Nemfélős Úlf, Féltroll Hallbjörn, Hímlazac Ketil, Bárány Eyvind, Nyesett Ölfi, Karcsú Atli, Szép Sólveig, Loncsoshajú Harald Király, Fekete Hálfdan, Esti Úlf, Hasító Sölfi, mind tizenharmadik századból való gyönyörűséges nevek, melyek az izlandi nép őstörténetéből való sagákban találhatók.
Most is egy mai fogalommal élve: regényméretű ezeréves prózai elbeszélésnek eredetiből készült magyar fordítását közöljük. Ennek a műfajnak világszerte ismert és éppen a régi izlandi nyelvből vett elnevezése: saga (ejtsd: szága). A sagák ékesen bizonyítják, hogy az i. sz. 10-14. század között Izlandon, a skandináv telepesek körében már nagyszabású és sokrétű irodalom alakult ki, mégpedig az emberek mindennap használt, saját nyelvén. Páratlan jelenség volt ez az akkori Európában. Maga a műfaj megnevezése a segja (ejtsd: szeija), mondani, elbeszélni, beszámolni igéből származik, és ez is jelzi, hogy előbb szóban emlegették az érdekes történeteket a családban, nemzetségben, településen, majd le is írták őket, a szövegekből azután gyakran további másolatok készültek, és így Izland szinte egész szigetén ismertté válhattak.
A saga-irodalom Magyarországon igen kevéssé ismert: mit érdemes a műfajról tudni?
Maga a saga szó az „óizlandi” nyelven eredetileg ’elmondás, egy történet elbeszélése’, a 13. században azonban már egyértelműen irodalmi műfaj, több téma szerinti csoportra tagolódik. A Völsunga saga egyedülálló abban a tekintetben, hogy nem a mai Izlandon vagy Norvégiában játszódik, hanem a Rajna mentén és hősei sem a tengeri rabló vikingek, hanem a népvándorláskor germán fejedelmei. Noha a helyszínek, olykor a nevek „valódiak”, az egész történet fikció, és nem csak a mitológiából ide átvett szereplők azok. A prózai szövegek között többször régi verseket idéznek, amelyek az óizlandi hősepika évszázadokkal régebbi szövegeire mutatnak.

Hogy milyen is az a leíró mód és stílus, amely az egész saga-irodalmat jellemzi, sok példával bizonyíthatjuk. Nevezték ezt lakonikus beszámoló-stílusnak, korai realizmusnak is, ám akár szenvtelen és posztmodern is ez az írásmód, sok ismeretet az olvasótól tételez fel. A Völsunga saga 23. része egy nevezetes temetésről szól. „Ezek után Sigurd holttestét a régi szokások szerint ellátták, majd hatalmas máglyát raktak. És amikor már nagy lánggal lobogott, legfelülre ráfektették a Fáfnir-ölő Sigurd holttestét, három éves fiával együtt, akit Brünhild előbb megöletett, valamint Guttorm testét is. és amikor a máglya már köröskörül égett, Brünhild még odaszólt a kíséretében lévő nőknek, hogy vegyék el azt az aranyat, amelyet nekik szánt, majd fellépett a máglyára. Brünhild azután meghalt, és teste együtt égett el Sigurdével. Ezzel kettőjük élete véget ért.”

Mit gondol, miért lehetett érdekes ez a történet a későbbi korok olvasóinak is?
A fordulatos és véres történet különösen a német romantika idején vált közismertté az egész Európában. Akkori német fordítását használta Richard Wagner is a „Nibelungok gyűrűje” operáiban. Ezek a hős és sors „modern” felfogását fejezik ki, természetfeletti érzelmeket tulajdonítottak a germán hősöknek, és máig új-meg-új értelmezésre adnak lehetőséget.

A mindmáig tartó magyarországi Wagner-kultusz ismeretében meglepő tény, hogy a Völsungok történetének eddig nem volt magyar fordítása. Most viszont a pár éve elhunyt műfordító, Bernáth Istvánnak az eredetiből készült teljes és hűséges fordítása jelent meg, a szükséges bevezetővel, némi magyarázatokkal, névmutatóval. És a könyv igen szép.

