Az élmény és őszinteség lírája
Létay Lajos:
EGY LÁNNYAL A BUSZBAN
Oh, hisz én nem Téged szeretlek,
csak tündérbokrát szép nevednek,
hívhatnának akárhogy, bárhogy,
az bódít el – fiatalságod.
Most döbbentem rá erre, mostan,
e nyárba fúlt őszi napokban,
jöttem haza a buszban állva,
s reátapadt szemem egy lányra.
Visszanézett rám mosolyogva:
„mit akar ez a vén bolondja,
húsz éves vagyok s ő tán nyolcvan,
lány leszek még s ő már rég holtan!”
S szép száján a nevetés volt már:
„ha te is csak húsz, harminc volnál,
talán még meg is szeretnélek,
látva, ahogy arcomat nézed
vágyakozva, el-elborulva,
de én leszállok egy perc múlva!”
És le is szállt. S én egyre jobban
szégyenkeztem és szorítottam
a vasrudat, ahol ő állott,
ahonnan még fel-felsugárzott
keze ottmaradt melegsége,
s tudtam, hogy már mindennek vége!
Mindössze egyetlen költeményét próbálta eszünkbe vésetni a diktatúra időszaka. A tankönyvekbe parancsolt, mezsgyétlen földeket magasztaló versét kitörölte emlékezetünkből a feledés radírja. Bár az Utunk irodalmi hetilap Létay – korszakának (1958-1989) rendszeres olvasója voltam- néhány szerző szimpatizánsaként- mégsem emlékszem egyetlen olyan versére sem, amelyik megérintette volna értelmi-érzelmi világomat. Talán gyönge az emlékezőképességem? Vagy más az értékmérő mérlegem? Utólag is az a véleményem, hogy a költő gondolatainak, élményeinek, érzéseinek lélekérintő formába öntése többet érdemelt volna, viszont, amit egy költőnek tudnia kell a jó versritmusról, a rímről, azt Létay nagy gonddal ápolta és alkalmazta. Számomra még azért is vonzóbb Létay költészete, mert nyelvezete világos, tömör beszéd. Kíváncsi lelkesedéssel keresem versköteteiben a művészi szépet, amit nagyon ritkán fedezhetünk föl azoknak a fiatal vagy kevésbé fiatal tollforgatónak az írásaiban, melyek megértéséhez néha annyit kell gondolkodnunk, mint amikor egy nehezebb matematikai feladatot kellene megoldanunk. Mostanában a költők tíz-húsz kötettel próbálnak a Parnasszus meredek oldalán fölkapaszkodni, holott elegendő lenne tíz-húsz kiváló alkotással is feljutni a csúcsra. Ott várakoznak a hegyoldal lábánál, alamizsnát koldulnak, és aki koldul, az kap is valamit a sajnálkozóktól, a haszonlesőktől, akik lehetnek halálraítélt könyvkiadók, politikusok és egyéb érdekhajhászók.
Létay Lajosnak – annak ellenére, hogy a diktatúra egyik kedvence volt, hiszen főszerkesztőként, politikusként, nemzetgyűlési képviselőként nem is lehetett más ( de lehet-e köze ennek a megjegyzésnek a szép költeményhez) sikerült kiválnia egy-két alkotással, egyesek szerint csak gyerekverseivel, a rendszer költőinek soraiból, és hanem is jutott föl a szent, babérkoszorús csúcsra, írt néhány olyan költeményt, melyek lehetővé tették, hogy az említett hegyoldalról tekintse vissza. Létay számomra még azért is egyik közfigyelemre ajánlott költőnk, mert azon kevesek közé tartozott a diktatúra engedélyezett költőinek hadseregéből, aki a rendszerváltás után őszintén beszélt „elfirkált életéről” (Pernye), olyan őszintén, melyhez hasonló kitárulkozással alig lehet találkozni a romániai magyar irodalomban. A többség hallgatással, életrajzi mosakodással vagy szekus iratcsomójának egyoldalú közzétételével árulkodott homályos múltjáról.
Huszonnyolc évnek kellett eltelnie 1974-től, hogy ismét verskötettel kedveskedjen a versszerető olvasónak.
Búcsú a lányoktól c. verskötete (Pallas – Akadémia Kiadó. Csíkszereda, 2002) nemcsak az említett költői erények miatt lett a legutóbbi útitársam, mely egy nyolcvan év körüli férfi szerelmi vallomásait foglalja gondozott költői formába, hanem azért a megvalósításért is, mellyel őszinte vallomását lelkünkhöz juttatta, velünk érezteti, ami egyik fontos értéke lehet egy valamire való költeménynek.
A nőkhöz fűződő gazdag élményanyagot, az elhihető élethelyzeteket időrendben közli, és ezért olyan ez a verskötet, mint egy emberi lélek történelemkönyve. Az „elvesztett” élettárs iránti emlékeztető szeretet, tisztelet – menekülés a magánytól, egy újabb emberi kapcsolat keresése, megtalálása, féltése, az utolsó évek magánya, szegénysége – olyan költői élményt nyújtanak, mellyel kiválik a költők társaságából. A magára maradt idős költő egyik legszebb alkotása – szerintem – az esszécím alatt olvasható költemény, ám élete legutolsó éveiből A vének vágyai c alkotásának őszintesége is lélekhez szólóan beszélnek.
