CSEKE GÁBOR 75 – Köszöntjük a Káfé szerkesztőjét
Cseke Gábor (Kedei Zoltán rajza)
Az összeállítás tartalomjegyzéke:
* Ádám Gyula: Családi körben (fotó)
* Ady András: Cseke Gábornak – hogy sejtse (vers)
* Ágoston Hugó: Légtestvérek és ólomoltár (esszé)
* Gergely Tamás: Beszélgetés ANDRASSEW IVÁNnal (részlet)
* Bajna György: Alkalmi sorok Cseke Gábornak (vers)
* Bölöni Domokos: Cseke Gábor hétköznapi glóriája (esszé)
* B. Tomos Hajnal: Ingyen-arany (vers) / Köszönjük, Gábor, hogy vagy nekünk! (fotó)
* Cselényi Béla: Cseke Gábor hetvenötödik születésnapjára (vers)
* Dancs Artur: Cseke Gábor születésnapja kapcsán (jegyzet)
* Deák-Sárosi László: Világom, szerelmem (vers)
* Debreczeni Éva: A te parkod (vers)
* Demény Péter: Elő a félhomályból (esszé)
* Elekes Ferenc: A kocka tökéletességéről (esszé)
* Fehér Illés versforditása (Körpecsét – Okrugli žig)
* Gergely Tamás: Levél Gabinak
* Kenéz Ferenc: A lámpások dicsérete (vers)
* Kerekes Tamás levele
* Keszthelyi György: Ösztönből is kalapot emelek (vers)
* Láng Eszter: Rakni a tüzet (vers)
* Periszkóp Pál: Vándor a szerpentinen (vers)
* Pusztai Irina: A költő (grafika)
* A Pusztai&Pusztai páros zenés köszöntője (Rabszolgák kórusa)
* Pusztai Péter grafikája
* Somorcik Sz. Rozália: Piros ász (esszé)
* Gergely Tamás: : A „fotós” Gabinak (fotó)
ÁDÁM GYULA : Családi körben
ADY ANDRÁS:
Cseke Gábornak
– hogy sejtse –
Ez itt nem tudja mi a jó
és mi a rossz de ez
nem idióta nemértemség
hanem a támasznélküli
kézének majd karjának
sőt fél- és egész testének
egyik majd másik mindkét
agyféltekének igénye egy
biztos pontra melytől nem
az egész de legalább saját
kis világát egy-egy kényelmetlen
helyről kimozdítja…mikor
nem tudom mi okés és mi
pűha többször segít ha azzal
a kölcsönfejjel gondolkodom…
remélem olyankor őt nem sodrom
veszélybe nagy reményem hogy
akkor életfontosan nem hiányolja
igyekszem az elvevést késő éjjel
megtenni és csakis pillanatokra
ha beszürkül az addig zöldgombos gmail-comja.
ÁGOSTON HUGÓ
Légtestvérek és ólomoltár
Cseke Gáborról
Olvastam e hónap legelején, hogy Cseke Gáborból vizsgatétel lett, magyar nyelv és irodalomból a képességvizsgázó nyolcadikosoknak Zelk Zoltán verse mellett az ő Légtestvérek című szövegét kellett elemezniük. Egyáltalán nem csodálkoztam, Cseke Gábort valahogy régóta vizsgatételnek képzeltem, olyasmit gondoltam, hogy megérdemelte, úgy kellett neki, de legfőképpen: na végre! Ilyenkor szokás hozzátenni, hogy „a szó jó értelmében” érdemelte meg, de hát egy vizsgatétellel az ember óvatos. Óvatosságom annál is inkább indokoltnak bizonyult, miután azonnal megkeresve a Légtestvérek című opuszt, kiderült, hogy nem Cseke Gábor írta, hanem olyan, mint egy szócikk egy magazinos évforduló-naptárban. Gabi maga tisztázta a kérdést, jobban mondva félreértést Hogyan lettem kisérettségi tétel? című cikkében, ugyanott, ahol a hír is megjelent az ő tételségéről. Igen, átvétel volt, még csak nem is egy önálló cikkből, hanem egy évfordulós ollózás a Mongolfier fivérekről. Innen már csak az érdemel figyelmet, hogy honnan az a pompás cím. (Persze egyeseket az is érdekelhet, hogy akik a tételeket összeállították, milyen tanárok lehetnek.) Nos, igen, a cím, a Romániai Magyar Szó átvett szövegének az egyetlen eredeti eleme – az tőle származik.
Tehát légtestvérek. Milyen remek találmány! Költői kép, a felülemelkedést és az egymásra utaltságot egyszerre sugallja, azonnal úgy éreztem. Most is szeretem, a címadás művészete remekművének tartom.
És ennek a címnek a hatására sok minden eszembe jutott az immár a hetvenötödik életévéhez érkező Cseke Gáborról. Regényei, versei, műfordításai, visszaemlékezései, amiket olvastam. Derengő emlékként inkább, persze, hiszen ha kevésbé idősen is, mint Gáborunk, magam is túl vagyok a tizedik teljes átalakuláson, és tartom buzgón a három év távolságot. És próbálok leszámolni az idő illúziójával, avval, hogy az idővel közünk volna egymáshoz. (Öregedési naplómnak tíz éve megvan az első és egyben egyetlen mondata: „Hatvankét évet töltöttem, de már ötvenötnek nézek ki.”) De sokkal inkább eszembe jut a szerkesztőség(ek) levegője – a lég, amelyben testvérek voltunk-vagyunk, a többi íróságban nem, de a szerkesztésben és a publicisztikában kollégák, olykor sorstársak. Egyetem, szerkesztőség, szerkesztőség, szerkesztőség, szerkesztőség, főszerkesztőség. Nehéz időkben, utána pedig (másképpen) nehéz időkben. Mindig embert próbáló időkben. Rengeteg időt-energiát, eszményeket, álmokat, olykor lelki-szellemi-erkölcsi egészséget feláldozva a lap oltárán.
Van oltára egy lapnak? Hetilapnak, napilapnak? Volt, sokáig hamis, rövid ideig fényes – de valahogy mindig ólomból volt, és amikor fényesnek láttuk, az attól volt, hogy tudtunk nélkül éppen megkarcolták.