Az „óizlandi saga” ugyanis az európai prózaelbeszélések egy korai, társtalan példája. A mi honfoglalásunk idején Izlandra települő skandinávok ugyanis a maguk helyi nyelvén gazdag és régies költészetet, udvari költők műveit – és sokrétű prózairodalmat alkottak meg. Noha a saját nemzetség és táj sokévszázados történetét szinte mindenki szóban is pontosan el tudta mondani (máig is ez a helyzet!) – azért le is írták az ilyen műveket, mégpedig tömör, az egyes szereplőket és eseményeket mégis hallatlanul pontosan kifejező művekben. (kultúra.hu)
A világirodalom egyik egészen különleges területe az izlandi sagák világa” – fogalmazott Kúnos László. A korabeli eseményeket, családi történeteket mondai és mesei fordulatokkal, valamint versbetétekkel tarkítva elbeszélő koraközépkori műveket a 12-14. század között jegyezték le, korábban szájhagyomány útján éltek és adódtak tovább.
A sagák alapvetően két csoportra oszlanak: az elsőt többnyire mitológiai őstörténetek alkotják, amelyek a 4. és 7. század között játszódnak és az izlandi nép eredetéről mesélnek. A második típusba elsősorban olyan valós történeti alappal is rendelkező hőstörténetek tartoznak, amelyek megörökítik az Izlandot a 8-11. században benépesítő északi törzsek életének egyes történéseit, részleteit – magyarázta Kúnos László, hozzátéve, hogy a két csoport sok közös vonással rendelkezik, ilyen például a különféle viszályok és szerelmek ábrázolásának hasonlósága.
A kiadóvezető hangsúlyozta, hogy a sagák különleges betekintést engednek a korabeli Európában teljesen egyedülálló módon szerveződő ó-izlandi társadalom életébe, amelynek működése leginkább a köztársasági államformához állt közel: egyenrangú családok és nemzetségek alkották, legfőbb döntéshozó szerve egy népgyűlés volt, ahol választott főbíró segítségével rendezték vitás ügyeiket.
A Völsungok történetét Bernáth István (1928-2012), a skandináv irodalom jeles kutatója fordította magyarra. A Corvina most Északi Források címmel szentel új sorozatot a tudós munkásságának.

Ezek a nyugati irodalom legrégebbi epikus történetei, a bennük ábrázolt létfforma ősibb, mint a homéroszi énekeké. „A királyok sátrakban laknak, feleségük főz nekik, és ellopják egymás teheneit. A nagy tehénrablásról szól a leghosszabb ír hősköltemény, a Tai Bo Cualgane, amelyet a Leinsteri Könyv őrzött meg. Olvasása közben az ember úgy érzi magát, mintha csak néhány évvel volna Ádám és Éva után.” (Szerb Antal)
Az Egils saga Skallagrímssonar (vagy röviden Egilssaga egy ismeretlen izlandi szerző 13. század eleji sagája, egyike a nagyszámú izlandi ősmondáknak. A cím eredeti izlandi nyelvű változata Skallagrímr-fia Egill történetét jelenti. Az izlandi kutatók gyakran csak az Egla vagy az Eigla szavakat hasznáják rövidítésképpen. Az egyik legismertebb és legnevesebb nemzetiségi saga, főszereplője Egill Skallagrímsson 10. századi viking harcos, költő. A saga, valamint a híres hősök és nemzetségek története kezdetben a szájhagyomány útján terjedt. A történetet csak később jegyezték le, de az eredeti kézirat nem maradt fenn. Az eddig talált legrégibb másolata egy töredék, mely 1240-ből való. Az eredeti minden bizonnyal az 1200-as vagy az 1220-as években keletkezhetett, ami alapján valószínűleg az egyik legősibb az Islendinga sögur, azaz nemzetiségi sagák közül. Szerzője ismeretlen; a kutatók egy része már több száz éve Snorri Sturlusont feltételezi, de ezt egyelőre még nem sikerült minden kétséget kizáróan bizonyítani. Egils saga Skallagrímssonart 2001-ig hússzor adták ki, harmincegy alkalommal fordították le. Hét nyelven jelent meg adaptációja, a magyar nyelvű változat Bernáth István műfordítása. Ez 1995-ben jelent meg Budapesten, Kopasz Grím-fia Egill címmel, A fölperzselt tanya című szintén izlandi sagával közös kötetben. 2005-ben az Aurin fantázia-irodalmi és -művészeti honlap részleteket közölt a teljes szövegből, elektronikus formában. Szívesen használják az izlandi művészek nyelvezetükben a kenninget, ami összetett szóba sűrített metafora. Az angolszász költő a tengert bálnaútnak nevezi, vagy hattyúösvénynek. Az izlandiak különösen szeretik az arany metaforikus körülírását: kartűz, karkígyó, Aegir fénye stb. A kard ércfény, sebtűz, a nyíl csatalúd vagy csatajégeső. Eyvind, a skald(a költő)a heringeket a tenger futó nyilainak nevezi, a nyilakat pedig az íj ugró heringeinek .A skald költészet nem epikus, hanem lírai.(Szerb Antal) Gazdájukat dicsérik, vagy búsulnak sorsukon. A viking kor mondáit nem a skald költemények örizték meg, hanem a sagák. A saga prózai elbeszélés, a skald olykor egy egész könyvet betöltő ilyen elbeszélést szó szerint elmondott egy összejövetelen. A sagák hazája Izland: ennek a mindentől messze eső szigetnek kemény viking telepesei hűségesen megőrizték a hagyományokat, amikor az őshazában már elhomályosult. Virágkoruk a tizenharmadik és tizennegyedik század, mesélők és hallgatók mind keresztények, de a sagák mégis csorbíthatatlanul őrzik a viking-világ erkölcseit. Például: Egil, a skald és harcos, Kurlandban kalandozik és sikerül ellopnia egy gazdag paraszt kincsét. De amikor visszatér hajójára, lelkiismeretfurdalása támad, hogy nem viselkedett vikinghez méltón. Visszamegy tehát, felgyújtja a paraszt házát, az ajtó mellé áll és a kimenekülőket egyenként megöli. Ezekután nyugodtan térhet haza Izlandba. Ez egyben halvány magyarázat is focisikereikre. Művészi szempontból az izlandi sagák legjellemzőbb vonása a realizmus, a középkori irodalomban egyedülálló tárgyilagosság.
(Részlet)

