Az 1950-es év már Ratosnyán talált bennünket, az erdészeti hivatal melletti szolgálati lakásban. Gazdálkodó szüleim vagyonát borjúnyi koca röfögte világgá óljában.
Nyári napok egyikén kitettek az udvarra sütkérezni, D-vitamin halmozásra. „Hátha kiegyenesednek karikalábai” reménykedéssel. A kocát is kiengedték, túrja csak az udvart gilisztákért. Apám szolgálatban, anyám a házban végezte napi teendőit. Bömbölésemet hallva jött ki a tornácra, hogy onnan szinte leájuljon az udvarra: kocánk már a ruháimat harapdálta rólam, sebet ejtve gyermeki combomon. Pánikreakcióját anyám gyakran említette egészen haláláig, valahányszor gyermekkoromról mesélt. Másodpercek töredéke alatt zuhantak át képzeletén a gyermekeket felfaló disznókról hallott rémtörténetek. (Deres fejjel már megengedhettem magamnak a morbid ötletelést, rákérdezve szüleimre: mi lett volna, ha akkor felfal a koca, ők pedig, gyermekrablás áldozatának tudva be eltűnésemet, feldolgoztak volna kolbásznak, felfüstölnek oldalasnak? 50 év távlatából is a hideg rázta őket e lehetőség említésére!)
1952 júniusában Piroska húgommal gyarapodott a család. Örültem a testvérkének, hogyne örültem volna! Kellett egy játszótárs. Játékbabára amúgy sem futotta szüleim pénzéből. Gyűjtötték minden garasukat a magyarói családi ház építésére.
Szüleim egész életükön keresztül építő, gyűjtő, gyermekeik jövőjére gondoló, azt biztosítani akaró emberek voltak. A maguk kényelmére, egészségére még akkor sem fordítottak gondot, amikor azt már nyugodtan megtehették volna. Hányszor láttam mindkettőjüket, magukban vagy napszámosokkal, amint kis széken ülve vagy térdelve kapáltak, gyomláltak a háztájiban. Mérnök és orvos fiaik hiába vettek volna számukra fürdőjegyet, az Istennek sem akarták igénybe venni a pihenést. Szökő évente, egyikük rávette magát egy-egy reumás vagy veseköves kezelésre. Mindig csak egyikük ment el, a másikuk otthon maradt, nehogy közben meglopják a termést, betörjenek a házba. Rabjává váltak a megszerzett javaknak, nem akarván ebek harmincadjára juttatni azokat. Kellett a gyermekeknek! Több évtizedes szakmai pályafutásunk után is tovább hizlalták számunkra az évenkénti disznót, adtak, egyre csak adtak, heves ellenkezésünk dacára, egy-egy takaros pénzbeli infúziót.
(Csodálni sem tudom, ha mi is e szemléletet tanultuk el tőlük: kihajtani magunkból a lehető legtöbbet, hónuk alá nyúlni gyermekeinknek, segítve őket házépítésben, karrieralapozásban, hogy gyökereiket itthoni földbe mélyesszék, minél mélyebbre, elszakíthatatlanul. Szájukból csengenek vissza valamikori feddéseink: „Ne hajtsák magukat annyira, nem kell már azt tenniük, fordítsanak magukra is gondot!”)
Kellett, hogyne kellett volna későbbre egy játszó pajtás, ám akkor, mindennél jobban örültem a babalátogatók hozta ételeknek, süteményeknek. Nekünk még a fánkra, csörögére is csak nagy ritkán futotta, amolyan hír-értékűnek számítottak háztartásunkban. A „beteg asszonynak” kijáró tyúkhúsleves már fejedelmi lakomát jelentett. Húst hetente egyszer tálalt édesanyám, vasárnapi ebédre. Három hónapos csirkéket vágott le, dolgozta fel bő-mártásos csirkepaprikásnak, szekérkeréknyi puliszkával. Édesapámnak a melle húsa és püspök falatja járta, nekünk a combok, édesanyám – „én ezeket szeretem” nyugtató szavaival megspékelve – következetesen a koldus ernyőjét, a lábakat tette a saját tányérjára. Sok puliszkával mártottuk a tejföles mártást, utoljára, csemegének hagyva a combok lerágását.
A lecsupaszított csontokat tányérunkról elvéve, édesapám még sokáig élvezettel szopogatta azokat, lerágva róluk a porcot, rajtuk maradt húscafatokat. Kutyánknak már csak a kiszippantott velős csontok maradtak. Nem sokat csemegézhetett rajtuk.