Sokáig főleg a munkabírását és a megfontoltságát tiszteltem, talán azért is, mert esetemben ezek inkább hiánycikknek mutatkoztak. Igaz, nála igen, nálam nem voltak explicite a szolgálati szabályzatba foglalva. „Kevésbé-kötöttségem” ideig-óráig a szabadság illúzióját nyújtotta, és bár nem tudom, Gáborban hogyan működtek a szabadsággal kapcsolatos érzések (vágy, törekvés, frusztráció), később mint elhalasztott esélyre irigy elismeréssel gondoltam a munkabírására és a megfontoltságára.
Egyszer egy kedves barátom egy közös ismerősünkre azt mondta: „Nézd meg, fantasztikus ez az ember, mindent olyan jól csinál.” Átgondoltam, a prérinken még kire illenék ez rá. Cseke Gábor az elsők között volt. (A nem-prérinken kívül, hanem – ne csodálkozzanak! – egyenesen a politikában: szintén találtam ilyen baráti lelket.) Felhívom a figyelmet, hogy az idézett megállapításban az ’olyan’ kevesebbet mond a hiányánál: ha valaki „mindent jól csinál”, valamivel többet jelent, mint az, hogy „mindent olyan jól csinál”, legalábbis most így érzem. Szerkesszük egymást, gyerekek!
Kihagyhatatlan ebből az írásból, amely még álcázva sem akar kerek-születésnapi köszöntő lenni, csak egy kis megálló az ő városával (világával) egyvonalban, a büszkeség, hogy matematikus édesapjával, Cseke Vilmos professzorral munkatársi viszonyban álltunk. És csodálatos és meghat, ahogyan Gábor az édesapja emlékét ápolja, életét és munkásságát megörökíti.
Sok jó születésnapot kívánok, kedves Gabi, testvérem az írásban, a létben és a légben! Ha jobban nem könnyű is, csinálj mindent továbbra is a lehető legjobban.
Gergely Tamás: Beszélgetés ANDRASSEW IVÁNnal (részlet)
Ön igen nagylelkű: honoldalának – http://www.andrassew.hu – legalább a kétharmada barátainak van fenntartva. Legújabb vendégének, Cseke Gábornak Milos könyve című naplója íródik ott folyamatosan, de szerepelt már a Bukarestben élő költő a budapesti honoldalon többek között a Mircea Florin Sandruval közös Színes kenguruval, kézenfekvő a kérdés: miért Cseke Gábor?
– Egyszer a Népszavánál azt a megbízást kaptam, hogy készítsek egy interjút Markó Bélával. De ne a politikáról, hanem a legújabb verseskötetéről. Kerestem a könyvesboltokban. Persze sehol nem találtam. De ha már beszéltem az eladókkal, megkérdeztem, milyen más erdélyi költőket tartanak. Kiderült, hogy jóformán semmit, senkit. Akkor írtam Cseke Gábornak, hogy nem jól van ez így, tegyünk valamit, hogy az emberek megismerhessék az erdélyi költészetet. Elkezdtünk együtt dolgozni, építgetni egy nagy virtuális antológiát. Aztán egyszer találkoztunk is. Megszerettem. Az a ritka emberfajta, aki szembe tud nézni a múlttal. A Milos könyvét is azért szeretem, mert – ha valaki figyelmesen olvasgatja, észreveszi, ahogy Gábor életének finom kis szálai fölfeslenek. (Véletlenül napra pontosan tíz évvel előttem született, véletlenül ő is kitanulta a méhészmesterséget, véletlenül ugyanazon a Kolozsváron, ugyanazon a környéken nőtt föl, ahol én, a nyarakat töltöttem nagyanyámnál.)
(In: A háromdimenziós fraktál; Gergely Tamás interjúja Andrassew Ivánnal; Brassói Lapok)
BAJNA GYÖRGY:
Alkalmi sorok Cseke Gábornak
Amikor egy napon én tekintek vissza,
Hetvenöt év után a havas csúcs alól,
Sejtem, majd valami égi zene ringat,
És nem lesz, mi zavarjon bosszantó sehol.
Szép volt, nyugtázom – bár más is csak ezt látná!
S még szebb lészen, tudom, mesés a folytatás.
Könnyű lesz akkorra nagyon régen minden,
S a lelkem is utolér végre, jó pajtás.
Biztosan így van ez teveled most, Gábor.
Szép lehetett, ami annyi próbára tett.
Megmaradni hűnek nehezebb e tájon,
Mint arctalan, vegyülve élni idelent.
Nincs miért méláznom a – mi lesz? – folytatáson,
Mára megtanultam, hogy egyre sose megy.
Pattanj hát még sokszor Pegazusra, bátyám,
És poroszkálj békén, merre az üveghegy!
2016.június 22.
BÖLÖNI DOMOKOS
Cseke Gábor hétköznapi glóriája
Nézhetne farkasszemet a világgal. Nézhetne fölszegett fejjel, dacos komorsággal, mint aki már semmitől sem fél. Nézhetne vádlón, amiért ily terhet rótt rá a sors. Nézhetne fájdalmas keserűséggel, hiszen semmit sem úgy akart, ahogy éppen történt, és nincs nagyobb csalódás, mint az elfüstölgő szerelvény után küldeni egy utolsó sóhajt.
Dolgos élete terhét lerakhatná immár a csíkszeredai park valamelyik padjára, nem orozná el onnan senki. De valami divatlan konoksággal cipeli tovább, és szerkeszt, olvas, közöl, ír és levelezik ellenállhatatlanul.
Számomra attól rokonszenves, hogy nem csinál titkot semmiből. Mikor pedig sem a föld, sem a víz, sem a levegő helyzete nem egészen tiszta: sem eredet, sem képlet, sem birtoklás tekintetében.
Holott napnál világosabb, hogy igazán csak kiterített kártyákkal érdemes nyerni. Ami ennél is derekasabb: veszíteni is ugyanígy, de ezerszer acélozottabb lélekkel.
Vannak emberek, akiket folyamatosan valamiféle hétköznapi glória leng körül. Jó velük lenni, akkor is, ha több száz kilométerre élnénk egymástól.
Születésnapjára gondolva újraolvastam egyik nagyon fontos könyvét, és néhány nekem tetsző szövegrészt ide válogattam.
Ha valaha megalkotják a romániai (szórvány-, tömb- és össz-vissz-) magyar lapszerkesztő szobrát, az egyik lehetséges „modell” Cseke Gábor lehetne.
Isten éltesse!
***
(Cseke Gábortól idézet)
Mindennek elvégezni a próbáját és az ellenpróbáját, ahogy a matematika rigolyái előírják? Kételkedni akkor is, amikor szentül meg vagyunk győződve valamiről?