Kopasz Grímnek és Berának több gyereke is született, ezek azonban még csecsemőkként meghaltak. Aztán született egy fiuk, akit vízzel meghintettek2, és a Thórólf nevet kapta. Thórólf, ahogy növekedett, már kamaszként kitűnt magas termetével és szép külsejével, és többen mondták, hogy tisztára Esti Úlf-fia Thórólfra hasonlít, aki után különben a nevét is kapta. Testi erőben jócskán fölülmúlta gyermektársait, és rövid évek elteltével mindennemű ügyességben is elöljárt, amely ügyességekben akkortájt a férfiak erejüket összemérték. Vidám természetű volt, de akkora erő volt benne, hogy már fiatalon felnőttnek nézték. Az emberek közt hamar közkedveltté vált, és anyja-apja is nagyon szerette.
Volt Kopasz Gríméknek még két lánya is, az egyiküket Sæumnek hívták, a másikat Thórunnek, két ígéretes teremtés.
Kopasz Grímnek meg Berának született aztán még egy fia. Meghintették vízzel, és az Egill nevet adták neki. Egill, alighogy nőni kezdett, mindjárt kitetszett, hogy éppoly durva vonású az arca és fekete a haja, mint apai ősének. Három évesen már akkora volt, mint más gyerek hat-hét éves korában, a beszéde pedig szapora volt és szavakész, de mikor a többi gyerekkel játszott, egyre-másra csak kötekedett.
Azon a tavaszon, mikor Egill három éves lett, Yngvar átment Borgba, hogy meghívja magához vendégségbe Kopasz Grímet, de hívta vele együtt a lányát, Berát is, meg annak fiát, Thórólfot, meg még mindazokat, akiket Bera és Kopasz Grím magukkal hoznának. Kopasz Grím megígérte, hogy elmegy, Yngvar pedig hazatért, és készülődni kezdett a vendégséghez, sört is főzetett.
Ahogy aztán eljött a vendégség napja, és Kopasz Grímnek meg Berának indulnia kellett, készülődött Thórólf is, meg a ház népéből még tizenöten. Egill ekkor odaszólt az apjának, hogy ő is akaródzna menni…
— …ezek épp úgy az én rokonaim is, mint Thórólfé.
— Nem, te nem jöhetsz — mondta Kopasz Grím. — A sok nép közt, ivás közben nem viselnéd rendesen magad. Veled még akkor is bajok vannak, ha nem iszol.
Ezzel Kopasz Grím nyeregbe ült, és útnak eredt. Egillnek azonban nagyon nem tetszett, hogy otthon hagyták. Kiment hát a tanyából, meglátta odakint apja egyik málhás lovát, fölmászott a hátára, és elindult szülei meg a többiek után. Nemigen ismerte az utat, sok vesződséggel haladt csak előre a láp mocsarai közt, de később aztán a távolban, ha egy-egy szikla vagy erdő nem került közbe, meg-megpillantotta a szüleit. Végülis csak annyit mondhatni útjáról, hogy estére megérkezett ő is Hattyú-fokra, ahol addigra már nagy ivászat folyt.
Mikor Yngvar meglátta, hogy Egill belépett a szobába, nagy örömmel üdvözölte őt, és megkérdezte, miért késett annyit. Egill erre elmondta neki, milyen szóváltás zajlott le közte és az apja között, Yngvar meg leültette őt maga mellé, úgyhogy ők ketten épp Kopasz Grímmel és Thórólffal szembe kerültek. A vendégek itták a sört, és versekkel szórakoztatták egymást. Egill ezt a verset költötte:

Yngvar tűzhelyéhez
ideértem mégis,
aranyat aki oszt
az arra méltónak.
Találsz-e valahol,
te bőkezű Yngvar,
még ilyen jó költőt,
mint e hároméves?

Yngvar jól megjegyezte az elhangzott verseket, és külön megköszönte Egill versét is, majd másnap három szép kagylót és egy vadkacsatojást ajándékozott neki költői díjul. Erre a rákövetkező estén ivászat közben Egill ezt a verset költötte a költők díjazásáról:

Három kagylót adott,
halott, néma tárgyat,
szómester Egillnek
szíves házigazda.
Értette a módját
Egillt hogy’ díjazza,
negyediknek kínált
nagy kacsatojással.

Egillt többen is megdícsérték költői készségéért.
Ezen az útjukon más említésre méltó nem történt. Egill aztán hazament Kopasz Grímmel együtt.
43.

Volt egy ember, Ölvir, Thórir házanépéhez tartozott, neki volt cselédgazdája, intézője, de ő kezelte a pénzét, és hajtotta be a tartozásokat is. Már nem volt fiatal ember, de rátermettségben mégsem akadt párja.
Történt aztán, hogy Ölvirnek útra kellett kelnie a Thórir földje után járó pénzeket, melyekkel még tavasz óta tartoztak az emberek. Volt egy nagy evezős csónakja, és tizenkét embere kísérte. Egill időközben fölépült, és már elhagyta az ágyát. Az járt az eszében, hogy únni fogja magát, ha mindenki elmegy hazulról, ezért odaszólt Ölvirnek, hogy szívesen elkísérné, az pedig azt gondolta, hogy egy derék emberrel több nem árthat, hely van még a csónakban. Így Egill is fölszedelődzködött az úthoz, vitte magával a fegyvereit, kardot, lándzsát és pajzsot.
Ahogy mindennel megvoltak, nekivágtak a tengernek. Viharos ellenszelük volt, keményen evezve haladtak csak előre. Estére is mindössze csak Atl szigetéig jutottak el, ott aztán kikötöttek. Nem messze a parttól állt egy nagy tanya, az is Eirík király birtokában volt. A birtoknak egy Bárd nevű férfi volt az intézője, Atl-szigeti Bárdnak is hívták, rátermett, munkaszerető ember, de noha nem dicsekedhetett származásával, Eirík király és Gunnhild királyné igencsak kedvelte őt.
Ölvir és emberei fölhúzták csónakjukat a dagályszintig, és odamentek a tanyához. Bárd épp kint állt a ház előtt, ők meg elmondták neki, hogy s mint jártak útjukon, és hogy szeretnének nála megéjszakázni. Bárd látta, hogy csuromvizesek valahányan, és elkísérte őket egy félreeső kis házacskához. Volt ott egy tűzhely is, Bárd jól begyújtatott nekik, úgyhogy hamarosan jól megszáríthatták ruháikat. Alighogy ismét felöltöztek, Bárd ismét bement hozzájuk.
— Most akkor megterítünk itt nektek — mondta. — Gondolom, ekkora megpróbáltatás után fáradtak vagytok, és jól esne az alvás.
Ölvir mondta, hogy köszönik a szíves látást.
Bárdék meg behordták az asztalokra az ennivalót, kenyeret, vajat és nagy bögrékben savót.
— Igazán sajnálom — mondta Bárd, — de söröm éppen nincs, pedig azzal akartalak volna kínálni benneteket. Így hát érjétek be azzal, ami előttetek van.
Ölvirék rettentően szomjasak voltak, nyomban megitták az összes savót. Ekkor Bárd írót tétetett eléjük, és azt is mind megitták.
— Adtam volna én jobbat is innotok, ha volna — mondta Bárd.
Szalma volt elég a kisházban. Mondta nekik Bárd, hogy feküdjenek le, és aludjanak.
44.

