1948. július 19-én apai nagyanyám még elküldte édesanyámat a cseberrel az anyai nagyszüleim kertjében levő Kicsi kúthoz. Olyan 150-200 méternyire volt a háztól, de le kellett ereszkedni üres edénnyel egy 20 méteres szintkülönbségnyit, majd a teli cseberrel visszamászni ugyanannyit. Édesanyám kérte nagyanyámat, küldje inkább kisebbik fiát, Pistát, mert neki nagyon fáj a dereka, nyilall a hasa. Nagyanyám hajthatatlanságát látva, elindult a facseberrel. Visszajövet, a Veress Sándorék szántóján elfolyt a magzatvize. Sikoltozására előkerült nagyapám, aki megszánta és összezördült nagyanyámmal: „Lelketlen vagy, nem látod, hogy mindjárt megszül? Képes voltál ilyen állapotban vízért küldeni?”
Képes volt! Dehogyis akart ő a fiának ilyen „ágról szakadt” asszonyt! Gazdagabbat nézett ki számára! Semmilyen fifikát sem tartott elítélendőnek ahhoz, hogy félreállítsa őt a fia útjából. „Majd csak kileheli a lelkét”-alapon gyötörte, amennyire csak tellett tőle. Márpedig, képzelőerőnek nem volt híján!
Édesanyám alig vonszolta be magát a szobába, s ott perceken belül a világra hozott. Nagyobb koromban már nevetve mondta: „Szinte a diófa alatt jöttél a világra!” E lehetőség annyira megragadta fantáziámat, hogy később humorosan már azt meséltem: diófa alatt születtem!
Szüleim 1948. január 25-én esküdtek örök hűséget (a 45 éves házassági évfordulójukon készített fotó jelzi az „örök” igazát!).
Édesanyám akkor már 2 hónapja „nehéz” volt velem. Édesapám mérges arckifejezését látva esküvői képükön, azt hihetné az ember, hogy az a fránya lány akaszkodott reá, nem pedig ő, a heves, iskolázott udvarló vette le lábáról azt az egyszerű falusi lányt. Valószínűleg a teherbeesésért is a párját, nem magát okolta. Neki sem lehetett több sütnivalója szexuális kérdésekben, mint később nekem. Azt hihette: a gyerekáldást csak kívánni nem kell, ahhoz, hogy ne is következzen be!
Hét hónapra születtem! Hallhattuk is eleget édesanyámmal együtt a „kurva” és „bitang” jelzőket nagyanyám, Pista nevű kisebbik fia és lánya, Bözsi szájából. Gyermekként még nem tudtam, mi a jelentése azoknak a nyálfröcskölve kiokádott, fejemhez vagdosott szavaknak. Így ment ez mindaddig, míg megelégelve e förtelmeket, édesanyám hozzávágta nagyanyám fejéhez: „Ha én bitangot szültem, anyám, akkor az a maga fiának a bitangja. De maga egy idegen ember gyermekét hozta a házasságába!”
(Első gyermekük születése után, szegény papucsférj nagyapám, szégyenében és bánatában, 2 hétig elő sem mert bújni szénapadlásukról! Pedig, a Monarchia frontjain több vitézségi érmet szerzett… De erről még lesz szó…)
E kifakadás nagyanyám torkára forrasztotta a kígyósziszegést. De miért nem váltotta meg édesanyám nyugalmát e replikával legalább 40 évvel korábban? Talán még ma is élne, nem kellett volna éveket veszítenie életéből!
Édesapám egy ideig tűrte az anyai pletykát, a szidást, a fejmosást. Tűrte és dolgozott vakulásig, hogy kisebb testvéreinek meglegyen a betevő falatja. Nagyapámék gazdálkodása ugyanis nem tudta előteremteni a mindennapit, sem a stafírungot az öt lánytestvér számára. Haza kellett adnia fizetését, többletmunkája jövedelmét. Tűrt bivalyként, tűrt, hajtott, hivatali munkája mellett vállalkozott, rakta élére a garasokat. Pontosabban: rakta volna, ha azok a családi költségvetés nagy likú szitáján szét nem folynak nagyanyám ujjai között. Októberben – három hónapos voltam akkor – megszakadt türelme fonala: felpakolta feleségét és csecsemőjét egy szekérre, amelyikkel felmentek Déda-Bisztrára, onnan asszonyt, gyermeket pályakocsira duvasztott a magával vitt 2 hozomány-párna, egy paplan (később, első házasságomban, én örököltem azt a paplant!), néhány edény közé. Nekiveselkedett, és maga előtt tolva a kiskocsit, korai havazásban, talpfákon baktatva, meg sem állt a 13 km-re levő Cofu szádáig, ahol egy szolgálati, kívülről vakolatlan falakásba költöztek be.
(Mesélték: gyermekként is annyira átéreztem a helyzet súlyosságát, hogy egész úton pisszenést sem ejtettem!)
