„Azért írom ezt az egész könyvet, hogy kiszálazzam magamnak, mi a különbség igaz és hamis között. Hogy elválasszam egymástól a konkolyt és a búzát. Tudom, az aratók azt a parancsot kapták, hogy ne válasszák szét őket, mert a búza egy része is kárba veszhet. Hagyjuk az ítéletet arra, akit megillet. De egyszerűen nem tudok továbblépni addig, míg ezt meg nem teszem, vállalva a következményeket. A tollamat nem a gyűlölet vezeti, jóhiszeműnek vélem magam. Misi azt állítja magáról, hogy már a budaőrsi korszakban is baj volt a kréta körül. Ebben az esetben mindketten ostobák volnánk, megvezetett lúzerek. Bedőltem volna a szélhámos dumának? Nem, engem egy szellemi ember szólított meg, aki őszintén kereste az Istent. Az ennek nyomán meginduló növekedés pedig annyira hirtelen volt és ugrásszerű volt, hogy ember legyen a talpán, aki meg tud felelni neki pásztori lelkülettel.”(Részlet)

A könyv Dénes József visszaemlékezéseit tartalmazza, Gitár tanulásról, családról, szólógitárosi fejlődéséről, lányokról, hitről,i stenkeresésről-múlt időben, a nyolcvanas évek Budapestjéről.