Ugyanazon az estén megérkezett Atl szigetére Eirík király és Gunnhild is, Bárd pedig nagy vendégséget adott tiszteletükre, még áldozatot is bemutattak, az asztalok roskadoztak ételtől-italtól.
A király egyszer csak megkérdezte, hogy hol marad Bárd…
— …nem látom őt sehol.
— Odakint van — felelte valaki, — a vendégeiről gondoskodik.
— Miféle vendégek azok — kérdezte a király, — akikkel ennyi időt tölt, ahelyett, hogy itt volna velük?
Azt válaszolták erre, hogy Thórir hersir3 néhány embere vetődött oda a tanyájára.
— Eredjetek oda, és azonnal hívjátok ide őket — parancsolta a király.
Így is lett, kiszóltak nekik, hogy a király látni szeretné őket, azok pedig bevonultak a házba. A király kedvesen üdvözölte Ölvirt, és a vele szemközti helyre ültette, társait meg az ajtó melleti padra. Mindenki leült, Egill is, Ölvir jobbján.
Kezdték aztán behordani a sört, és mondták hosszú sorban a köszöntőket4, és mindegyik után fenékig kellett üríteni az ivókürtöket. Ahogy telt-múlt az idő, Ölvir néhány embere jócskán berúgott, volt, amelyik már bent a szobában elhányta magát, volt, akinek sikerült az ajtón kívülre kerülnie. Bárd meg egyre azon volt, hogy vendégei minél többet igyanak.
Egyszer csak Egill kivette Ölvir kezéből az ivókürtöt, amelyet Bárd épp teletöltetett, és egyből felhörpintette. Bárd megjegyezte, hogy bizonyára nagy szomjúság gyötörheti, odanyújtott Egillnek egy másik, sörrel teli ivókürtöt, hogy igya ki azt is. Egill átvette az ivókürtöt, majd ezt a verset mondta:

Vendégeid elől
eldugod a söröd,
rövid versben ezért
rossz szolgának mondlak.
Csúnyán bántál velünk,
csak amért nem ismersz,
a viselkedésed
velejéig hamis.

Bárd rászólt, hogy ne sértegesse itt a mások becsületét, igyon inkább. Egill pedig felhörpintett minden ivókürtnyi sört, amit kezébe nyomtak, még Ölvir sörét is.
Bárd aztán odalépett a királynéhoz, és szólt neki, hogy az az ember, aki őt megszégyenítette, egyfolytában csak iszik, és sosem mondja, hogy elég. A királyné és Bárd ekkor halálos mérget csöppentettek az egyik ivókürt sörébe, Bárd még meg is jelölte azt az ivókürtöt, úgy adta oda az egyik felszolgáló lánynak. Az meg átnyújtotta Egillnek, és kínálta, hogy igyon.
Egill most elővette a kiskését, beleszúrt vele a tenyerébe, majd átvette az ivókürtöt, rávésett néhány rúnajelet5, és tenyere vérét rákente a jelekre. Aztán ezt a verset mondta:

Véstem kürtre rúnát
vörös vérrel festve,
szót, hogy megbűvölje
szarvát az ökörnek.
Kortyintsunk belőle,
kislány amit adott,
bódít-e igazán
Bárd titkos jelével.

