A Zsan Zsák utca avatása

Általában úgy tartja a tudomány, hogy a világegyetem kivételével mindennek van kezdete és vége. Kevesen tudják, hogy e törvény alól nemcsak a kozmosz a kivétel, hanem a zsákutca is. Ha az Akadémia megkérdezte volna városunk nemes tanácsát, az érdemes grémiumnak köszönhetően ma sokkal okosabb volna. De az Akadémia köztudomásúlag nem kérdez, hanem csak kinyilatkoztat. Az Akadémia Isten tudományos helytartójának képzeli magát, holott még bár egy legyet sem teremtett.
Városunk tanácsa ellenben olyan tudás birtokában van, amelyet nem lehet nem gyümölcsöztetni. A tiszteletre méltó társaság tudja ugyanis, hogy az Isten, miután megteremtette a világot, csak a fontosabb dolgoknak adott nevet, az aprómunkát az emberre bízta, így például a terek és az utcák teljesen identitás nélkül meredtek a kifürkészhetetlen jövőbe, míg az illetékes hatóságok fel nem fedezték a Teremtő bocsánatos mulasztását. Az is nyilvánvaló volt már a világ kezdetén, hogy az utcák és terek nem viselhetik az örökkévalóságig ugyanazokat a neveket, mert már Ciceró megmondta, hogy a változatosság az, ami gyönyörködtet. Ezért az utcákat, tereket, csakúgy, mint a falvakat, a városokat, a tartományokat, az országokat -: bizonyos időszakokban kívánatos átkeresztelni. Furamód, e kérdésben az Akadémia ugyanezt az álláspontot képviseli.
Az optimális időszakokat számtalan kutatói munkacsoport, intézmény, intézet munkatársi gárdája próbálja megállapítani, kevés sikerrel. Rendszerint a háborúk és forradalmak, a zendülések és államcsínyek, főleg pedig a magán- és a kollektív diktatúrák döntik el, hogy minek mi a neve.
Városunkban leginkább a tanács mondja ki az utolsó szót. Miután a lakónegyedek, a pályaudvarok, repülőterek, ravatalozók és temetők, valamint az egyetemek és iskolák, kórházak és járóbeteg-rendelők, a kulturális és sportlétesítmények mind-mind új nevet kaptak, sor került a terekre és a sugárutakra, majd az utcákra is. Ám egyszer csak azon kapta magát a döntéshozó testület, hogy maholnap nem lesz semmi avatnivaló. Mulatságban nem szűkölködünk: van ugye tavaszi, nyári, őszi, téli vásár, a tejnek, a sajtnak, a puliszkának (a túrósnak is) megvan a saját hete, van alma-, körte-, szőlő, must-, pityóka-, csicsóka-, torma-, mustár-, retek-, paradicsom-, paprika-, paszternák, padlizsán-, hagyma- és káposztafesztivál, aztán kutyafarsang, macskabál, rongyrázó és turkáló tömegbuli, madártej-zsúr, képviselőfánk-parádé, bográcsgulyás főzőverseny, kürtőskalács-happening, és ki bírná felsorolni az összes pompás alkalmat az ünneplésre, a felvonulásra -, de mi haszna, ha kifogytunk az átnevezhető és felavatható terekből és utcákból. Mind kevesebb új ház épül, félő, hogy nem lesz mit átvágnia a fő- és alpolgármestereknek, tanácselnököknek…Teljesen elárvulnak a nagylelkű támogatók, az önzetlen szponzorok.
Nosza, Ötletbizottságot hoznak létre, az pedig egy micc alatt kideríti: városunkban még egyetlen zsákutcát sem avattak fel! Nosza, hozzuk létre a Zsákutca-bizottságot, amely felleltározza zsákutcáinkat. Nos, maradt egy vagy kettő, inkább egy, mint kettő, de azt sem lehet nyugodtan zsákutcának nevezni, mert a lakosok addig-addig mesterkedtek, amíg valamiféle rögtönzött, de használható kijárást vágtak maguknak a forgalomba. A Tanács megtekinti a terepmunkát dokumentáló kisfilmet, és dönt: tűz-víz, zsákutcát kell avatni, de ízibe!
De hogyan? Ez itt a kérdés! Nosza, összevonják az Ötletbizottságot a Zsákutca-bizottsággal, Zsákutca Ötletbizottság néven. Ez mindjárt ragyogó megoldást talál: a szabaddá tett, volt zsákutcákat szerre ismét valódi zsákutcákká alakítják, méghozá csinos kis sorompók beiktatásával, legalább addig, amíg az avatási aktus szerencsésen lezajlik. Öt Szakbizottság szakszempontok garmadájával bizonyíttja, hogy ez az egyetlen járható zsákút.
Megrendelik a nappal világító, éjjel csengőhanggal figyelmeztető sorompókat, működtetésükre háromváltásos sorompóőri gárdát készítenek fel és alkalmaznak a rokonság köréből, törzsőrmesteri fizetéssel. Életre hívják az Első Zsákutca Avató Ünnepséget Előkészítő Bizottságot, mellé az Első Zsákutca Avató Ünnep Szervező Bizottságát, és természetesen az Első Zsákutca Avató Ünnep Lebonyolító Bizottságát.
Az ünnepség maga: fejedelmi! A hivatalosságok az alkalomhoz szabott stílusos öltözékben jelennek meg: zsákvászon öltönyökben és zsák-kisestélyi tuhákban. A zsákutcát frankofón szokás szerint Zsan Zsák utcának nevezik el (Russzónak is szeretnék egyesek, de ruszkiból elegünk van, ott az Oroszpiac); a trikolór madzag, amelyet zsákpárnára helyezett ollóval vágnak el, tizenhatodik századi kenderzsák kötőjéből származik; az utcanévtáblát zsákvarró tűvel lövik a házak falára; az állami bőség zsákjaiból izmos zsákoló legények majomkenyérnek való lisztet hintenek az ünneplő tömegre; utána zsákfutás következik, hátizsák és hálózsák kategóriákban; a nyertesek exportból visszamaradt királykobrás címerű méregzsákot vihetnek haza, négy-négy tartalék méregzacskóval.
A járdán alkalmi standok kínálják a finomabbnál finomabb falatokat, a szívvidámító kortyolni valót. A Városháza saját péksége a ház különlegességével kedveskedik a tömegnek: porcukorral behintett, beléndek-maggal pikantérozott, messze földön ismert, több nemzetközi versenyt nyert egyvégű kiflit, a Vásárhelyi Zsákbamacskát.
Két napig működik a sorompó a Zsan Zsák utcában. A lakók elunva a fárasztó kerülgetést, elkergetik az őrt, légiesítik a sorompót. És megy minden tovább, mint azelőtt.
A polgármester úr bánja is, nem is. Mint tanulságot, hordozza fejében a zsákmányt. Ott bent máris csírát ereszt a legújabb ötlet: a bizottságé, amelynek magasztos feladata a város gödreinek a feltérképezése lészen.
Hurrá! Azokat még nem avatta föl senki!
Gödörről gödörre haladva folytatódik majd az ünnepi sorozat.
Eltarthat akár a világ végezetéig.
Csak egészség legyen, s jó szél a köpönyegek alá.