Valami mindig megmarad bennünk, odabenn, ami nem hagyja nyugodni az embert, szívesen megfejtené, akár a makacs, megnyílni nem akaró rejtvényt, egy visszatűnő nevet, dallamot, vagy egy homályba vesző történés gyökerét.
Emlékezni kell – mindenki ezt szajkózza. De azért ne legyen szégyen farkasszemet nézni azokkal az emlékeinkkel sem, amelyek, úgy tűnik, nagyon nem kívánatos vendégeink.
Úgy képzelem az életet, mint egy többé-kevésbé tágas szobát, amely kitartó növekedésünkkel ugyanolyan kitartóan egyre jobban összeszorul körülöttünk, levegője mind szennyezettebb, fojtogatóbb, az ember egy idő után legszívesebben elmenekülne belőle, saját vétkeit próbálja felsorjáztatni, amiért e szoron¬gatott helyzetbe jutott, vagy ha erre képtelen, akkor megkeresi azt a személyt, akire ujjal mutogathat, akitől – szerinte – minden rossz eredendően származik.
1962-től, hogy kiléptem az egyetemről, egyfolytában újságot írtam, szerkesztettem. Mintha egyébre nem is lettem volna jó…
Igazából, nem is nagyon vágytam más foglalatosságra. Az újság volt az egyetlen és az utolsó szerelem. Ami értelmet adott életemnek, és amely jégre vitt.
A mi generációnk józanabb része, amely jobbára kifelé gyalogol az életből, belátta azt, hogy a következő húsz-harminc évben már nem ő fogja megváltani a világot, s nem is ágál igazán az első sorokban, nem akarja magát néptribunnak láttatni különböző hordókon és magaslati dobogókon.
Én személy szerint például elismerem azt, hogy menthetetlenül és tagadhatatlanul része voltam egy gépezetnek, amely sakkban tartotta az embereket, olyan eszmények mellett agitált, amelyek a valóságban akkor már papíron is csak alig léteztek. Bármilyen enyhén és emberarcúan, avagy a kényszerű hely¬zetektől megszorongatva, máskor akaratlanul, a beláthatatlan következmé¬nyekkel nem számolva kereszteztem ezzel mások sorsát, a történteket nem lehet semmissé tenni. Erényt sem illő belőle kovácsolni. Egy dolgot lehetséges: lehajtani a fejet.
És várni, hogy az utánunk következők, akik kezébe most már lassan át-csúszott minden meghatározó kormányzórúd, a továbbiakban ne ránk, eltűnőkre mutogassanak, hanem igenis, feleljenek mindazért, amit a rendszerváltás után, a hataloméhség örök törvénye szerint a közösség ellen napról napra, a mi tévedéseinkre kísértetiesen emlékeztetve maguk is elkövettek.
(Cseke Gábor: Jelentések magamról. Emlékezések ellenfényben, Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2009. Bővített változat – http://mek.oszk.hu/11800/11887/)
B. TOMOS HAJNAL:
Ingyen-arany
(Replika Cseke Gábor Űrszemét c. versére)
Idelent a föld szinén
csak béke és nyugalom –
aranyat szór minden kéz,
arany a vízcsapom.
Nem sóvárog senki,
nem is tolakszik,
füvek lenge keblén
naphosszat henyél.
Minek törni a jeget,
napon lucsokká izzadni,
ha a csóró tetveket
is arany csüngő fedi.
Kiáltanék, de nincs kinek:
ilyenkor éppen hűsölnek.
Belzebub őrzi a lányokat,
cirógatja rózsás talpukat.
Cseke Gábor: Űrszemét
odafent nincsen nyugalom
az élet csupa vigalom
felvisító harmonikával
feleselget a cimbalom
napok hetek surrannak el
mindig valaki énekel
s a fönti nóta dallamára
a világ vonagló táncra kel
leállni már nincsen erő
egyszer élünk hát üsse kő
ha szólnál is a hangod elvész
porral fojtja le az idő
mondataid mint űrszemét
úgy száguldoznak szanaszét
köd előttük felhő utánuk
sértik az Úr gyulladt szemét
B. TOMOS HAJNAL: Köszönjük, Gábor, hogy vagy nekünk !
CSELÉNYI BÉLA
Cseke Gábor hetvenötödik születésnapjára
Hetvenöt éves lettél, városi tintavitéz.
Adjon az Isten öblös tintakazánt a kezedbe!
Írj, amig írhatsz cikket gondterhelt hevülettel,
s megköszönöm, hogy nap-nap után kelt verssoraimmal
töltöd az éter kottaszerű, roppant huzalát.
Budapest, 2016. VII. 24.
DANCS ARTUR
Cseke Gábor születésnapja kapcsán
szeretnék pár gondolatot papírra vetni, pontosabban a Káfé sokszínű idővonalára, a „gondom” azonban az, hogy annyi gondolat jut eszembe, hogy azt pár sorban nehéz lenne összefoglalnom.
Elővettem fotókat, szeretek fotókat nézni, fotókban gondolkodni és fotókhoz illetve azok köré írni. És itt van ez a 22 éve Székely Sándor által elkapott pillanat Árkosról például. Ott ülünk az asztal körül mi, suhancok. Drága megboldogult Csillag tanár úr, a földrajztanárunk úgy jellemezte volna ezt, ha látja, hogy úgy ülünk, mint ama emancipált „vaddisznók a kávéházban”. Manapság már nem mondanak ilyent a tanárok, mert a szülők beperelnék. Nem is nagyon tudják meg a suhancok soha, mikor voltak vadmalacok…
Szóval ott ültünk felkönyökölve Gergely Edit, Laczkó Vass Robi és a jó Várió, Váry O. Péter – s még sokan mások, jóféle emberek, és ittuk CséGé mester szavait. Nem tudom, nekik akkor mit jelentett, s mit jelent innen most visszatekintve az Előszoba pályázat, Árkos, és azok a mesés órák a díjkiosztón 1994 forró nyarán. De nekem mindent jelentett akkor. Nem azért, mert díjaztak, hanem mert először került valaki, aki elismerte s ezzel támogatta írással kapcsolatos törekvéseimet. Nem tudom, mennyibe hagyok nyomot akárhol is, mások lelkében vagy blogokon, honlapokon, megsárgult újságoldalakon, de a magam számára meghatározó lett. Életem legfontosabb kincse az írás. Ezt kaptam én Gábortól. És nem győzöm eleget köszönni neki.