Az élethelyzettel hitelesített élményt előadó őszinteség, vagy az őszinteség által hitelesített élmény lehet ennek a vonzó költeménynek a titka? Vagy még ennél is több, a költői ismeret, gyakorlat? Egy eseményhez, élményhez fűződő lelki jelenséggel – sokkal tökéletesebb, egyedibb, az ismert Létay-stílus sikerültebb formájában – találkozunk ebben a költeményben.
Az első szakasz első két sorának ellentétre épülő elhihetőségét fokozza az idős költő természetszerűen hangzó vallomása, mely szerint a korkülönbség, a fiatalság vonzó ereje bódítja el. Az érzelmi magányból az élményhelyzet, a szép nő, a lány megpillantása ébreszti, éleszti föl pislákoló vágyakozását. A reátapadt szem beszél, árulkodik, észrevehető, melyre mosollyal – az lehet bólintó és lenéző is -, belső monológgal válaszol a figyelmes szemtanú. A vágyakozó tekintetre egy nevető, lenéző választ fogalmaz meg a monológ („mit akar ez a vén bolondja”?). Az ellentétekre épülő monológban a talán határozószóval a kétkedés irányt változtat, és ennek a szócskának tartalmi – nyelvi stílusértéke a reménykeltés ébresztgetését szolgálja. A monológ egyszerű, dísztelen beszéde változatossá, érdekfeszítőbbé teszi a költeményt formai szempontból is, megszakítja a kilenc szótagú versmondatok sorát, és soráthajlásokkal (enjambement) sietteti az intim közlést, melyet egy újabb ellentét zár le. A lány monológját a legjobbnak tartható tartalmi megoldással köti össze az élményből táplálkozó költemény: „.de én leszállok egy perc múlva! /És le is szállt.” A felkiáltójel után a félsoros mondat bánata kéri a lélegzetállító pontot. A záró rész áthajlásokkal szerkesztett sorai a természetes, egyszerű, őszinte beszéd lelki tükre. Az elszabadult, szétszakított lélek vallomása és zokogása hallható az utolsó két szakaszban. A szakirodalom is kiemeli az áthajlások érzelemkifejező funkcióját. Szabó Lőrinc szonettjeinek szenvedélyes hangulatára, érzelmi hullámzására emlékeztetnek ezek a versszakok. Ezt a funkciót tudatosan erősíti a nem nyelvi eszközök, elsősorban a felkiáltójelek erőszakos, de indokolt használatával. A figyelemébresztő utolsó előtti felkiáltójel és az áthajlás (átlépés) két élményminősítő, dinamikus szófajjal, igével („szégyenkeztem és szorítottam”) érzékelteti a feszült lelkiállapotot. A költemény lázgörbéje itt emelkedik a legmagasabbra. Ezután, az utolsó sorban már csak a reménytelenség hangja hallható szinkrónikusan („s tudtam, hogy már mindennek vége!”).
Az első szakasz második sorának metaforája- a költemény egyik szegényes szóképe – azt bizonyítja, hogy trópusok nélkül is születhet, de stílusalakzatok nélkül nem – kiváló alkotás.
A többnyire 4/5-ös ritmusképletű vers sóhajos zokogását – a második kivételével – szakaszonként egy-egy 5/4-es ritmusú sor csuklása oldja föl. A viszonylag tökéletes ritmus kiemeli az asszonáncok tisztább, értékesebb csengését. Mindössze két páros rím végződése tekinthető tisztarímnek. Nem tévedhetünk, ha azt állítjuk, hogy ez az egyszerűbb ritmus és népszerűbb rímképlet is hozzájárult az élmény őszinte előadásához. Olyan ez a költemény, mint ahogy a költő minősíti önmagát.
„Ti rám úgy emlékezzetek,
hogy halkszavú voltam, szelíd,
írogattam a verseket,
hogy bár így maradhassak itt.
(Búcsú a lányoktól)
Az öregség csendes panasza hallatszik ebből a költeményből is. Megérdemelné egy pszichológus értelmezését az elemzett alkotás. De a verskedvelő olvasó megértő bólintása is helyeselhet, amikor a költő bizonyító, hiteles vallomását másutt is hasonló gondolatokkal közöli.
” Nekem többé sohasem lehet
éreznem egy csöpp meleget?”
(Bántson a lelkiismeret?)
Komán János
Pusztai Péter rajza
2010. október 20. 17:38
Örvendek közlésednek, János! Nem csak igazságot szolgáltattál egy szerencsétlen sorsú, de jó költőnek, hanem értékekre hívtad fel a figyelmet. Köszönjük!
2010. október 23. 12:15
Komán János nagyszerű elemzése felveti a a szerzők műve, és szerencsés vagy szerencsétlen, de leginkább saját maguk formálta életük közötti, olykor nem elhallgatható ellentétet. Merthogy vannak például kitűnő, sőt zseniális alkotóink, akik az élet kacskaringóiban kétes hatalmi pozíciót, besúgást, szolgalelkűséget, mások feljelentését is vállalták. Komán János írása példát mutat arra, hogy az irodalmi értékelést elsősorban a mű minőségének elemzése alapján végezheti el az utókor. Merthogy az emberi tettek elévülnek, megszépíthetők, a jó alkotások pedig maradandóak.