(Mily gyakran jut eszembe édesapám, mikor gyermekeink, a velük elfogyasztott vasárnapi „szponzor”-ebédjeink alkalmával rám szólnak: „Apja, ne edd el Pamacs kutyánk elől a csontokról a húst!”…)
Nem sokkal öt évvel ezelőtti halála előtt, egy látogatásunk alkalmával, vittünk haza édesanyánknak két, egészben kisütött grill csirkét – hadd legyen az ünnepi asztalra! Maradt neki is egy felső comb, megette, és olvadozva mondta: „Milyen jó ez a comb, mennyire szeretem!” De hát, édesanyám – vetettem a szemére –, maga soha sem szerette a combot, mindig nekünk adta, csak a lábakat, koldusernyőjét szerette, fogyasztotta! 58 évesen kellett megtudnom, hogy tette azt családja érdekében: jusson nekik a jobbik falat. Azután, amíg még élt, elhalmoztuk őt grillen sütött csirkecombokkal, sokkal, hogy az unokáinak félretett falatok mellett tányérjára is jusson bőven.)
Piroska is, én is – különösen én! – kívánós gyermekek voltunk. Kértük édesanyámat, vegyen nekünk szőlőt, más finomságot, amiket a körülöttünk levők éppen ettek. „Nincs pénzünk” – volt a mindenkori válasza. „De édesanyám, én úgy kívánom!” „Kérjél, fiam, kérjél, ha kívánod!”
Odaálltam hát a bácsik, nénik elé és szabályosan kinéztem szájukból a falatot, míg végül minket is megkínáltak. Ha nem vették a lapot, akkor pedig kértem: „Bácsi, úgy kívánom! Ad nekem is belőle?” Kőszívű kellett volna legyen ahhoz, hogy ne adjon! Szokásommá vált a kéregetés. Ma is, ha valakit étkezés közben találok, és nem kínál meg, én pedig éhes vagyok, rendszerint odaszólok: „Én is szeretem, amit eszel, ugye társulhatok hozzád?” És hívatlanul akár, de már ülök is le asztalához.
Anyai dédnagyanyám fiatalon elözvegyült. Kisgyermek koromban hetven év körüli, öreg néne volt már. Bögrecsárdája jövedelméből nevelte hat gyermekét, tartotta el később saját magát. Szívesen látogattuk vasárnaponként, mert mindig dugott a zsebünkbe egy fagyira való aprópénzt. Igen ám, de én a fagyit akkor is nagyon szerettem. Az Istennek sem volt elég az egy adag, amennyire dédi pénzt adott. Odasündörögtem hát rokon legényekhez, ismerős felnőttekhez, tudtukra adván, hogy mennyire kívánom a fagyit! Adtak is a gyermeknek egy-egy ostyára valót. Összejött így nekem alkalmanként akár 4-5 fagyi is!
Groza Petre – nem az egykori miniszterelnök! – házunkhoz járó, alsórépai esztenamester volt. Édesapámmal már régebben ismerték, segítették egymást. Őhozzá hajtották ki 10 juhunkat, ő hozta hatalmas, szőtt oldaltarisznyájában az utánuk járó sajtot, ordát. Legelőbérléskor, cinkos összekacsintással, édesapám, mert tehette, a kövérebb legelőket utalta ki számára, ő pedig a jobban kiszáradt, néha megfüstölt sajtot mérte ki bőkezűen számunkra. Egyik alkalommal éppen akkor toppant be, amikor radinázó – újszülöttlátó – rokonaink távoztak. Tarisznyájából telerakta asztalunkat. Édesanyám, engem a sarokba utasítva (elsőnek a vendéget kell kínálni jelszóval!) megkínálta: vegyen abból a két tányér tésztából, amit az imént hoztak nekünk. Nem kérette magát, fogta a tányérokat, és sorban mindkettőt beleürítette szőrös tarisznyájába, kinyalva a tányérról még a cukrot is. Kiguvadt szemekkel bámultam tarisznyájára, majd kiszaladtam az istállóba, ahol keservesen megsirattam azt a tésztát – Magyarhonban: sütit! –, amelyre olyan hévvel vágytam, ahogyan csak egy 4 éves lurkó vágyódhatott. Tanult is édesanyám az esetből: később mindig félretett számunkra a hozott ajándék ételekből, csak azután kínálta meg a vendégeket. Így vált szállóigévé közöttünk Petre bá, aki később, 1961-ben, öcsém egyik keresztapja lett. 7-8 évesen pedig hozzá küldték fel édesapámék Tibit az esztenára, román nyelvet tanulni, szokni a spártai életet. Románt ugyan nem tanult pár kukkon kívül, ám a juhsajtot azóta sem eszi, a puliszkát pedig csak ímmel-ámmal, családja kedvéért vagy vendégségben, ha azt szolgálnak fel. Undorodó természetének egyéb sem kellett, mint látni a sajtkészítés mikéntjét, puliszkával kelni, puliszkával feküdni. Homlokrakodóval sem tudták többé munyatorságra bírni. Az a három, esztenán töltött hét elég volt neki egy életre. (Még csodálom is, hogy mindezek dacára megtanult később románul és nem szalad világgá, ha a spártai életmódról hall…)
Amikor édesapám temetésére eljött Petre bá felesége, két fia (ő, már súlyos, ágyhoz kötött beteg lévén nem jöhetett), feltarisznyáltam a részére – szintén szőttes tarisznyájukba – kürtős kalácsokat, sült csirke combokat, háziszőttes szilvapálinkát. Nem hiszem, hogy egy percig is ráérzett volna célzásomra! Hiszen akkori cselekedete számára természetes volt, dehogyis gondolta volna, hogy nekünk, Veress-gyerekeknek hetekig, hónapokig nem lesz részünk többé süteményben!