Cseke Gábort én zsenge koromból ismertem, mert a gyermekkori regényében sok helyütt magamra s a magam boldog gyermekkorára ismertem. Az árkosi találkozó után aztán többször megfordultam a bukaresti szerkesztőségben, néha csak azért, hogy egy pillanatra megöleljem. Gabival találkoznom mindig mesés élmény. És amikor Bukarest nyüzsgéséből a Hargita tövébe vonult dolgos nyugdíjas éveit élvezni, Csíkszeredába is sokszor bekukkantottam s megteszem mostanság is, ha éppen arra visz az utam.
Soha nem értettem, honnan van energiája, türelme és a végtelen kitartása a sokirányú és kitartó munkához, kutatásokhoz. Csodálattal figyeltem mindig is munkabírását, azt a végtelen kíváncsiságot, amivel mindenhez nyúlt, ami kezébe akadt.
Kívánom, hogy sokáig látogathassam még, s találjam erőben, egészségben, a rá jellemző munkakedvvel, kíváncsisággal, és jó hangulatban.
Drága Mester, az Isten éltessen nekünk sokáig!
DEÁK-SÁROSI LÁSZLÓ
Világom, szerelmem*
Délen szökőár, nyugaton tűz,
Világunk harca lelkünkbe tűz.
Gyereket öl az új Médea.
Hírekkel telít a média,
A félholdnak irgalmat kiszab,
S nem száraz még a vörösiszap.
Kiürült a jel, a kép, a hang,
S hiába szól délben a harang.
Jogvédő hévvel oltsuk harcunk?
S ha megütnek, tartsuk az arcunk?
Míg hazánk s Európa egén
Dögkeselyű köröz (a szegény),
Gyulladt szívünk nem nézi senki –
Hogy lássák, tépjük nekik most ki?
Ha bent pusztít özönvíz-bánat.
Nem fájhat már, csak píszí-adat?
Míg okostévémet szerelem,
Elég a halál s a szerelem,
Kihuny szememben is a világ,
S bombahírből gyullad új világ.
________________________
* Cseke Gábor Szerelmem, világom című verse kapcsán
2016. július
DEBRECZENI ÉVA
A te parkod
(Cseke Gábornak)
magadat építed kőkemény harcban
bokrok és fák közt csodálatos parkban
hol hordókból isznak majd rá fölállnak
képzelt legények koldusok bajtársak
hogy elmondják miként egyes kortársak
járókelőnek parkőrnek portásnak
az igazat rosszat elképzelt szókat
a szép a fájó a hamiskás jókat
s ha nem volnál te benne ki lenne ott
aki összetartsa ezt a nagy parkot?
saját falad vagy mely szívünkbe markol
versekkel minden érzést körbeparkol
ami fontos vagy ami már elhullott
enyém tiéd miénk a sohanemvolt
szivárványkapuja érinthetetlen
ha egyszer is látod felejthetetlen
lelked fölfelé tör ujjad tintakék
magasba kapaszkodsz fénylőn mint az ég.
Szatmárnémeti, 2010. július 25.
DEMÉNY PÉTER
Elő a félhomályból
Cseke Gábor 75. születésnapjára
Szerelem nélkül nem megy ez, tehát mindig mást és mást szeretek – szól egy Neoton-szám. Régóta figyelem Cseke Gábor „életét és munkásságát”, és azt hiszem, ez az egyik legszebb meghatározása. Nem akarom túlfeszíteni a párhuzamot, de a lány ott a Place Pigalle-on is dolgozik, és enélkül távolról sem olyan érdekes az egész. Fordítás, szerkesztés, szerzők rugdosása, levelek írása, emlékiratok (a Jelentések magamról kiadásakor ismerkedtünk meg) – ez mind Gábor, és még mi minden!
Egy ember, aki normális maradt, holott a fővárost hagyta el a kisvárosért, a reflektorfényt a virtuális figyelemért. Egy ember, aki napilapos korából megőrizte a gyorsaságot, a megbízhatóságot és a kommunikációs készséget. Ül a félhomályban, és amikor úgy érzi, elő kell jönnie onnan, egyetlenegyet lép előre. De már lép is vissza. Azok közé az emberek közé tartozik (kevesen vannak), akik az ügyet fontosabbnak érzik, mint magukat. Isten éltessen, Gábor!
ELEKES FERENC:
A kocka tökéletességéről
A 75 éves Cseke Gábornak
Irodalommal foglalkozó szövegekben sokszor olvashatjuk, hogy mindannyian Gogol köpönyege alól bújtunk ki. Még akkor is használjuk ezt a tömör képet, ha tudjuk, ennek semmi köze nincs már a korabeli jelentéséhez, valami mást szeretnénk véle kifejezni. Úgy érzem, avval a köpönyeggel zsonglőrködi is lehet, mondhatnám azt, sokan vannak az erdélyi magyar irodalomban, akik pedig a Cseke köpönyege alá húzódtak. Egyszerűen azért, mert ott találtak segítséget és menedéket, ha bajban voltak, vagy nem tudtak eligazodni az életben.
Kezdő irodalmárok több nemzedékét segítette Cseke Gábor az ő önzetlen tanácsaival, végtelen türelmével, észrevételeivel. Ezt tagadni ma már nem lehet.
Bukaresti, közös szállásunkon ismertem meg őt, a hatvanas években. Verset írt éppen, éjfél közelgett, néhányan elindultunk a kocsmák felé, mondtam, gyere velünk, Gábor, azt válaszolta, neki most nincs ideje.
És csakugyan, a közösen eltöltött sok esztendő alatt Csekének kocsmázásra – nagyon kevés kivételtől eltekintve –, soha nem volt ideje. Cseke állandóan írt valamit. Verset, riportot, mindent, ami kellett. Bezzeg, mi, a bohém lelkek irigykedve néztük az örökösen elfoglalt embert, főként a szerkesztőt, akinek volt türelme, kitartása, talán kedve is ahhoz, hogy mások írásait gyomlálja, javítgassa, szemrehányás nélkül.
Most itt van előttem az első könyve, ezzel az ajánlással:”Frici barátomnak, olyan gondolatokkal, mint egyszer éjjel a csíki állomáson.”
Ezek a sorok 1967 augusztus 20-án íródtak, fogalmam sincs milyen gondolataink voltak azon az éjjelen, csak azt tudom, valahányszor találkoztunk, mindig azon törtük a fejünket, mit és hogyan írjunk a lapunkba, az Ifjúmunkásba.
