(A tegnap, 2016. július 14-én elhunyt író emlékére)

Ma délután, mikor már a napi munkát illetően nagy bajban voltam, a legkisebb fiam, nem figyelve az arcomról leolvasható baljós jelekre, arra kért, hogy játsszam vele, a játék lényege, hogy ő a király és én pedig az ő hűséges népe, és amikor kicsit összeszedvén magam, megkérdeztem tőle, hogy mit kell csinálnom hű népként, mi a feladatom, mik az esélyeim vagy mik a szabályok, akkor azt válaszolta, hogy semmit ne csináljak, olvasgassak csak tovább, de én nem engedtem a nem-is-tudom-mennyiből, és újra megkérdeztem, hogy mit kell tennem, és ő megismételte, hogy semmit, csak legyek hű, de mit csináljak?!, üvöltöttem rá, mire a fiam sírva kiszaladt a szobából. De bejött egy valamivel nagyobb és határozottabb gyerek, és ő így szólt: A Miklós a király. Ezt érted? Értem. És én vagyok a Királyasszony, érted?, én, Zsófi. Értem. Akkor most álljál föl, menjél végre oda a szekrényhez, a sarokba, és maradjál is ott. És? Nincs és. Álljál ott hűségesen, és nézzed, ahogy mi játszunk. És hogy legyek csöndben. Hallgassak. Nézzek.

Forrás: A halacska csodálatos élete. DIA

1. gt:
   2016. július 15. 10:03

   A Fuharosok idején zártam a szívembe