Akkoriban még a Ratosnya patak mellékága mellett laktunk. Vettek nekem egy zöld Stüszi-vadász kalapot, hadd legyen a gyermeknek! Magyaróról utaztunk vissza Ratosnyára vonattal. Akkor sem voltam amolyan „jó gyermek”, akit ahová leültetnek, napok múltán sem kell máshol keresni. Futkároztam le-fel a fülkétlen kocsiban, grasszáltam vadi új kalapommal, társalogtam az utasokkal, kinézve szájukból az elemózsiás kosárból előszedett falatokat, míg csak meg nem kínálták azt az aranyos legénykét. Lehúztam az ablakot, s mert nem tudtam elolvasni a „kihajolni tilos” és „kihajolni veszélyes” feliratot – na, és ha tudtam volna, vajon akkor másként teszek? –, bátran kihajoltam az ablakon, s azzal fuccs a kalapomnak, repült is a szerelvény vége felé. A hirtelen kapott nyaklevest megbánás követte, azt meg egy újabb kalap megvásárlása.
Játszottam egyik nap a patak mellett. A kalapot és a kamrából előkurkált vajköpülőt sorra ráfektettem a patak hullámaira, élvezvén, amint azokon himbálózva haladnak tova az elképzelt tenger felé. Apám még idejében kérdezett rá a kalapom hollétére, amit én büszkén nyugtáztam: „elment a pi…ba, ott a hullámokon, együtt a dézsával, integetettek nekem, hogy táj-táj!” Hallani lehetett apám mérgének forrását, amint eldugult kuktafazékként akart kirobbanni, de a nyaklevest ezúttal megúsztam. Szaladt a patak Marosba ömlésének pontjához, ahol egy felszerelt biztonsági rács szerencsésen kifogta tutajaimat.
Valamelyik este ettük a tejbe puliszkát, mindennapi vacsoránkat. Édesanyám gyakori betegségei, fertőzései egyikét szenvedve, étvágytalanul, nyámmogva kavargatta tányérjában a tejet. Apámnak sem lehetett könnyű napja. Számon kérte anyám étvágytalanságát. Nem lévén soha sem beteg, nem volt empátiája (persze, ő akkor sem ismerhette e kifejezés értelmét!) a betegséggel küszködők iránt. Indulatos szavait édesanyám védekezőn hárította. Oltás helyett olaj a tűzre! Apám összekapta az abrosz négy sarkát, hátára vette az egész bagázst, ki a tornácra vele és már repült is minden az udvarra, szanaszét. Csak a hátára csorgott tej maradt helyben. Feledékeny voltom dacára e jelenetre élesen emlékszem. Fel is elevenítettem, ahányszor csak alkalom adódott az emlékezésre. Azt már nem tudom, hány napnak, éjszakának kellett eltelnie, míg indulataikat becéző szavakkal, odasimulással oldani tudták. Gondolom, édesanyám volt a kezdeményező. Mindig ő húzta a rövidebbet, neki kellett a békülést elindítani. Meghajolni a férj elszánt akaratossága előtt.