Aztán egy napon szétszóródott a társaság, ki erre, ki arra. Ő a hideg Csíkszeredában kötött ki, én a távolságtartó Marosvásárhelyen.
Sokáig nem tartottuk egymással a kapcsolatot, ő beásta magát a városi könyvtárba, a lakásába, én pedig a világot jártam, mindenünnen menekülve.
A sors,– amit balsorsnak is nevezhetnék,– úgy hozta, nehéz műtéten estem át, s a lábadozás idején eszembe jutott Cseke Gábor.
Nem volt véle semmi tervem, csak fölhívtam telefonon, viccelődve. Valami olyasmit mondtam neki, hogy ha jól viselkedik, elmesélem a vesémet, a szívemet, a májamat, a nagy műtétemet. Erre ő azt válaszolta, írj le mindent, Frici, a vesédet, a szívedet, a májadat, mindent, amit akarsz, de legyenek olvasható mondatok belőle. Én pedig megfogadtam a tanácsát, úgy két-három év leforgása alatt megírtam öt-hat könyvet. Ő pedig elhelyezte könyveimet a Magyar Elektronikus Könyvtárban, valamint a Káfé Főnix internetes portál oldalain, később a nagyszerű ember, Szabó Zoltán által szerkesztett kecskeméti Huszadik Században is.
Hosszú hallgatás után,– négy kötettel a hátam mögött–, így lettem olyan tollforgatóvá, akinek nem csak írásai, de olvasó tábora is keletezett. Majdnem a semmiből. Azért mondom ezt, mert évtizedek teltek el az életemből úgy, hogy ha írtam is valamit, nem küldtem el semmit szerkesztőségeknek, kiadóknak, barátoknak, ismerősöknek. Csak Csekének. Csak neki.
Sokszor szerettem volna elmondani Cseke Gábornak egy számomra érdekes történetet, de eleddig meg sem említettem. Az volt az érzésem, már ott a közös szállásunkon, hogy ez a Cseke túlságosan tökéletes ember. Mindent pontosan elvégez amivel megbízzák, semmi hibát nem találni benne.
Volt egy időszak, amikor főleg azért jártam kocsmába, mert ott találkozhattam, beszélgethettem Nichita Stănescu költővel, aki a jó italokat soha nem vetette meg. De nem is az italok, inkább a filozófiai elmélkedések vonzottak az ő társaságába, legtöbbször Hegel volt terítéken.
Például az, hogy jó-e, ha valami tökéletes.
Az italozó társaságban némelyek azt mondták, ami tökéletes, az vonzza az emberi képzeletet, tehát tökéletességre kell törekednünk, ha valamit alkotni szeretnénk. Stănescu valósággal kikelt a tökéletességre törekvőkkel szemben, számtalan példát hozott fel véleményük ellen.
Az egyik érve ez volt: „A tökéletességnek semmi köze nincs a művészethez. Ha csinálsz egy tökéletes kockát, az egyik sarkából le kell törni egy darabkát, hogy mindenki csodálkozzék, miért nem tökéletes az a kocka. Milyen tökéletes volna, ha nem lenne összetörve az egyik sarka! Márpedig ha tökéletes lenne, senki észre sem venné.”
Stănescu ezt az eszmefuttatását évekkel később ki is fejtette egy véle készült intejúban:„Perfecţiunea nu are de a face cu arta. După ce faci un cub perfect, trebuie să-i zdrobeşti un colţ, ca să se mire toţi de ce nu e perfect acel cub. Ce perfect ar fi el dacă nu ar avea zdrobit un colţ! Căci dacă el ar fi perfect,nimeni nu l-ar băga în seamă”
Ezt a történetet most említem meg az immár hetvenöt éves Cseke Gábornak, főképpen azért, hogy lássa, azokat a régi időket még nem felejtettem el egészen, sőt, a magunk tökéletességéről is volt némi fogalmunk, mert mi is kitörtünk egy-egy darabkát életünk kockájából, ne legyünk annyira épek és simák, hogy észre se vegyen senki ezen a világon.
FEHÉR ILLÉS fordítása
http://mek.oszk.hu/07900/07983/07983.htm#16
Cseke Gábor Körpecsét – Okrugli žig
Körpecsét
néhányszor már-már örökre elbúcsúztam
életemtől azt hittem vége ebből kiszállok
aztán este valahogy mégis elaludtam
magam gyűlölve hajtogattam: még várok
pedig semmi se változott a mocsár szaga
tovább facsarta orrom a napok is rámrohadtak
már csak a megszokás vetett haza
csupa szorongás fetrengés görcs és légszomj
elegye volt a legtöbb éjszaka
életem filmjét játszottam volna vissza
kivágni azt mi benne árulás és gyalázat
de sehol se leltem megfelelő ollót
pedig hányszor felforgattam érte a házat
a filmszalagot így muszáj elfogadni
gyáva szívem körpecsétje rajta:
ezt már csak szerteszaggatni lehetne
de jobb ha az ember míg él bevallja
Okrugli žig
par puta sam se već skoro zavek oprostio
od mog života odlazio verujući da je kraj
ali uveče nekako sam ipak zaspao
mrzeći sebe ponavljao: još čekam
mada ništa se nije promenilo vonj blata
dalje mi nos iritirao i dani su istruli
samo me je navika vodila doma
većina noći bila je pusta mešavina
straha valjanja grča i nedostatka vazduha
film svog života bi unazad vrtio
te isekao to što je izdaja i pogrda
ali pogodne makaze nisam našao
a koliko puta sam kuću prevrnuo
traka ovako mora biti prihvaćena
sa okruglim žigom mog jadnog srca:
to bi se moglo samo rastrgati
ali bolje je ako čovek dok živi prizna
Prevod: Fehér Illés
GERGELY TAMÁS: Levél Gabinak
Személyes hangú levelet küldök Gabinak, hova is…Csíkszeredába? Vagy Kolozsvárra? (Visszatér szülõföldjére, mint a pisztráng, aki hetvenöt éves?) Vagy: mint szokás, az Internetre bízva – köszönet, kedves Hotmail meg Gmail, hogy a levelezésünk lehetõvé teszed!
