A bánkódó férj

Szatmárban egy kis csárda van,
Trézsi asszony lakott ottan.
Éjfél haján, bogárszemű,
Kerek tagú, őz termetű;
De jaj! mily szép, oly csintalan,
Rózsás ajkin pör úntalan.
Most kezde csak honn kis vitát,
Csöröl, pöröl, ver, amit lát.
Férjén a sor, ki szugban űl,
Midőn ily szó harsog kivűl:
„Jön a tatár!”
Réműl, sír, fut, bujkál a nép;
De szép Trézsi hetykén kilép:
Ő férfitól hamar nem fél,
Kivált az ügy ha nyelvre kél.

Még harctól lángzók arcai,
Lejtnek hókeble halmai,
Midőn jön egy zömök tatár,
Szivén zsákmány, szemén tüzár.
A szép Trézsi kényére hat,
Nem kér soká, feléugrat,
Derékban őt átöleli,
Magához lóra emeli,
Eltér s öröm-lobbantában
Rá-rápislog nyargaltában.
Búsúl a férj szép asszonyán,
Utána néz – mint vész után;
S amint eltűn, könny könnyet hajt,
Sajnálá őt, és felsohajt:
„Szegény tatár!”

1830

Szerkeszti: Bölöni Domokos