A szerző előszavából:
A jelen munka szerény célokat igyekszik megvalósítani. Tágabb horizontja 1944–45 fordulójának egyes eseményeit, majd távlatát bontja ki a kortársak feljegyzései és emlékiratai alapján. Klasszikusok szólalnak meg itt: élő alkotók munkáit nem dolgoztam fel. A nagy sorsfordulót naplók, korabeli feljegyzések, az esemény közelében született reflexiók nyomán rajzoltam meg. Miért naplók, miért feljegyzések, miért azonnali híradások? A rekonstrukció törekvésében a hitelesség, a „harctéri beszámolók” sora volt az, melyből úgy hittem, hogy nemcsak a háború végének ténytörténetét, hanem lelkiállapotát is megrajzolhatom. Hogy a narratíva természetszerűleg a reménytől a csalódásig tart, azt a magyar történelem ismeretében nem kell csodálni. Itt járt az időben Illyés Gyula, Németh László, Tersánszky Józsi Jenő és a többiek: valamennyiükben izzó várakozás, hogy megszülethet egy új, számukra ismeretlen, mégis vonzó világ. A negyvenes évek szörnyűségeit feledni igyekeztek a legjobbak – a náci birodalmat szétzúzták a szövetségesek, hírek jöttek távoli konferenciákról, melyekben Magyarországnak talán igazságot is szolgáltatnak. A reménykedésbe bűntudat vegyült. Illyés Gyula híres sorával: „Nem volt elég…”; mert nem volt elég, amit az uralkodó elit próbált a nemzet megmentéséért, nem volt elég, amit diplomáciai csatornákon igyekeztek elérni, és nem volt elég, amit a Horthy-korszak kormányai tettek, hogy a végső pusztulást megelőzzék. Tisztáznom kell a naplók, feljegyzések, önvallomások fontosságát a háború végének megmintázásában.” (Ungvári Tamás)
Nagy erudícióval megírt munka. Két nagy szakaszra oszlik. Az első rész esszéi a trianoni revízió kapcsán összefonódó magyar jobboldal és antiszemitimus összefonódásáról szól, a másik rész pedig miniesszékben rajzolja meg a világháborút átélt írók vallomásainak, naplóinak tükrében az eszmélést, a kiútkeresést eleveníti fel. Kapocs az írógalaxisban, hogy Budapest ostroma idején egyiküknek se volt köze a hatalomhoz. A háború végén a megfogyatkozott Magyarság ismeretlen világpolitikai helyzetbe került: egy új békeszerződés elé nézett azzal a jogos félelemmel, hogy ez Trianont ismétli meg, hisz mi voltunk „Hitler utolsó csatlósai”. De a felosztást a csatatéren kialakult valóságos helyzet döntötte el, nem csupán az alku. Később vált ismeretessé, hogy milyen kis cédulákon érintkezett Churchill és Sztálin (cinikusan), hogy miként kufárkodtak a világ újrafelosztásáért. A magyar irodalom és a politikai gondolkodás hősei azonban nem tudhatták, hogy világtörténelmi lócsiszárságról van szó: egy lerombolt város kellős közepén, ahol a holtestek szinte szőnyeget képeztek a nagyobb utakon, ahol lótetemekre vetették magukat az emberek, ahol 1944 karácsonyától a bombazáporok elől a pincékbe menekültek-ugyan honnan tudhatták volna, mit hoz a jövő? Rávilágít arra, hogy a sikertelen kiugrási kísérletek súlyosbították a magyar történelmi tragédiát, és alakították végzetessé. Arra is rámutat, hogy a nemzetközi politikai szaksajtó éppenséggel a Horthy-Magyarország külpolitikájának gyarlóságát vetette az uralkodó elit szemére. Az ellenállás hiánya és a kiugrási politika sikertelensége nem annyit jelent, hogy az ellenállás nem a nemzet érdekét szolgálta, a szövetségesek felé tapogatózás pedig legfőképpen azért volt sikertelen, mert a feltétel nélküli megadást, bármiféle későbbi megegyezés alapját egyetlen felelős magyar politikus sem fogadta el. E ponton elszomorít engem, mint olvasót, hogy a kiugrási kísérletek során nem említi fel a könyv Hatszögi (Hatz) Ottót, akire, mint isztambuli, szófiai katonai attaséra Horthy két ízben is rábízta Magyarország kiugrási kísérletét.( Katona Tamás szíves közlése). A kiugrási kísérletek során az angolszász eszmékkel és társadalmi berendezkedéssel szimpatizáló magyar ellenzék sorsa az angolok kezéből átcsúszott az amerikai érdekszférába, akik azt követelték feltételként, hogy Magyarország szálljon szembe katonailag a Wermacht csapataival. Erre magyar részről sem a politikai, sem a katonai feltételetek nem voltak adottak. Hatszögi aztán átrepült Vorosilovhoz, ő volt a negyedik vezérkari tiszt, aki átállt, de ez később semmiféle eredményt már nem érhetett el. Ungvári szemét azonban nem kerüli el az a felvetés sem, hogy ha a Kállay-kormány nem tapogatózik a nyugati nagyhatalmaknál a magyar kiugrásról, nem következik be Magyarország megszállása, több zsidó menekülhetett volna meg. Ungvári képes komplex módon gondolkodni. Érvelése szerint két háború folyt párhuzamosan. Az egyik a zsidók ellen, amelyet Hitler valóban megnyert. E náci háborúban eleven kultúrák pusztultak el. A másik háborút a szövetségesek nyerték meg-eredményeképpen Kelet-Európa leszakadt a Nyugatról, és végül az következett be, amire a legjobbak sem számíthattak: a teljes szovjetizálás, a kommunista uralom, a szellemi kezdemények elfojtása és Magyarország lemaradása. A kötetet nem politikus írta, de Ungvári Otthonosan mozog a politikai folyamatok elemzésében is, de a könyv alapjában véve inkább gondolkodástörténeti, irodalomtörténészi szakmunka. Itt kell megjegyeznem, hogy fájdalmasan hiányolom Márai Sándor részletesebb portréját a kötetből. Főleg azért, mert egy mostanában megjelent kötet szerint ( Szelke László: A Gresham a nácik ellen, Jaffa Kiadó) Márai kapcsolatban állt az angol titkosszolgálattal. Ellenben kettős problémát elemez a kötet: a revízionizmus összefonódását az antiszemitizmus ideológiájával.
A kötet pontos, szépen megírt történelmi tablót elevenít fel. Az utolsó miniportrék pedig szellemtörténeti csemegét. Ungvári Tamás nagyon jó munkát végzett. További elemzés szétfeszítené e recenzió kereetit.