Kedves Gabi, mondanám, írnám, de rájövök, hogy itt valami nem stimmel. Ha számolok, ha összevetem, mennyi minden jelenik meg a Cseke Gábor név alatt illetve felett, világossá válik számomra, hogy ez nem egy ember munkája, hogy õ – többen van-nak. Hiszen egy embernyi munka, gondolom, kezdem érezni magam is, hogy negyvenöt után egyáltalán létezünk, már a gondolataink lehúznak, egy egész ember kell a versíráshoz is, ki tudja, hány a fordításhoz – mert mindenik költõ, ugye külön személyiség, a mûfordító mást sem csinál, minthogy magát fordítja le, még inkább ki egy másikra. És akkor arról még nem beszéltem, hogy az egyik Csekegabi gyûjti is ezeket a verseket, egy harmadik kiteszi a világhálóra, egy negyedik blogot vezet, egy ötödik unokát, még ha csak gondolatban is… és így tovább és így tovább.
És a huszadik egészen közel áll hozzám, hozzánk, akik ezeket a sorokat olvassák: Cseke Gabi a négyzeten a Káfét szerkeszti. Elõször is kibõvítette, féltucat szerzõ mûhelyébõl irodalmi lapot csinált, irodalmi-mûvészeti figyelõt, a fotómûvészetet felpártoló énjével összedolgozva fényképészeti napilapot kreált, antológiát szerkesztett. Közben megírta elõdjének, az újságíró-fõszerkesztõnek a memoárját, értekezett a románra való mûfordítás nehézségeirõl, újabban egy érdekes generáció portréját rajzolta meg… Szóval engem nem vertek át, Csekegabiék, de mert nem tudom, melyiketeknek marad ideje még évet is tölteni, ünnepelni, kívánok mindenikötöknek erõt, egészséget! Friss ihletet, még több Hyde parkot, vagyunk mink itt egy páran, remélem, nem csak hogy többes számban beszélek, akik szerettük.
KENÉZ FERENC
Az “Élet-átiratok” ciklusból
Lámpások dícsérete
(A hetvenöt éves Cseke Gábornak)
Amikor én csiga voltam,
egész napon át loholtam,
amikor oroszlán voltam,
nap mint nap bepánikoltam,
voltam teve dupla púppal,
(volt is gondom úttal-kúttal)
voltam talán jégtörő is,
jégtörő, ki égtörő is,
omlasztottam hitet, havat,
alattam tán föld se maradt,
szálltam hát, ki tudja merre,
ó, lelkek Mount Everest-je,
aztán mégis földet értem,
kiváltság ez, bár nem érdem,
földet értem, teli a bolt,
bár nem pláza, vidéki bolt,
fényben aztán ez nem ázik,
ám benn semmi nem hiányzik,
tán még sok is benne a polc,
itt még a héttörpe is nyolc,
(egy lámpással több van nekem!)
megtépdestem lelkem s múltam,
új szelekben megtisztultam –
csak most, hogy már oly sok a volt,
most látom, hogy mily sokba volt,
de a boltom be nem zárom,
foltozgatom téli zsákom,
hogy mi megvolt, szét ne hulljon,
fújjon a szél, fújjon, fújjon!
Lámpám gyújtom, újragyújtom.
KEREKES TAMÁS
Kedves Gábor!
Születésnapod alkalmával kívánok Neked sok szerencsét, hitet, buzgalmat és szerencsét, de elsősorban kifogástalan egészséget. Meghökkentő munkabírásod lenyűgöz.
KESZTHELYI GYÖRGY:
Ösztönből is kalapot emelek
Cseke Gábor születésnapjára
Be kell vallanom: kérdezősködnék.
Nem vagyok ifjú, sem szorgos munkás,
levelet hullatok, szívem mint azték
véráldozaté – még dobog egy rejtett kegyhelyen.
Semmitmondó ügyfélként álldogálok itt,
magamban beszélek a váróteremben:
az idő nem bölcs, csak időnként tanít.
Hát a retorikus, korhű nemzedék…?
A bozontos erdőben látjuk-e még a fényt?
Minden kérdésem kockázat, szerencsejáték,
jelbeszéd, mert jégtömbök szakadnak
ki belőlem, akár az Északi Sark irdatlan birtokából.
(Éjfélkor szószékről prédikálok fürdőköpenyben,
vagy test nélkül, lelketlenül.
Senki sem figyel, miseborokban üdvözülnek,
lámpát gyújtok, imák rejtőznek átkaimban,
keservet hallgatok, szabvány- vitákat,
vagy éppen vulgáris ordítást. Az utca hangjait.
Megkeresztelem az útmenti fákat,
benzingőzben, szentségtörésben.)
– Eszembe jut, réges-rég tőled érdeklődtem,
félénken, mint egy szakképzetlen segéd:
vajon merre lehet az eltévedt ember?
… mert eltűnt. Csak egy barna madár maradt.
Üzented: keressem füstös falak között,
ahol a kaszáspókok gangon különcködnek,
Gellért meg unottan megcsömörlött
s feltalyigázott a fellegekbe.
Megtaláltam végül, mint elhajított
bogáncs a székely ködmönt,
megroskadt évek hangjával rámköszönt,
majd néhány percig hahotázott a neves épület
kisebb vagy nagyobb szobájában.
Ez volt a gyermeki rálátás komikus hatása.
Miért is mindez? Hát persze – szócséplés, halandzsa…
az üzletkötő, csökönyös téridő
átver, de ezt-azt hátrahagy.
Vagyonunk gyűrött asztalterítő,
gépolaj, töltőtoll, hagymaszag.
Azt hiszem, ez itt a cél és a szándék,
a szűkös és csöndes hagyaték – a többi a másé.
Érd be kevéssel: parlagfű, maszlag,
teleírt füzetoldalak – ezt ne feledd:
– a lángok, a parazsak értéke felbecsülhetetlen –
Nem szoktam kertelni. Elevenbe vág
a gyatrák dícsfénye, nagyzolása
– rosszarcú társaság –
szaporodnak, mint a rákos sejtek,
töröm a fejem. Ki kinek a mása?
Ha kérdezel, miért nem felelnek?
Miért kerülgetnek, zárnak kalodába?
A szélhámos kókler, a nyegle ficsúr
szertelen gondviselése nyomon követ.
Nem avatják szentté,
mégis benne fészkel megannyi tetves isten,
dícsőitett szerepét játssza szüntelen,
folyton csak köpködi, hajigálja
a napraforgómagot s a legelső követ.
Egyetlenegyszer láttalak hús-vér életemben,
ezért képzelődöm: Csíkban a nyár is hófehér,
és talán örökéletű. Végtelen.
