Ismerem én azokat az elkorcsosult fajokat, amelyek már nem írják a verseiket, csak olvassák őket, nem művelik többé a földjüket, hanem kizárólag rabszolgákra bízzák magukat. Teremtő nyomorúságukban Dél homoksivatagjai ellenük szülik szüntelenül az életerős törzseket, amelyek egy napon feltámadnak, és elindulnak holt gazdagságuk meghódítására. Nem szeretem az eltunyult szívűeket. Akik semmit sem cserélnek el magukból, nem lesznek semmi sem. Az élet elszáll, és nem segíti őket a beérésben. Az idő úgy folyik el számukra, mit a marék homok, és megfeledkezik róluk.

A kútnak dőlve, egy kislány sírdogált, homlokát behajlított karjába rejtve. Gyengéden hajára helyeztem a kezemet, felém fordítottam az arcát, de nem is kérdeztem tőle, mi bántja, hiszen jól tudtam, hogy sejtelme sem lehet róla. Mert a bánat mindig tovaszálló időből születik, amelyik nem hozta meg gyümölcsét. Elfutó napok bánata, az elveszett karkötőé, amelyik elveszett idő, vagy a testvér haláláé, amelyik haszontalanná vált idő. Amikor majd megöregszik ez a lányka, bánata a távozó szeretőé lesz, amely, anélkül hogy sejtené, az elveszett út lesz a valóság, a vízforraló kanna, a jól bezárható ház s a szoptatott gyerekek felé. És az idő egyszerre csak oly haszontalanul fog átfolyni rajta, mint a homokórán.

(Folytatjuk)