Kerekes Tamás

Ungvári Tamás új kötete, a Felperzselt ország arról szól, hogyan birkóztak meg nagy és kevésbé jelentős íróink 1944 és 1945 sorsfordító éveivel. Kosztolányi Dezső nehezen titkolta azt, hogy kiket tart a magyarság igazi „elnyomóinak”, Illyés Gyula és Németh László pedig közös családi öngyilkosságot tervezett az ostrom idején.
A Felperzselt ország tényirodalmi munka. Azokról a szerzőkről szól, akik valamilyen módon kapcsolódnak a világháború sorsfordító 1944-es és 1945-ös évéhez. A kötet par excellence Kassák Lajos, Tersánszky Józsi Jenő, Nagy Lajos, Márai Sándor, Illyés Gyula, Németh László, Szabó Lőrinc, Déry Tibor, Ottlik Géza, Nemes Nagy Ágnes, Vas István, valamint Zsolt Béla, Darvas József és Kovács Imre naplófeljegyzései, emlékiratai alapján igyekszik képet festeni a vészterhes korról. Ahogy a felsorolásból is kitűnik, a szerzők kortársak, de nem azonos életkorúak, vallásúak, sőt még csak nem is azonos politikai orientáltságúak. A válogatás ezen lényeges részeiből tudjuk meg, hogyan élték meg íróink a háború borzalmait. Míg Szabó Lőrincnek, aki katonaként szolgálta a hazát, nehéz volt tisztáznia magát, hiába védte többek között Illyés Gyula, addig Déry Tibort és a nyolcvanas éveiben járó édesanyját rendszeresen vegzálták. Illyés és Németh László az ostrom idején közös családi öngyilkosságon gondolkozott, Ottlik pedig a légoltalomhoz került. (Talán az elkorcsosult tekintélyrendszert, amelyet az Iskola a határon című nagy művében állít pellengére, itt gyűlölhette meg.)
A felkavaró könyvet jegyző Ungvári Tamás Széchényi-díjas irodalomtörténész, műfordító éveken keresztül dolgozott ezen a munkáján, amelynek színvonala korábbi irodalomtörténeti műveihez, híres négykötetes – személyes elemekre építő – enciklopédiájára hasonlít. Széles körű kutatása már a kötet első tartalmi egységében tetten érhető. A Felperzselt ország 1944. március 19-én, aznap kezdődik, amikor a szövetséges Németország csapatai megszállják Magyarországot. Az első fejezetek azt járják körül, hogyan alakult ki hanyatlástörténet a magyar irodalomban, milyen antinómiákat szült a trianoni érvágás. Különösen érdekes olvasni arról, hogy a szerző milyen megállapításra jut az antiszemitizmus múltszázad eleji-közepi kifejeződését illetően. Kosztolányi Dezsőről megjegyzi, hogy nehezen titkolta, szerinte a hazai művészeti életben a kozmopolita zsidókkal kell versenyeznie a magyar művészeknek. Igaz, itt elsősorban a szemlélet, és nem a zsidóság ellen szólt. Talán nem annyira ismert az sem, hogy József Attila is írt irredenta verseket, de a „nem, nem, soha!” fájdalmas lózungja mégsem az ifikori költeményéből származik.
Ungvári nem éri be a passzív megfigyelő szerepével, a maga pikírt módján megjegyzi az egykori írófejedelemből lesajnált szerzővé fosztott Herczeg Ferenc kapcsán, hogy úgy volt a magyarság és a revíziós tömörülés legfőbb íróképe, hogy maga verseci asszimiláns sváb családból jött. A szerző, a modern zsidó történelem és irodalom legnagyobb élő ismerője, nem megy el a kormányzó szemlélete mellett sem. Felvillant több történelmi dokumentumot is, amelyekből kiderül, Horthyt a szelektív antiszemitizmus jellemezhette.