Részlet:
Sajnos Gerő, a billentyűs kilépett az Európa Kiadóból. Jenő Ágit, életem első és harmadik szerelmét kérte fel a további együttműködésre, hiába mondtam neki, hogy nem hiszek a Chopin–George Sand, Lennon–Yoko vagy a Vámosi–Záray típusú művészkapcsolatokban. Az ő szavuk bizonyult erősebbnek, így belső önállóságom tovább csökkent. Ágival kezdtünk tehát bele a Jó lesz című műsorunk kidolgozásába. Barátnőm basszusgitáron és billentyűs hangszeren játszott. Csatlakozott még hozzánk Joe Dissou, a kongói fekete fiú és Gasner János gitáros. Joe eleinte gátlásosan viselkedett, de a sikereket átélve belendült, igazi afrikai módjára énekelt, az egyetemi tanulmányait kezdte elhanyagolni, piált és falta a nőket. Jancsi különös, szokatlan hangokat csalt elő a gitárjából, rajta keresztül ismerkedtem meg az Adrian Belew- és Robert Fripp-féle vonallal, ami azóta is kiútnak tűnik számomra a rock and rollból. Jancsi kalauzolt el egyszer egy gitáros házibuliba, ahol csupa Mahavishnu Orchestra-fan pörgette az ujjait. Valóságos darázsfészekbe csöppentem. A tüzes víz a padlóra küldött ugyan, de néhány óra alvás után pont jókor ébredtem: elkészült a finom, ízletes ebéd, aztán folytatódott a zizegés.
Jancsinak már megszilárdult művészi elvei voltak, amelyeket szívesen ütköztetett Jenővel. A próbákból több órát lecsíptek veszekedéseik és/vagy lelkizéseik, de nem volt mese, asszisztálni kellett hozzájuk. Ráadásul – amíg, úgymond összeverődtünk – a többiek „detonális” improvizációs etűdökkel kezdték a próbákat, olyasmikkel, amiket a VHK a színpadon követett el. Ezekből szívesen kimaradtam volna, ezért nemritkán egy-másfél órával később futottam be. Lehetett némi igazam, mert ezekből a próbálkozásokból sohasem lettek dalok, de igaz az is, hogy a késéseim is demoralizálták a próba menetét. Ennek ellenére izgalmas műsort hoztunk össze, amit részben az Ikarus Művelődési Házban rögzítettünk.
Kezdett egyre ismertebbé válni a zenekar, szaporodtak a fellépéseink, hívtak minket vidéki városokba is, koncertjeink hovatovább kisebb turnékká álltak össze. Nem az olyan nyugis helyeken kattantak rá a zenénkre, mint a Balaton és a Velencei-tó környéke, hanem az iparvárosokban, például Miskolcon, Győrben, Várpalota-Inotán, Dunaújvárosban, Pécsett és Szegeden voltak ránk vevők. A hatvanas és a hetvenes években még lehetett arról beszélni, hogy a főváros a kultúra és a progresszivitás fészke, míg a vidék a bugris elmaradottságot képviselte, a nyolcvanas években viszont változni látszott a helyzet. Budapesten egyre „rosszabb” lett a közönség.
Hogy mit értek ez alatt? Bizonyos affektáltságot és kiégettséget, szekularizáltságot és bezártságot: a stílusok közti lövészárkok mélyültek, az emberek egyre kevésbé tolerálták mindazt, amiben különböztek egymástól. Fellépéseinken sokan úgy viselkedtek, mintha szívességet tennének nekünk azzal, hogy meghallgatnak minket. Vidéki főiskolákon és egyetemeken ellenben egyre intenzívebbé vált a kollégiumi élet. Akik dolgoztak, azokat egyre kevésbé elégítette ki a disco és a heavy metal, egyre árnyaltabban elemezték önnön problémáikat, szellemi éhség, jó értelemben vett igényesség alakult ki bennük. Egyre nagyobb várakozással látogatták a fellépéseinket, Bizottság-, Trabant-, Balaton-, Kontroll Csoport- és Európa Kiadó-kazettákat csereberéltek egymás között. Idővel jelentős központok keletkeztek vidéken. Nem véletlen, hogy a kilencvenes évek fontos zenekarai ezeken a helyeken alakultak: a Kispál és a Borz Pécsett, a Tankcsapda Debrecenben, a Quimby Dunaújvárosban, a Heaven Street Seven Pakson, és még sorolhatnám. A fentiek gyakran lépnek fel a fővárosban, de egyik sem vált budapesti bandává, amit örvendetes változásnak tartok. Jólesik az is, hogy a felsorolt együttesek számos zenésze elmondta nekem: a mi koncertjeink indították el a pályán. Úgy vélem, a zenénk nem mondható a szó szigorú értelmében szórakoztatónak. Nem véletlen, hogy a komor, füstös helyeken bírtak bennünket: ahogy az USA-ban is polarizálódtak a zenei műhelyek – például a New York-i „wild side”, szemben a napfényes, meditterán hangulatú kaliforniai sounddal –, nálunk is az iparvárosokban terjedt el a dark vonal, míg az üdülőövezetben hallani leginkább a borzalmas „duc-duc”-ot. Ennek megfelelően Jenő is pozitív előjellel énekelte meg az Igazi hősben az „első osztályú vidéki srác” figuráját.
