Páll Lajos:  Az Andromakhé-uszályon

Soha ilyen átkozó özvegyet,
Hát mért nem maradt végleg Müsziában,
Rozsdás vasszörny, mi a Dunán lebeg,
Szeptember már, de még kegyetlen nyár van.

Kétméteres lett a törökbúza,
Kész erdő, tele gránátcsővel, s takar,
Amint rágjuk vad módra, orozva,
S körben dühöng a szitokzivatar.

De este a lomha Andromakhén,
Keskeny pallókon le s föl, mint a hangyák
Járunk; fönt ég, lenn taposott remény,

Ne higgyétek, míg istenek tagadják,
Hogy a düh, a csontig vájó nyomor
Újraforrhat; bor lesz abból, óbor.