A Felperzselt ország írókra történő ráközelítése olyan tragikus életutakban teljesedik ki, mint amilyen Szép Ernőnek jutott. A magyar irodalom két múlt századi nagyágyúja, Radnóti Miklós és Szerb Antal sorsa sem szorul különösebb magyarázatra. (Csakúgy, mint Halász Gábor vagy Sárközi György alakja, akikkel Ungvári sokat foglalkozik.)
A kötet rejtett képessége, hogy analógiát állít fel a jelen és a múlt között. Hatvan évvel előttünk sem voltak tiszta kártyák a politika paklijában, például Horthy, habár nem szívlelte a zsidókat, a zsidó mágnások ellen nem emelt szót. Akárcsak századunkban, úgy az 1920-as években is a részrehajlás, a centralizálás jeleit mutatta az elit. A hamarosan nyolcvanhatodik életévébe érő Ungvári Tamás rendkívül választékos nyelvezettel megírt művét mindenképp primus inter pares munkának tekinthetjük. Érdemes olvasni már csak azért is, hogy ne feledjük, nem is olyan régen volt egy olyan kor, amelyben a méltóság jelentett valamit. Az emberek még a munkatáborban is alkottak időtálló műveket, s megpróbáltató rabságuk idején sem merült fel bennük, hogy társaiknak ezentúl nem idézik latinul Cicerót, németül Schillert, másnap pedig egy portugál költőt.

Mészáros Márton

Scolar Kiadó
www.scolar.hu

A Felperzselt ország múltidéző mű – feltehetően a neves író-irodalomtörténész legfontosabb munkája – a második világháború végének „ébredését” eleveníti fel. A front elvonul, az emberek kitántorognak a pincéből, némelyek hazaérkeznek a hadifogságból, másokat bilincsbe verve hoznak, mint háborús bűnösöket. A béke első pillanataiban az írók is eszmélnek, ébrednek. Élményeiket ostromnaplóban rögzítik, mint Kassák, Déry, Illyés, Nagy Lajos, mások türelmetlen utópiákat szőnek.

Felfogható-e ma, hogy a magyar–szovjet társaságnak a Nobel-díjas Szent-György Albert volt az elnöke Zilahy Lajossal?  A folyamatos tegnap leírásának tárgya: emberek és események, illúziók és csalódások. Ébredés, egy-két évre, mielőtt a felperzselt országra újabb sötétség borult.
Ungvári Tamás nagy tudású mester, Széchenyi-díjas tudós, József Attila-díjas író: ifjan kortársa lehetett a Felperzselt ország történéseinek, kartársa azoknak a nagy íróknak, akiknek sorsából metszetet ad. A mű egyszersmind önéletrajz harmadik személyben, tanúvallomás egy világégés utóéletéről, képzelgésekről és úttévesztésekről. Nem kisebb feladatot vállal ez a mű, mint Bibó nyomán értse meg a zsákutcás történelmet.
A Felperzselt ország nem a szaktörténész műve. Igaz, a biztos tájékozódású irodalomtörténész rajzolta fel azt a térképet, amelyet a szépíró népesített be korhű díszlettel, a mához szóló drámával, elfeledett történetekkel. Ungvári Tamás történelmi miniatűrjeinek, négykötetes enciklopédiájának olvasói most a mesterművet tarthatják kezükben, a saját történelmünkről, a megszenvedett igazságról.