A féltékeny ember

A féltékeny ember megkérdezi a feleségét, hogy miről szól a regény, amit olvas. Izgatottan kérdezi, mert rettentő gyanú marcangolja az ő szívét; vagy boldog szerelemről szól a regény, vagy boldogtalanról. Ha boldogról szól, akkor biztosan azért olvassa az asszony, hogy abban élje ki a fantáziáját, mert őt nem szereti. Ha boldogtalan szerelemről szól, akkor azért olvassa az asszony, mert boldogtalan, tehát őt nem szereti. Ha azután nem szerelemről szól a regény, hanem mondjuk közönséges detektívregény – akkor a féltékeny ember tévedett. Hah! nem tévedett. A ravasz asszony csak azért olvas detektívregényt s nem szerelmit, mert el akarja terelni az ő gyanúját arról, hogy igazában milyen ábrándok foglalkoztatják.
Ha a féltékeny ember tárlatra megy a feleségével, s az asszony alaposan megnéz egy férfi-portrét – már ez gyanús. Hátha még egy valóságos férfit néz meg, aki maga is nézi a férfi-portrét! Ha meg nem a férfi-portrét nézi, hanem mellette a koros hölgy képmását – akkor csak leplezi igazi érdeklődését. De ha például csendéletet vagy tájképet néz elmerülve? Nahát ez egészen közönséges szimulálás.
Ha az asszony színházba akar menni – bizonyosan tetszik neki Iksz úr, a hősszerelmes. Ha moziba megy – az csak azért történik, hogy lássa a szép Valentinót. Ha nem tetszett neki a darab, s duzzogva mondja, hogy „hülyeség volt” – persze, mert nem játszott benne a Valentino.
Ha az asszony el akar menni sétálni a férjével – vajon kinek akarja magát mutatni? Vagy kit akar látni? Igen, igen, a múltkor is azt mondta: ne erre menjünk haza, hanem arra, mert arra közelebb. Pedig arra direkt messzebb! Meg is fogja mérni pontosan a két utat, s meglesz a döntő bizonyíték arról, hogy valakije van, feltétlenül kell, hogy legyen.
Ha nagyon gyakran főz zöldborsót? Bizonyos, hogy „ő” a zöldborsót szereti, az a kedvenc étele. Borzasztó.
Egyszer a féltékeny ember felesége hosszan elmerülve, szerelmesen nézett a férjére, egyenesen az arcába, bele a szemébe, és boldogan mosolygott. A féltékeny ember elsápadt, és reszketni kezdett, mert ezt gondolta:
– Tehát mégiscsak van valakije, s az éppen rám hasonlít.

1926

Szerkeszti: Bölöni Domokos