Ekkor az ivókürt Egill kezében kettéhasadt, a sör meg szétfolyt a szalmafedte padlón. Ölvir kezdte egyre rosszabbul érezni magát, ezért Egill fölállt, és kivezette őt az ajtón kívülre, de keze közben kardja markolatát szorongatta. Ahogy kiértek, jött utánuk Bárd, és szólt Ölvirnek, hogy még nem ivott velük búcsúköszöntőt. Egill átvette tőle a teli ivókürtöt, kiitta, majd ezt a verset mondta:

Túl sápadt már Ölvir,
sörét én iszom meg,
itala a szarvnak
ízesítse ajkam.
Lám, barátom, te már
lábadon alig állsz,
hiába buzog rád
hű barátod verse.

Ezzel elhajította az ivókürtöt, és előrántotta kardját. Az ajtó előtti bejáróban sötét volt. Egill beledöfte kardját Bárd mellébe, de oly erővel, hogy a hegye a hátánál jött ki, és holtan rogyott össze, a sebből meg ömlött a vér. De összerogyott Ölvir is, és összehányt mindent maga körül. Egill kifutott a házból, és el a tanyától, bele a koromsötét éjszakába.
Nem sokra rá, a bentiek rátaláltak az előtérben elterült két emberre, Bárdra és Ölvirre. Kiment a király is, és fáklyákat gyújtatott, láthatta mindenki, hogy mi történt. Ölvir a részegségtől eszméletlenül hevert a földön, Bárdot viszont megölték, körötte vértócsa.
A király megkérdezte, hogy hol van az a nagy darab férfi, aki ott az este mindenkinél többet ivott. Mondták neki, hogy az elment.
— Keressétek meg — parancsolta a király, — és hozzátok ide elém.
Elkezdtek kutatni Egill után, bejárták az egész tanyát, de nem lelték sehol. Eljutottak közben a félreeső kis házhoz is, ahol Ölvir emberei heverésztek. Kérdezték tőlük a király emberei, hogy Egill vajon járt-e arra, mire azok azt válaszolták, hogy valóban ott járt, de csak fölmarkolta a fegyvereit…
— …és már ment is el.
Ahogy ez a hír a király fülébe jutott, elrendelte, hogy azonnal ellenőrizzenek minden hajót a sziget partjain…
— …reggel meg, ha kivilágosodik, átkutatjuk az egész szigetet, és megöljük azta az embert.
Az Északi Források(Fontes Boreales) sorozat azért jött létre, hogy Bernáth István már kiadott és nem kiadott fordításait elérhetővé tehesse (a hozzáfűzött jegyzeteivel együtt) minőségi formában az olvasók számára.) Bernáth István nagyszerű -nem hibátlan, és lehet vele néhol nem egyetérteni, de az ő munkássága messze a legjobb a magyar színpadon (és a nemzetközin se utolsó) – fordítása és jegyzetei már önmagában felértékelik a sorozatot a szememben, de ezenkívül az esztétikára is adtak: a kemény borító egyszerű, de nagyon szép; a lapok is jó minőségű anyagból készültek. A végén pedig a szószedett és Voigt Vilmos utószava pedig már csak plusz adalék.

Összeállította Kerekes Tamás

EGILS SAGA – ÉSZAKI FORRÁSOK
Fordította: Bernáth István

Kötetünk az ,,Északi források / Fontes Boreales” könyvsorozat második kiadványa, így hát nem kell megismételnünk azt, ami már az előző kötetben is olvasható volt. Most is egy – mai fogalommal élve: ,,regényméretű” – ezeréves prózai elbeszélésnek eredetiből készült magyar fordítását közöljük. Ennek a műfajnak világszerte ismert és éppen a régi izlandi nyelvből vett elnevezése: saga (ejtsd: ,,szága”). A sagák ékesen bizonyítják, hogy az i. sz. 10-14. század között Izlandon, a skandináv telepesek körében már nagyszabású és sokrétű irodalom alakult ki, mégpedig az emberek mindennap használt, saját nyelvén. Páratlan jelenség volt ez az akkori Európában. Maga a műfaj megnevezése a segja (ejtsd: ,,szeija”), ,,mondani, elbeszélni, beszámolni” igéből származik, és ez is jelzi, hogy előbb szóban emlegették az érdekes történeteket a családban, nemzetségben, településen, majd le is írták őket, a szövegekből azután gyakran további másolatok készültek, és így Izland szinte egész szigetén ismertté válhattak.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