Fejlődtem testben (és lélekben?). Ózonfürdőzés volt napjaim mindenikének jutalma. Más fürdőre csak ritkán futotta a patak vizéből. Nem volt mosdótálunk (teknőnk? még mit nem!). Szüleim 2 literes üvegkannával hordták a 400 méterre folyó Bisztra patakából a vizet főzésre, padló felmosásra, ruhák mosására. Nem volt élelmük, vízen kívül egyéb italuk. Trónörökösüknek (ahogy édesapám büszkén nevezett, odabiggyesztve nevem elé a fiának kijáró dinasztikus II. előnevet) 4 kilométerre levő első „szomszédjuktól” hordták kétnaponta a tejet. Popsitörlőm ronggyá szakadt ruhafoszlányokból került ki. Babaruháim másod-harmadnemzedékűek voltak, amolyan „uraságoktól” levedlett könyöradományok (azóta sem szégyellem hordani a turkált holmikat!). Egy éves koromra már sikerült ropogós-dundi arcúra feltápláltatnom magam. Kapaszkodtam az élethez!
Anyai nagyanyám, megszánva a kisbabás fiatal párt, eljött babalátni, maga előtt hajtva 20 kilométernyi úton egy tejelő tehenet, amolyan „pinapótlékot”, ahogyan édesapám szerette nevezni a négylábú hozományt.
(Nagyapám ezalatt mozgó csontvázként, százezres tömegben, még a baráti Szovjetunió vendégszeretetét élvezte immár negyedik éve, miután másfél évet a 2. Magyar Hadsereg katonájaként nyári szerelékben, ingyen kenyéren a Don kanyar „üdülőtáborában” nyaralt-telelt, tartotta a frontot az oroszok ellen. Nem az ő hibája, hogy annak áttörésekor az „áldozati koncnak” odavetett hadsereg 200.000-nyi bajtársa harapott fűbe, pontosabban hóba. Vádolták a magyarokat azzal, hogy hazájuktól több ezer kilométernyire védték a magyar gyepűt. Igaza volt-e a vádnak? Mert, ha igen, miként vélekedjünk ma az amerikaiak pástvédelméről Irakban, Afganisztánban, Vietnamban és a világ más, több ezernyi kilométerre levő helyein?)
Eljött házhoz a tej, igaz, ám etetni kellett a tejelőt. Takarmány viszont nem volt bespájzolva, istálló is csak amolyan fészer került a tehén köré, fölé. Szégyen ide, gyalázat oda, azt a telet – erdőpásztor édesapám tevékeny közreműködésével – Rózsi tehenünk a szarvasoknak előkészített téli takarmánnyal sínylette át. Kilenc hónaposan, angolkórosan bár, de mászni már tudtam. Nem lévén gyermekágyam, szüleim, amikor kinti munkáikat kellett végezzék, az asztalon hagytak. Véletlenül, játék közben maguk elé helyezve az asztalra, csodálván mászókészségemet, észrevették, hogy amint az asztal széléhez értem, letekintve annak lapjáról, visszahőkölve faroltam vissza az asztal közepére. Többször próbára tettek, majd „életrevaló a gyermek” nyugtázással az asztalon hagytak leginkább magamra. (Félthettem alig-életemet, mert sosem csalatkoztak életrevalóságomban.)
Tavasszal Rózsi mellé még 3 tehenet és 2 malacot vásároltak. Volt már amibe aprítani a puliszkát, akár nagygazdáknak is hihettük magunkat. Nyáron „nagyüzemi” módon, négykezi munkával folyt a szénakészítés, a télire való takarmány előteremtése.
1949 szeptemberében a legelőre csapott tehenek nem bandukoltak haza, este üres istálló pislogott ijedten döbbent gazdáira. Napokig hiába keresték az elkóborolt jószágokat. Elkeseredésükben látóasszonyhoz fordultak segítségért. „Rossz emberek hajtották el messze, a Nagy hegyen túlra” – adta az tudtukra. Nyakába vette hát édesapám a hegyi utakat, bekutyagolt Vatra-Dornára (emberpróbáló távolságra volt!), ahol kinyomozta az alkalmi tehenészt, a botcsinálta állat-barátot. Aki „nem volt lelkem a rengetegben magukra hagyni ezeket, az árvákat” magyarázattal mentegette tettét. Dehogy is jelentette fel apám lopásért: minden bolhája ugrált örömében, amikor meglátta azt a 16 tehén lábat. Indult vissza hegy-völgyön keresztül, hogy két nap múltán dicsőséges hadvezérként vonuljon be udvarunkra.

(Folytatjuk)

Forrás: Részletek a szerző Életszilánkok. Egy elmegyógyász emlékvillanásai (Csíkszereda, 1914, a szerző kiadása) című kötetéből; a gyermek- és ifjúkorát bemutató néhány fejezetet közöljük.