Nyár de­rekán, szemlélve a háromszéki mezők színes szőttesét, ki ne gon­dol­na az aratásra! Arra a műve­let­re, ame­lyet régen igen nehéznek és fe­lelősségtel­jes­nek tar­tot­tak, mi több, ma is an­nak tar­ta­nak. Haj­dan is rop­pant fárasztó volt, ami­kor még kézi szer­számok­kal, s nem ritkán párban végezték. Rend­sze­rint a férfi kaszás ha­ladt elöl – kemény, derékpróbáló mun­ka várt rá a rek­kenőségben! –, a nő pe­dig utána, sarlóval a kezében szed­te a mar­kot, de gyak­ran a kis­is­koláskorú gyer­mek is be­segített, éspe­dig ő ve­tet­te a köte­let a kévekötéshez.

Nap­ja­ink­ban, a min­den­tudó gépek mel­lett nem oly hangsúlyos az aratásnak az em­ber fi­zi­kai tel­jesítőképességét próbára tevő jel­le­ge, de hogy ma sem gyer­mekjáték, arról – például – gazdák és mezőgépészek tanúskod­hatnának. Nagy gonddal, odaadással, szakértelemmel s idejében végzendő munka az aratás. Nem foghatsz hozzá felkészületlenül, nem végezheted tessék-lássék módra, hiszen a következő év kenyere, az ember megélhetése függ attól, miként gyűjtik be a kalászosok termését. Aratásra készülve nemcsak az emberi tényezővel kell számolnod, de az azt meghaladó erőktől sem tekinthetsz el. Ugyanakkor tisztában vagy azzal, hogy ez az elvégzendő munka nem tűr halasztást…

El­hang­zott általános érvénnyel s egy­szer­s­mind képes beszédként a fi­gyel­mez­tetés, Lukács sza­vai sze­rint ekként: „Az arat­ni­való sok, de a munkás kevés.” (10. 2–3.) Habár az el­beszélt történet a het­venkét tanítvány elküldéséről jól meg­határo­zott célzat­tal hang­zik el, s értel­me sokrétű, úgy vélem, az ebből ki­emelt ki­je­lentés is tág te­ret en­ged az értel­mező számára. Példának okáért ki-ki leg­személye­sebb gond­ja­i­nak a meg­fo­gal­mazását is meg­találhat­ja ben­ne. Mert ki mond­hatná el magáról, hogy – a képes beszédnél ma­rad­va – nem te­kin­ti sok­nak az arat­ni­valót? Érez­he­ti ezt a vizsgák előtt álló diák, az élet va­la­mely nagy küszöbét átlépő ifjú vagy meg­lett em­ber, de az is, ki immár számvetésre készül.

Fel­ada­to­kat jelöl ki az em­ber­nek az élet, általában olya­no­kat, ame­lyek em­be­ri mértékkel mérve tel­jesíthetők. S ha valóban de­re­ka­san vesszük ki részünket a munkából, ab­ban az eset­ben bi­zonyára elégtételt érzünk, ami belső békénk feltétele. Igaz, egy si­ker­ori­entált, elc­ele­be­se­dett világban ezt a „lel­kizést” ritkán díjazzák – hogy ne mond­jam, lájkolják! –, so­kak egyet­len álma ugyan­is, hogy mi módon kerülhetnének VIP-k társaságába. Em­berünket ez­zel szem­ben sok­kal inkább az fog­lal­koz­tat­ja, hogy miként találhat­ni a sok arat­ni­való köze­pet­te a ma­gunk számára munkát, hasz­nos el­fog­laltságot, hogy ne érezzük célta­lan­nak életünket, fölösle­ges­nek önma­gun­kat, hogy – végső so­ron – miként találhatnók meg belső békénket. Ez eset­ben talán a világgal sem állnánk foly­ton háborúban…

Forrás: Székely Hírmondó / eirodalom.ro