A „szakma” kezdett felfigyelni ránk, a sajtó egyre lelkesebb hangnemben írt rólunk; a Pop-meccs szavazásokon is helyezést értünk el, ezért a zenekart meg-meghívták olyan helyekre is, ahol az első vonal lépett fel. Az efféle rendezvényeken kivétel nélkül minden esetben outsidernek éreztem magam. Nem részletezném különösebben ezeket a „lehetőségeket”, de a miskolci fesztivál szót érdemel, mivel jól modellezi az akkori magyar valóságot.
Nem akartunk ott játszani, mert úgy éreztük, műsorunk oda nem illő és különben is zárt az egész, ezért a fesztivál előtti napon, egy kultúrházban léptünk fel, és Richard Strauss Imigyen szóla Zarathustra című művének nyitányával kezdtük a koncertet. Másnap kiderült, hogy az Omega is – fesztiválzáró műsorszámként – a posztromantikus darab első ütemeivel vágott bele az előadásba, igaz, ők magnóval montírozták azt a koncert elejére. Míg náluk az idézett mű csupán bombasztikus, teátrális hatáselemként funkcionált, nálunk – úgy éreztem – tartalmilag is helye volt a műsorban. Nietzsche azonos című könyvének „Übermensch” fogalma – megtisztítva a náci felhangoktól – ugyanis, mint a következő fontos evolúciós lépés, átkerült Stanley Kubrick2001: Űrodüsszeia című filmjébe; ez vezetett David Bowie Ziggy Stardust figurájának megformálásához és aSpace Oddity Major Tomjának alakjához. A Kubrick-film Strauss művét alkalmazza zenei vezérmotívumként, és ez annyira bejött Jenőnek, hogy begyakoroltatta velünk is a nyitányt. Effélék foglalkoztatták akkoriban, ez köszönt vissza a dalszövegeiben is. „Itt tervezik az isteneket”; „űrhajósból űrhajók leszünk”; „csillagokba indul az egészséges szellem”, hogy csak néhányat említsek. És összességében ez szolgáltatott neki alapot a nyolcvanas évek apokaliptikus, szűkös légkörében a mindenen túli jókedvre, amit a Jó lesz műsorcímmel prezentált.
Miskolcon aludtunk, és másnap stage pass-okat kaptunk a sportpálya területére, mivel azért a fesztivál részének tekintettek bennünket, így hivatalosak voltunk a rendezvényt záró esti fogadásra is. Az asztalok finom ételektől és márkás italoktól roskadoztak. Külsőnk elütött a rocksztárok tarka miliőjétől, mivel egyszerű utcai ruhát viseltünk. Jómagam például egy fehér orvosi köpenyt. Ha akarom, bele lehet magyarázni, hogy tulajdonképpen ez volt a munkaruhám. Tény, hogy amióta a színpadi tevékenységemet munkának kezdtem tekinteni, elmúlt az első koncertekre jellemző lámpaláz, jobban tudtam figyelni a nüanszokra, és kifejezetten élveztem a zenélést.
Az egyik újságíró pohárköszöntőbe kezdett, amelyben mindenkinek megköszönte a közreműködést, de néhány mondat után a beatkorszak nagyágyúja, a színészóriások kisöccse hozzávágott egy kaszinótojást, ezzel jelezve, hogy éhes és ilyenkor nem híve a cicerói körmondatoknak. „Vályúhoz!” – mondta tömören, epikureus irányt szabva a további protokollnak. Az est folyamán megtudtam valakitől, hogy a bejáratnál megmotozták a közönséget, és akinél piát találtak, attól elszedték, és a lefoglalt italok minőségibb része került a zenészek asztalára. Elképzeltem némelyik zenerajongót, ahogy jó messziről Miskolcra vonatozik, kiperkálja a borsos belépő árát, majd – mivel nem óhajt az elképesztő büféárak miatt végképp legatyásodni – bespájzol az egyik közértben. Ezt követi a rendezők „einstandja”. Elképzeltem továbbá, milyen hangulatban hallgathatta hősöm ezek után a koncerteket, figyelembe véve a kritikán aluli hangzást, ami csak estefelé, a P. Mobil és az Omega fellépéseinél tisztult ki. Ha mindehhez hozzáképzelem, hogy látja, kiknek a torkán folyik le az általa vásárolt szesz, nem esküdnék meg rá, hogy koccint bálványa egészségére. Sőt abban sem vagyok biztos, hogy továbbra is rajong kedvelt sztárjaiért, ha látja őket ezen a fogadáson.
Nem akarom fényezni magam, hiszen én is derekasan kivettem a részem a nagy eszem-iszomból (még az ablakon kívülre is jutott belőle). Nem a moralista fölényével írok erről, mindössze rá akarok világítani az áldatlan hazai állapotokra.

