Gyanti egy hű de szép történetet írt egy párnáról, és aztán gyorsan széttépte.
Az egész úgy kezdődött, hogy az egykori Botos (ma Kossuth) utca egyik házának falán felfedezett egy, már a rendszerváltozás után felavatott emléktáblát, ami szerint azon a helyen állt egykoron a Bárány vendéglő, s ott Petőfi Sándor is megfordult. És igaz, hogy a ma is énekelt bordalok költője elég gyenge ivó volt (kortársai szerint legalábbis), de miért ne lágyulhatott volna el ebéd után, és akkor a kocsmáros bekísérte a kicsi szobába, ahol a Nemzeti dal stb. stb. szerzője lepihent egy órácskára,
Gyanti szerint legalábbis.
A párnán egy macska volt selyemcérnával kivarrva, és maga a selyemcérna is, amikor még gombolyag volt. Ezzel játszott macskánk – egy pálmafa alatt, ami nem vall ugyan jó kombinációs készségre, de akkoriban a vén varróasszonyok nem jártak a trópusokon, hogy élőben lássák, mi illik s mi alá.
Még mielőtt este lett, a vendéglős biztonságba helyezte a délután folyamán a történelembe ily módon bekerült ágyneműt, amelynek vásznát egy nagy homlok verejtéke áztatta! Gyanti szerint a történet egyáltalán nem hiteltelen, mert bárkivel megesik, meg bizony, hogy többet iszik, mint kellene. És nem muszáj látni karón varjút, hogy tudjuk, a varjú tényleg ott van a karón.
Hogy elvegyen valamicskét a sztori ragacsoságából, eldöntötte, a párna megsemmisül, mégpedig úgy, hogy a hálás utókor nem figyel eléggé, és a többi párnával együtt beadja a tisztítóba a tavaszi nagytakarításkor. Ami ráfér, de nagyon az egész kollekcióra, mert legalább öt nemzedék szerelmi párája és halálverítéke festette foltosra. Így tehát fölszívódnak a nagy semmibe a drágagyöngynél is többet érő, bár addig legalább már százszor kiporolt és kiszellőztetett izzadságcsöppek.
De vajon tényleg volt Bárány Udvarhelyen s költő a Bárányban? Leemelte a polcról Dávid Gyula Petőfi Erdélyben című kötetét, amiről minden lehetséges alkalommal elmondta, igazán jó munka, izgalmas visszanyomozás az időben. (Őt idézzük , szó szerint ezt mondta: valóságos irodalomtörténeti krimi.)
Felnyitotta, és aztán hanyatt esett. Az udvarhelyi stációra ugyanis így emlékszik vissza Egressy Gábor, a színész és szemtanú:
Mikor a Moldvából visszatérő Bemmel Bereckben találkoztunk, és vele Udvarhelyen át M. Vásárhelyre mentünk, útközben egy állomáson Petőfi szomjas lévén, egy udvarba megy, ahol kutat látott. Az udvaron tüzérek voltak. Hogy, hogy nem: Petőfibe egy cseh tűzmester beleköt. Petőfi őt rendre utasítja, felemlítve tiszti rangját. Hanem erre a cseh, aki kissé ittas volt, a vászonatillás őrnagyot még durvábban sértegeti. Erre megérkezik egyike saját tisztjeinek, akit Petőfi előhivatott, a tűzmestert befogatja, s a dologról Bemnek jelentést tesz. Másnap a tűzmestert főbe lőtték, bár Petőfi mindent elkövetett, hogy az öregtől számára kegyelmet eszközöljön.
Ez történt tehát a Botos utcai Bárány vendéglő udvarán, amiből Gyanti leghamarabb azt az igazságot szűrte ki, hogy a forradalom soha nem édeskés giccs, és erre épp a Petőfiék nemzedékét tanította meg az ötven évvel korábbi francia polgári forradalom. S a másik igazság, hogy a túlhajtott radikalizmus gyakran abszurd megoldásokat emel be a tiszta, ámde elméleti célok mellé.
Belőlem se lenne jó forradalmár, így dörmögött Gyanti, én ha igaz, más szerepleosztásban jelenek meg e földi életben. És nem bánom! Ez után következett a teleírt lap széttépése, amit ugyancsak nem bánt meg, bár még sokáig szomorú volt.