mi talán használ is a tehénnek, de ha nem használ is, azért talán nem árt. Én is még egy illyen babonázást elfeledtem végrehajtani e tehénnel. Az öreganyámtól mindig azt hallottam, nagy jó uram, – folytatá a paraszt – hogy ha tehenet veszek, annak árát egy csomóban a tehén hasa alatt háromszor átvegyem.
A korcsmáros fölkelt ülhelyéről s a paraszttal együtt az udvarra mentek, hol a másik ember kötelénél fogva a tehenet tartotta.
Egész szivességgel nyult zsebébe a korcsmáros a nála még mindig egy csomóban létezett pénzösszeg után, vélvén, hogy az együgyü parasztot babonás hitéből egyelőre kitántoritni ugy sincs ideje. Lehajolt hát, miután a pénzt elővoná, s átadá azt a paraszt ember kezébe a tehénnek hasa alatt.
A mint a pénz előbbi tulajdonosa kezébe juta, az nem gondolva többé semmivel, még a tehén kötelét is utitársának kezében hagyva, sietve távozott, azt kiáltva vissza a korcsmárosnak, hogy: Isten áldja meg nagy jó uramat a tehenével, azt az öreganyám nem mondta, hogy a pénzt, ha egyszer kezembe vehettem, vissza is adjam. Szerencsémnek tartom, hogy idejében megtudtam, mikép a tehénnel kárt vallottam volna.
A korcsmáros elbámult. Nem tudta, álmodik-e vagy ébren van? Hosszu képpel köté meg tehenét az ablakvashoz. Azután bejött ismét a csárdába s keserves hangon panaszlá el, minő kudarczot vallott a paraszttal. – Mindjárt nem fogyott ugy sem a pecsenye, sem a bor.
Én ezután, ott hagyám e tisztelt korcsmáros urat, gyöngédségem nem engedé, hogy midőn illy gyalázatot vallott, a helyett, hogy bánkodnám esetén, szemben kinevessem s fájdalmát még magasabb fokra csigázzam.

Y. – Vasárnapi Ujság, 1858. mártius 28. (13. szám.)

Szerkeszti: Bölöni Domokos