Cserne Laci halála váratlanul ért és megdöbbentett, hiszen a maga szomorkásan mosolygó, ironikus módján ő is része volt a nagy játéknak, amit megéltünk – és felelőtlenül élveztünk – mi is, akik kiszálltunk az össztársadalmi buliból. Laci antisztárként reagált a siker legapróbb rezdüléseire is. Időnként fellépett nagyobb rendezvényeken: két harsány műsorszám közötti szünetben halkan zümmögött a gitárján, számára fontos igéket suttogva és motyogva a mikrofonba. Ilyeneket például:

Bár rövid az élet, de hosszú volt
a semmi hátán csúnya folt
volt benne sok erőlködés
sikkesebb a nemlevés.

A barátai Embersport néven kísérték különböző hangszereken: Stimátz Jutka, Csík Mester, Ali, Barcs Miki, Hazai Gábor. Oda kellett figyelni rá. Sokan szerették – a nők is –, ő ezt elhárító gesztusokkal próbálta ellensúlyozni. Szerettem vele vitatkozni, mivel a bennem felmerülő kérdések nála élesen fogalmazódtak meg. Időnként kénytelen voltam védelmembe venni vele szemben a sikert, hiszen – mint mondottam – szükség van rá, mint tükörre a zord valóságban tett kísérleteinknél. Ő azonban valami törzsi megnyilvánulásra vágyott, amelyben nem válik el egymástól előadó és publikum. Ebben igaza lehetett, magam is éreztem időnként, hogy a fentiek miatt fonák szituációkba keveredek zenészként. Miféle élethelyzet az, ahol hatalmas tömeg gyűlik össze egy füstös, levegőtlen teremben, kitéve a rendezők túlkapásainak, a büfés mohóságának, a skinheadek provokációinak, és passzívan figyelik, ahogy a pofájukba ordítják, hogy milyen szar ez így? Ennek dacára élveztem a koncertezést, a színpad inspiratív, anyaméhszerű biztonságot nyújtott nekem, csak a fellépés előtt és után voltam pácban.
Arra kértem Lacit, csináljon nekem egy tetkót. Törzsi jellegűt óhajtottam, bizonyítandó, hogy én is „meg nem értett állat” vagyok. Egy totemisztikus halat tervezett és verset is írt mellé, amit sajnos nem őriztem meg. A fekete kontúrokat a bőröm alá rótta, már csak a több színből álló satírozás volt hátra, de ez több hónapos késedelmet szenvedett. A bulik előbbre valók voltak akkor ennél. Egyszer Laci odajött hozzám, és megkért, fejezzük be a tetkót, mert – tette hozzá sokatmondóan – végleg el akar költözni. Ez az időszak annyira happy, minden annyira cool volt, hogy egyszerűen nem tudtam komolyan venni a szavait.
Lenke, a fotós lány talált rá, aki abban az időben nagyon közel állt hozzá, ismerte az életritmusát, szokásait, és ezzel nem vágott egybe a kis lakásból áradó csend. Feltörte az ajtót, de akkor Laci már több napja halott volt. A gyászhír hallatán elszörnyedtem érzéketlen felszínességemen. Az élet szempontjából őt is léhasággal vádoltam, hiszen nyilvánvaló, hogy az alatt a rövid idő alatt, amíg „itt” vagyunk, végére kell járnunk a létbe tartottságunk mélyebb okainak. Ámbár tudom, van olyan erejű depresszió, ami meghaladja az emberileg elviselhető mértéket. Meg kellett halnia Lacinak ahhoz, hogy ráébredjek: szerettem őt. De tudatosult az is, hogy nem vagyok képes mély, önfeláldozó szeretetre. Egy rövid könyvecske, néhány vers, halk gitárakkordokkal kísérve és persze a tetkók. Ennyi volna egy emberi sors? Kiderült, hogy Laci személye tovább élt egyesekben.
Barátom távozása után odajött hozzám egy szelíd, szép és hallgatag lány, Micánka. Ő is közel állt Lacihoz, ismerte a dolgait. Azt mondta, ha már így áll a helyzet, majd ő befejezi a művet, amit közös barátunk elkezdett. Rendszeresen feljárt hozzám a szoba-konyhás lakásba: eleinte Laci fekete kontúrjait erősítette meg, majd piros, zöld és kék színekkel satírozta át a mintát. Többször is átment a bőrfelületen, ami napokig hegesedett, így legalább egy hónapig tartottak az üléseink. Közben keveset beszéltünk, sokat hallgattunk és egyfolytában a Rolling Stones Tattoo You című lemeze szólt. (Számomra érthetetlen módon Laci bírta a bandát, de hogyan egyeztette ezt össze antisztár attitűdjével?)
Évekkel Laci halála után Beke László művészettörténész gyűjteményes fotókiállítást szervezett, amin tetoválásokat mutatott be, a sitten készítettektől a művészi színvonalúakig. Barátom alkotásainak külön figyelmet szentelt, még cikket is írt róla. Bemutatta az én bőröm alá rótt halat is.
Cserne Laci egész lényével azt sugalmazta, hogy az emberiség egy vadhajtás az univerzum harmóniájához képest. Ennek elviseléséhez kollektív, hamis tudatra van szükség, így kialakult egy standard modell, amihez képest épp a Laci típusú arcok tűntek szélsőségesnek; így válhatott ő az underground undergroundjává, „meg nem értett állattá”.

*

Én túllépek e mai kocsmán – Megjelent Dénes József: Szökésben című, szociografikus rákendroll-memoárja.
1984 orwelli dátum, s valóban: kitört a „világvége”. A házibulik kimentek a divatból, elkezdődtek a punkperek, a CPg tagjait lesittelték, az észak-koreaiak erre az évre ütemezték a tervgazdálkodás végét…
Az Európa Kiadó, a Balaton, a Vad Chanson, az Ámen, a Vidámpark és több más emblematikus magyar alternatív rock zenekar gitárosa – és túlzás nélkül állíthatjuk, hogy Magyarország egyik legjobb gitárosa – Dénes József, alias Dönci már kilenc éve nincs köztünk. Nem feledkezhetünk bele eszelős gitárjátékába a koncerteken, és nem beszélgethetünk vele az élet túlzott jelentőségű kérdéseiről a kerthelységek asztalainál.
Idén lenne hatvanéves, és ebből az alkalomból is emlékezve rá, tudatjuk , hogy Szökésben című önéletírása kilenc év elteltével végre elérhetővé válik a nagyközönség számára is.
A Jaffa Kiadó gondozásában veheti a kezébe a kedves olvasó mostantól az echte ferencvárosi pestisrác (Pajor Tamás), köztünk élt zseni (Víg Mihály), és nem utolsó sorban a legautentikusabb rock and roll fej kötetét.
A könyv kétségtelenül rock-történeti kuriózum. Ilyen összefüggésekben még filmen sem láthattuk a nyolcvanas évek pesti undergroundjának hőseit, körülményeiket, kapcsolódásaikat, hátterüket, vágyaikat, inspirációikat. Ám ennél is többről szól: a nevelőintézetek, a kóterek, a kilencedik kerületi bérházak, művházak, gyárak és más intézmények működését ösztönös szociográfiai igényességgel írja le. Így azok számára is érdekfeszítő lehet, akik a hatvanas-nyolcvanas évek Budapestjének, a rendszerváltás előtti világunknak az igaz történetében merülnének el. Hogy a magánvalóságokat mennyire hitelesen kezeli a szerző, és mennyire a színes vágyaira támaszkodott az elmesélésükben, azt az utókor fogja eldönteni, de nem is lényeges. Hiszen elsősorban gitárosként és dalszerzőként született erre a másvilágra, a fantáziája és az intelligenciája volt a szabadsága. Egész életében szökésben volt a valóság és talán a felelősség elől is, ám, aki ezt a könyvet elolvassa, az biztosan meg fogja érteni, hogy miért. És talán ír róla egy dalt.
Ez a könyv zenetörténetii kuriózum. Ilyen összefüggésekben még filmen sem láthattuk a nyolcvanas évek pesti undergroundjának hőseit… Ám ennél is többről szól: a nevelőintézetek, a kóterek, a kilencedik kerületi bérházak, művházak, gyárak és más intézmények működését ösztönös szociográfiai igényességgel írja le.