Az a kár, hogy éjszakák jönnek. Rossz jel –
sejtem én, a gyalogos különc,
a bizalmatlan, kopár végeken.
Hagyjuk a mendemondát! Jöjjön, kocsmárosné!
Nem az a nap ez, amelyen fekete alapra
szürke tájképet illik festeni.
Elképzellek itt, vagy magamat ott,
muzsikaszót hallok, agyagkorsóból
csurranhatna a vörös vagy a fehér
félédes gondtalanság.
De képtelenség az előrelátás,
titok a holnap, az előrejelzés
szerint sem garantált,
hogy kitart a strandszezon – egyik-másik
izületemben áldatlan porfelhő sajog,
míg az öltözőkben hosszú combok
önzetlen bőséget adakoznak.
Tudod-e, Gabi, mi ez a beteg mámor?
Éjjel még élek, déltájt tán meghalok,
nem merengek elmúlásomon.
Igénytelen, érzékeny ösztönöm
most ismét kalapot emel. Üdvözöl. Rádköszön.
2016. július 21.
LÁNG ESZTER
Rakni a tüzet
(Cseke Gábor születésnapjára)
mogyoróbokrok közt bujkál az út
kénszagú borvízforrás bugyog
vöröslő kövek alól
havaseső verdesi a falat
az ablaküvegen ág kotorász
köd üli meg a vidéket
a mesternek egyetlen gondja a tűz
ki ne aludjon estére
rakja a fát a kályhába
teavíz forr a platnin
dzsem kerül s kenyér az asztalra
csillog az ablak a jégtől
álmosan pislog a vendég
két cserge lesz takarója
megdermednek a gondolatok
csak a tűz csak a tűz ami fontos
rakni a kályhát rogyásig
lobogjon az éltető láng
2016. július 19.
PERISZKÓP PÁL
Vándor a szerpentinen
A 75 éves Bakter Bálintnak
Legyen az az őrház, bárhol a térben-
időben, Bukarest múlt, van Szereda,
csütörtököt nem mond, az tartja ébren
a lelket, ha önmagának feladat.
Már nem musz-teendő – örömzene:
könyvben, írásban létezni szabadon,
rutinmalom helyett, hol konok szemmel
néz fénytelen a lélekölő vadon.
Van tebenned az a pezsgő nyugodtság,
mit bölcsességgel töltöttek az évek,
mint ki fölös kört oly sokat futott már,
hogy most helyből megvan neki a lényeg.
Ilyen éveket még, jó Bálint bátyám,
erőt, derűt a kellő folytatáshoz:
állni csenddel a zajló életvártán,
s úgy fogadni, mit bent a kintből áthoz.
2016. július 29., Sepsiszentgyörgy
PUSZTAI IRINA: A költő
A Pusztai&Pusztai páros zenés köszöntője:
https://www.youtube.com/watch?v=_Fi_wrlQF8s
PUSZTAI PÉTER
SOMORCIK SZ. ROZÁLIA : Piros ász
Férfivel levelezni izgalmas dolog, főleg olyannal, akiről nem tudom, hogy hogy néz ki. Elképzelem a szavaiból, hogy milyen lehet. Először csak valami belsőt látok, körülöttem köd, mintha én néznék ki az ő fejéből, és végignézném magam az ő szemével, ami tulajdonképpen az enyém.
A mailekben a név melletti ablakocska halványkék, benne bianco fej.
Egy-két levél után ugyanide egy valódi fej kerül.
Na, mondom hangosan, nem semmi.
Rögtön beképzelem magamnak, hogy miattam tette, mert tetszem neki.
Nekem egy pózolós fotóm van a nevem mellett. A „Lány gyönggyel” című festményt utánozza, tiszta giccs, de hány nőnek van ilyen képe: állok az ajtónak támaszkodva és a falon lévő kékkeretes tükörben látszik a hajpántos profilom. Épp csak a gyöngy hiányzik a fülemből.
Mikor levelezni kezdtünk, mintha kómából ébredtem volna, olyan volt ez az időszak. Még ha egy kukás mosolygott volna rám, abba is szerelmes lettem volna rögtön.
Na, ezt nem azért mondom, hogy itt hasonlítgassak, csak ecsetelni akarom azokat a napokat, közvetlen az ébredésem után. Például kimentem az erdőbe és olyan erős szerelmi vágyat éreztem a látványtól is, hogy erdei koboldokkal is szeretkeztem volna.
Persze a fej ezt nem tudja. Igyekszek jól nevelt lenni, már amennyire ezt megtanultam.
Markáns, karakteres, zárkózottságot, távolságtartást kivetítő arc. Bajuszt visel.
Nem tetszenek igazán a bajuszos férfiak, nem vonzanak, inkább a szakállasak az én piros ászaim, de ez a fej tetszik, mert levelezik velem, tetszem neki, miért is nem tetszenék, hisz szép vagyok, magas, vékony. Ő ezt nem tudja, de talán ő is fantáziál.
Nem akarok szeretkezni vele, erre nem is gondolok, de a szavak erotikusak, főleg, ahogy legszófukarabban visszaírja: ezen még dolgozzon.
Tele vagyok emóciókkal, nem értem őt, azt gondolom az érzelmek telített asztala mellett ülve, amit érzek és leírom, az jó.
Ő visszaküldi a következővel: majd érezni fogja.
Dühömben egyszer csúnyát válaszolok, hogy provokáljam, hogy harc közben vegyen észre.
Vannak ilyenek filmekben: veszekednek gyűlölettel, a férfi leteperi a nőt, vagy fordítva, aztán jön az „összesimulás”.
Szavakkal ezt hogy lehet? Lehet! Nálam igen. Eszetlen vagyok, hisz’ olyan sokáig halott voltam, most meg itt vagyok, kutya bajom testileg, sőt írok!
Szavakkal akarok szerelmeskedni, szavaim legyenek az érintések, a csókok.
Hallgat egy-két napot. Gondolkodik.
Na, mi lesz? Lesz szeretkezés?
Tudom, hogy rajtam a sor, vért izzadok, hogy megcsináljam a szavakat, hogy tetszem neki.
Visszajön a válasz, néz rám azokkal a magabiztos szemeivel.
Felugrok a géptől, iszok egy kortyot, még rá is gyújtanék, ha cigiznék, sikítok egy nagyot, hajnali négykor.
Látom, hogy kelet felől már nyitják az égen az ablakot, engedik a fényt, óvatosan, nehogy megvakuljon ez a sok hülye, főleg én.
