A verseny

Színház után vacsorázó társaság gyanánt verődtünk össze. A darab is, és ennélfogva a vacsora is nagyon korán végződött. A társaság nagyobbik felének még nem akaródzott hazamenni. Kivált a hölgyek agitáltak hevesen amellett, hogy menjünk valahová. Aki az urak közül habozni mert és gyáván ugyan, de mégis a hazamenésnek igyekezett hangot adni, azt letorkolták azzal, hogy szombat este van, az urak másnap alhatnak, amennyit akarnak, így aztán még elmentünk egy tánchelyiségbe.
Mi a varázsa az ilyen kirándulásnak? A közönség, amelynek magunk is tagjai vagyunk. Az ember a mozgást nézi, a tömeget, a táncolókat és üldögélőket. Aki ismerős, az azért érdekes, mert ismerős. Aki ismeretlen, az azért, mert ismeretlen. A lokálokat korántsem az tartja el, amit a maguk jóvoltából nyújtanak, hanem egy amolyan Rousseau-féle „contrat social”, az a hallgatólagos társadalmi szerződés, amelyet a közönség köt önmagával: betelepszik bizonyos helyekre, hogy nézegesse önmagát. Tapasztalható, hogy néha egy-egy vendéglő, bár, tánchelyiség, vagy ilyesmi, minden ok nélkül rosszul kezd menni. Pedig amit nyújt, az semmivel sem rosszabb mint azelőtt, sőt – mivel a meghökkent tulajdonos ijedten siet költséges attrakciókkal visszanyerni elmaradozó látogatóit – még jobb. De a közönség, a tömeglélektannak ez a megfejthetetlen alanya, úgy határozott, hogy most másutt nézegeti magát. S az illető mulatóhely rosszul megy. Az okát senki sem tudja Az ember, ha erről van szó, vállat von, és azt mondja: divat.
Pedig ez csak más fogalmazása a tünetnek, de nem magyarázat.
Egyszóval mi is teljesen üresnek találtuk azt a lokált, amelybe valakinek indítványára lementünk, még a szombat este ellenére is. Összesen még két asztalnál ültek emberek rajtunk kívül, azok is érdektelenek, akiken nem volt semmi néznivaló. A hangulattalanság ilyenkor ráragad a zenére, arról visszaragad a jelenlévőkre és viszont. Ebből aztán úgy támad a tömény unalom, mint ahogyan borbélyüzletekben megszázszorozódik az ember képe, az egymással szemközt álló két tükörben.
Mélységesen untuk magunkat. Az asztal közepén álló virágbokréta, mintha csak bennünket jelképezett volna, hervadtan kókadozott a füstben. Mici asszony, aki a leghevesebben agitált a kirándulás mellett, hozzám fordult:
– Találjon ki valami játékot, mert ez halálosan unalmas. Mentsük meg a hangulatból, ami menthető, hiszen vacsoránál még mindenkinek olyan jó kedve volt.
– Rendezzünk hazugsági versenyt – mondtam –, versenyezzünk, hogy ki tudja a legnagyobbat hazudni. Én leszek a bírálóbizottság. Első díj ez a virágbokréta. Annak adjuk, aki a legnagyobbat hazudja.
A gondolat tetszett. Kimondtuk, hogy sorba megy a játék. Ernő kezdte, ő ült balról legszélsőnek.
– Hagyjatok békét, – mondta – egész nap dolgoztam, nagyon fáradt vagyok.
A kijelentést zajos derültség jutalmazta. A jó Ernő tudvalevőleg a legnagyobb naplopó a világon. Délben kel fel, kimegy a Váci-utcára, benéz a Zserbóba, hazamegy ebédelni, utána lefekszik, délután kártyázik a klubjában, este mindig meg van híva. Kétségtelen, hogy igen nagyot hazudott. Utána Lenke következett.
– Remekül mulatok – mondta.
Ez is tetszést aratott, mert tudnivaló, hogy a jó Lenke, amilyen derék asszony, alapjában véve, éppen olyan savanyú. Mindig rossz kedve van, és a félvilágért nem mosolyogna. Ha ránézne egy hordó mézre, az rögtön megecetesednék.
Miska volt a soron következő.
– Engem hagyjatok ki – mondta –, én még gondolkozom.
Általános derültség. Miska és gondolkozni? Mindenki tudja, hogy kevés nagyobb csacsi van nála széles e fővárosban. Elsőrangú, előkelő úriember, de nagy csacsi, mondjuk meg úgy, ahogy van.
Sári következett, a fiatal özvegy, aki roppantul szeretne afféle huncut menyecskének feltűnni, de mindenki tudja róla, hogy a lelke mélyén a legszolidabb nyárspolgári nő, akit el lehet képzelni. Még sincsen nagyobb vágya, minthogy szerelmi fenegyereknek tartsák.
– Mostanában nem udvaroltatok magamnak – mondta boldogan, hogy most milyen elméset hazudott.
De megjárta. Mindenki kórusban kezdett kiabálni:
– Ez nem hazugság! Ez igaz! Óvás! Hiába adod a bankot, feddhetetlen nő vagy, pukkadj meg!
Sári elszontyolodva hallgatott el. Jóska következett, szegény derék Jóska, aki olyan hősies küzdelemmel tartja magát a víz színén, miután teljesen tönkrement. Tudjuk róla, hogy miért tartja olyan egészségesnek a sok gyaloglást, és hogy miért rendel vacsorára két tojásból rántottát, gyomorbántalmaira való hivatkozással. Néha ötven fillér sincs a zsebében. De azért nem marad el a társaságtól, mert halálosan szerelmes Micibe, aki viszont olyan kegyetlenül bánik vele, hogy azt már rossz nézni. Kínozza, gyötri, ugratja. És olyan dolgokat tud elhitetni ezzel a szegény szerelmes szamárral, hogy az embernek égnek áll a haja.
– No, Jóska, halljuk, te következel.
Jóska körülnézett szomorúan elmosolyodott és csendesen így szólt:
– Mindenki az én vendégem.
A nevetések elhallgattak. Ebben a vallomásban a tréfán felül annyi volt az öngúny, a szomorúság és a bátorság, hogy mindenkinek szeretet és részvét jelent meg a tekintetében.
Láttam a közhangulatról, hogy mindenki Jóskának szánja az első díjat. Úgyis már csak Mici volt hátra. A szép Mici, szende Madonna-arcocskájával, hófehér homlokával, amely mögött annyi keménység és hamisság lakik. És annyi körmönfont, éleseszű ravaszság.
Mici negédesen félrehajtotta a fejét és amolyan jókislány arccal így szólt:
– Én nem veszek részt a versenyben. Én nem tudok hazudni.
Mindenki meglepetve fordult feléje, hogy nem akar játszani. Én azonban benyúltam a vázába, kiemeltem a virágot és megjegyzés nélkül átnyújtottam neki. Nyert.

(Forrás: 500 év humora. Magyar szerzők vidáém irásai. Szerkesztette Keményfy János. Béta Irodalmi RT. kiadása)

Szerkeszti: Bölöni Domokos