VÍG MIHÁLY

Dönci, a zeneszerző, a gitárvirtuóz. Az echte ferencvárosi pestisrác. Az érző, intellektuális hajlamú kereső, a mosókonyhai levegőjű munkássorról.
Dönci, az egyetlen, aki közülünk akkor igazán zenélni tudott, akitől magam is tanulgattam.
Dönci, a barát. Az intézeti múlt mély sebei miatt néha másokon is sebeket ejtett, mégse lehetett rá hosszan haragudni. Végül tán ez a kihordhatatlan fájdalom rántotta vissza őt ugyanabba a spirálba, amiből a ’80-as években már egyszer kiszabadult.
Dönci, akinek a fél-háromnegyed árvaság szántotta át lelkét.
Az éhező-szomjazó, aki meglepő értelmi képességeivel kitörni készült hátteréből.
Dönci, akit a rácsok újra maguk mögé zártak.
Megtudtam, hogy végül mégse menthetetlenül. Az utolsó pillanatban szíve még kifért a résen, hogy befogadja Magyarország fölött az ég.
Mert megvan írva: „Aki az Úr nevét segítségül hívja, az megmenekül.”

 

PAJOR TAMÁS

Dönci a barátom volt. Minden mondatából kihallom tudásszomjas, érzékeny, megszállott, esendő, karcos hangját. Mint amikor Bachot játszott konokul a gitárján, a Mester u. 46-ban, a gangra nyíló konyhában az intézetből frissen szabadult fiú. Pontos, tiszta, szép, őszinte, kíméletlen. Egy korszak lenyomata.

Jaffa kiadó
www.jaffa.hu

„Én voltam a legautentikusabb rock and roll fej a nyolcvanas években” – állítja magáról Dénes József, ismertebb nevén Dönci, a pesti underground fenegyereke. Dolgozott nyomdai segédmunkásként, öltözőőrként és könyvárusként is, de elsősorban mégiscsak gitáros volt. Számára a zene jelentette az életet. Ám amikor érezte, hogy közeledik az utolsó dal, lecsavarta az erősítőt, és befelé kezdett fülelni.
És írt egy könyvet. A hetvenes-nyolcvanas évek jassznyelvén, prédikátori éleslátással az igazán lényeges dolgokról. A gyógyszerezős korszakról, a Kassák klubos bandákról és a Hit Gyülekezetében eltöltött éveiről. A Sváb- és a Szabadság-hegyről, Amszterdamról, Nagy-Britanniáról, és arról, milyen jó volt mégis mindig visszatérni a golyóluggatta, málló ferencvárosi falak közé. Arról, milyen érzés volt bekerülni a „pasarétiek” zenekarába, és miképp ismerkedett meg a „szakállas szürkeállománnyal”. Arról, mi történik, ha egy férfi úgy istenigazából beleszeret egy nőbe, és micsoda, ha a nő már nem szereti többé. Legfőképpen pedig arról, képes-e beilleszkedni egy örök kívülálló bármilyen közösségbe, vagy kilökődik, mint a bőr alá fúródó szálka? Lehetünk-e egy életen át szökésben?

Összeállította: Kerekes Tamás

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