GERGELY TAMÁS: A “fotós” Gabinak
(Az összeállítás B. Tomos Hajnal és Gergely Tamás munkája. Elnézést kérünk Cseke Gabi azon barátaitól, akiket mailcím hiányában nem tudtunk elérni. Aki utólag akar beszállni a köszöntõk kórusába, külje szövegét/képét erre a címre: gergely90@hotmail.com)
Pusztai Péter rajza
2016. július 29. 05:28
Amikor ma kinyitottam a Káfét, azt hittem nagy a baj: feltörték!
És beletettek egy csomó irást és képet!
Aztán jöttek a megnyugvás pillanatai: de hiszen ilyen mglptést még csináltunk az életben, persze mindig másokkal!
Hát most megkaptam!
Mindenkinek köszönöm a jól titkolt „összeesküvést”. Azon túl a legnagyobb ajándék: végre, egy nap, amikor nem kell szerkeszteni! Hurrá!
2016. július 29. 09:56
Munkásságoddal érdemelted ki!
Adja a Mindenható – még sokáig együtt!
2016. július 29. 11:13
Sokan érték most tetten őt,
beköszöntött a hetvenöt… Északi földön, Dániában értesültem az eseményről. Ide-oda cikázva azért még egy köszöntő sorra telik: Isten éltessen sokáig, Gábor! Folytasd hasonló ráfigyeléssel és alkotó szenvedéllyel. Minden jót! Miki
2016. július 30. 14:53
Szerkesztőségi rege a XX. századból
Cseke Gábornak, szeretettel
„Ő az‟ – mondta egy alkalmi agitátor,
„A kézirat-fejedelem: Cseke Gábor‟.
Mintha tegnap léptem volna be nyomába
A hatalmas főszerkesztői szobába.
Értekezni gyűlt a szerkesztőség egybe,
Ily helyre az ember nem szívesen megy be,
Pláné, ha vaj van fején, mint nekem akkor,
S hadilábon áll benne az X faktor…
Ez volt az első értékelő szigorlat
Min részt vettem, a hideg ma is csikorgat
Ha visszagondolok, akkor nagyon féltem,
Pedig tudtam: nem vagyok teljesen vétlen.
Mégis sápadt voltam, riadt, mint egy gyermek,
Azt hittem, ott helyben zsip-zsup agyon vernek.
A bakacsin fehér, mily sötétnek láttam
Akkor a jövőmet, sóbálvánnyá váltan,
Csak álltam és álltam, néztem a nagy termet,
„Ez itt a vég ‟ – így én, ám mellettem termett
Valahonnan Gábor, mint nap a zeniten
Ha oszlat sötétet, biztatott szelíden:
„Túl fogod élni‟ – súgta, s hátba vágott,
Atyásan, hogy tudjam: nem vagyok én vádlott,
Csak nagyon megijedt kis mezei ürge
Munkájában – igaz – hát nem éppen fürge,
De ez nem világvég, még sokszor túlélem,
Sőt, ennél többet is, mert forró a vérem.
Ezért vagyok békétlen, vitázó fajta,
A lelket bennem ma is mondata tartja.
„Túl fogod élni‟ – hányszor jutott eszembe,
Amikor éreztem: ezt már nem veszem be,
Itt szakad most a part, jobb, ha köddé válok,
Hagyom, temessenek rám omló világok.
Aztán tisztult a kép, nevettem jó nagyot,
Ahányszor a fátum végül békén hagyott.
És akkor is kacagtam, ha öröm szaggatott,
S attól lettem szédítőn zaklatott.
„Túl fogod élni‟ – mondtam már én magamnak,
Ha lelkemben vad indulatok matattak.
Erre most jön a hír, (nemcsak múló mámor?)
Tényleg hetvenöt éves lett Cseke Gábor?
Szinte hihetetlen, akár az Al-Hamra,
A régi biztatás tolakszik tollamra
„Túl fogod élni‟, minden túlélhető,
Ha van az emberben kellő hit és erő.
És benned mindkettő ég, mint örök mécses
Az éveknek száma ezért nem is vészes.
Feledhető adat, nem kell tőle félni,
Ugye, hogy a százat is „túl fogod élni‟?
De hogy a köszöntésben hiba ne essen,
Locsogásom helyett, az Isten éltessen!
2016. július 30. 19:59
…azon túl…meg vagyok győződve róla, hogy ha nem kellett egy nap szerkeszteni – hurrá! – gyorsan kitaláltál valami egyéb elfoglaltságot, s belefogtál még valami izgalmasba :)
Mégegyszer, Isten éltessen!
2016. július 31. 07:56
1. Arturnak: igazad van, a Saint-Exupéry Citadellájából szemelgettem éppen a breviárium anyagát. De ez mennyei elfoglaltság volt…
2. Bögözi Attilának: köszönöm, igen, túléltük!
2016. szeptember 18. 10:40
Jól megkésve (bár máshova, ha jól emlékszem, már írtam köszöntő szavakat), az jutott eszembe, ritka csíkszeredai találkozásainkról: hogy a csudába van időd annyi értékes és maradandó foglalatosság mellett a Kauflandba is járni?! Vagy most már azt is oda kell írnunk a „költő, író, szerkesztő, irodalomszervező” mellé, hogy (Ilonka által) „kiküldött munkatársunk”? (Ide kellene most egy mosolygós ikon, de nem tudom elővarázsolni, úgyhogy csak abban reménykedem, hogy – mint mindig – érted a tréfát.) Szóval kívánom, hogy sokáig maradj meg „kiküldhető munkatársnak” és szoros (bő öt éves) emberfogással kövess engem az időnk végezetéig! És adjon hozzá a Fennvaló továbbra is változatlanul bámulatos munkabírást, jó egészséget!
2016. október 9. 17:44
Kedves Gabi,
Hát igen! Ismét megelőztél! De megérdemlem, mert megérdemled. Harminc éve szeretném folytatni tegnapi beszélgetésünket a csiki gyorson, de nem tudtam, hogy ilyen közel vertél tanyát az enyémhez, mert ha tudom, akkor könnyebben összeakaszthattuk volna bajuszainkat! Remélem a vonat még nem fut olyan gyorsan el, és egy kis magyarázkodásért te is közlöd velem is az iméledet.
Én is gratulálok a 75-höz, kívánom, hogy ép ésszel, alkotóerőd teljében tudjalak köszönteni a 100.-ban is.!
Várom jelentkezésedet. Klaci