Nem szokásom gyakran beszélni álmaimról, pedig bátran írhatnék (írhattam volna) álmoskönyvet is, hogy kapkodják és olvassák a népek, mert azt hiszik, hogy a más álmaiból tanulhatnak valamit, pedig dehogy! Mindenki csak a saját álmaiból tanulhat – ha egy kicsit odafigyel.
De azért a legutóbbi furcsa álmomat csak elmesélem, ha másért nem, hogy el ne szálljon a felejtés füstjével együtt.

… Szép tágas, naptól meleg mezőn hasalok, fűszálak csiklandozzák az arcom, majd hirtelen, velem szemben, egy apró bokor mögül előtűnik halott barátom, László Ferenc zenetudós tűnődően mosolygó feje.
Rám köszön.
Valahogy megörültem, hogy újra látom. Hat éve, hogy itthagyta a földi lét színterét, s az én szememben az első, aki ilyen nyilvánvalóan visszatért…
De miért?
Erről nem beszélt semmit. S magam sem jöttem rá, hogy mindez álmomban zajlik, mintha mesében, gondolatban…
Azon örvendeztem: végre, valakitől megkérdezhetem, hogy mégis, mi van odaát, hogy mennek ott a dolgok… Csak úgy nyüzsögtek bennem a kérdések, egymás sarkát taposva.
De nem kellett semmit kérdeznem, sorolta magától…
– Jó odafent, szó se róla… De néha szívesen visszamennék… Amikor tömegiszonyom van… Mert odafent nagyon sokan vannak… Egyre többen… És mind csak jönnek, jönnek, jönnek… Igaz, azt mondják, errefelé tökéletes a végtelenség, akárhányan elférünk, de azért mégis… annyi lélek…

Hallgattam, hallgattam őt. Csöndes panaszolása olyan volt, mintha patak csobogna a közelben. Azóta sem tudom eldönteni: a barátom látogatott el hozzám álmomban, avagy én néztem be hozzá ideig-óráig, egy óvatlan pillanatban?

Cseke Gábor

1. gt:
   2016. augusztus 15. 08:21

   A lényeg az, hogy egyre több a jó ember…aki a Mennyországba kerül