Apám kollégái, mikor becsámborogtam hivatalukba, nagy előszeretettel tanítgatták nekem államunk akkori vezetőinek ragadványneveit. Emlékszem még a Gheorghiu-Dej mellett felsorakoztatott Marx, Engels, Lenin, Chivu Stoica, Ion Gheorghe Maurer és még ki tudja kiknek a képeire, amint sorba állítva ott díszelegtek középületek falain, ünnepi felvonulások transzparensein. Szívesen és gyorsan tanultam elferdített neveiket: Pula tatii, Pizda mamii, Noapte bună, Poale-n brâu, Dute-n colo, Hai încoaie… Amikor aztán rákérdeztek, büszkén el is mondtam ezeket a neveket. Bárhol, bármikor, bárkinek. Máig csodálkozom, hogy szüleim megúszták a börtönt, hiszen gyermekük csak otthon tanulhatta e rémségeket. Pedig én valóban szerettem azokat a bácsikat, néniket, hiszen ők adtak nekem mustáros kenyeret tízóraira, csirkehúst a vasárnapi asztalra, tésztát a betegasszonyi látogatásokra. Hát hogyne szerettem volna őket? Akkoriban csak édesapám kollégáinak passzív ellenállása, józan gondolkodása, összekacsintása, izmusok feletti átkönyöklése, összetartása tarthatta meg őt szabad (?) embernek.
Egy alkalommal meg is köszöntem ezt az igazgatójának. Mindig szerettek szerepeltetni, tettem is szívesen. Egy május elsejei felvonuláskor összegyűltek az alkalmazottak az erdészeti hivatal udvarán, várva besorolásukat az ünnepi menetbe. Agyon kellett ütni valamivel az időt, elővettek hát engem. Labdázzunk! Kapható voltam a játékra. Labda helyett tojást tettek a kilövési pontra, az igazgatót pedig ama pont elé állították. Kérdezték, tényleg bele tudok-e trafálni a labdába? Bele én, bizonygattam és, zsupp, már repült is a tojás, egyenesen az igazgató ünnepi öltönyére! (Vajon miért nem kértek fel többé hasonló labdajátékra? Ezért ment volna el nekem is annyira a kedvem a futballtól, hogy még a suli csapatában sem vállaltam szerepet soha? Hogy nem váltam a labdajátékok szurkolójává?)
1952 vége felé elköltöztünk Ratosnya felső kijáratához, egy kívülről vakolatlan szolgálati gerendaházba (ismételte magát a történelem!). Piroska húgom szerencsés volt a pólyájában, én kevésbé, hiszen a víz is befagyott éjjelente a konyhában levő vizes vederbe. Reggel piszkavassal kellett feltörni benne a jeget. Kitakarózva, megdermedve ébresztgettek. Mennyi reuma fészkelhette be magát már akkor és ottan zsenge derekamba? (Későbbi fürdőkezelések előfutáraként, okaiként…)
Pajtánkban Bujorica (románul annyit tesz, mint ‘bazsarózsácska’) nevű tehenünk termelte számunkra a tejet, az udvaron kotkodák a tojásokat, Alci bácsink kiló számra fogta a Marosból a halat. A kert megtermette a konyhaszükségletet zöldségből, gyümölcsből. Ferenc Jóska korabeli szép időkhöz hasonlóak lehettek azok a gyermekévek! Csak lett volna elegendő pénzünk annak a rengeteg finomságnak a megvételére, amit annyian ettek körülöttünk, és amiért legtöbbször csak a nyálunk folyt szakadatlanul!
Szomszédunk, csúfnevén Giucu-Calului, naphosszat húzatta Ratosnya patakán a rönköket. Ültében megevett egy üstnyi puliszkát, hozzá 2 fej savanyú káposztát. Volt is ereje verni csákánnyal két lovát, ha azok nem tudták kirángatni sáncokból a terűt. „Étvágytalanságunkat” – van-e szülő, akinek szíve szerinti a csemetéik étkezése? – úgy rövidzárlatolták, hogy ételadagunkat átvitték lelea Lenuţa és Giucu-Calului szomszédunkhoz, ahol látva a családfő feneketlen étvágyát, meg azzal a hittel eltelve, hogy a szomszédék ételét esszük, bizony, szüleink örömére és megelégedésére, nyakló nélkül felfaltuk az általuk átcsempészett étkeket.

(Folytatjuk)

Forrás: Részletek a szerző Életszilánkok. Egy elmegyógyász emlékvillanásai (Csíkszereda, 1914, a szerző kiadása) című kötetéből; a gyermek- és ifjúkorát bemutató néhány fejezetet közöljük.