HADAK ÚTJÁN / AZ OLT PARTJÁTÓL A PIAVÉIG

(Részletek)

A FERGETEG

Az erdélyi havasokon át rontott be a fergeteg. Ki meri mondani, hogy régen volt? Csak az, akit nem talált útjában. Egy egész országrészt sodort el minden lakójával, élő és élettelen vagyonával. (…)
Mióta a háború kitört, az oláh támadás lehetősége valahogy ott lappangott a székelynép lelkében. Itt még élénken emlékeztek 1848-ra. Itt még az emberek fülében volt Gábor Áron ágyúinak hangja. Talán ezek tüzelték fel a rémképeket. Híre futott, hogy a Brassó melletti Földvár községbe tüzérek és ágyúk érkeztek. A nép az ágyúk csudájára járt messze falvakból is. A katonákat elszállásolták a környékben. Cséplés ideje volt és a falusiak örömmel vették a katonák segítségét. A tisztek ott voltak elszállásolva a gróf Nemes kastélyban és más úri családoknál. Bosnyák katonák is jöttek. Veszély seholse mutatkozott, a falubeliek inkább csodálkozva bámulták a katonákat. A mi házunknál is laktak német tisztek, de néhány nap múlva tovább mentek. Azután vendégünk volt Undi Mariska, a kiváló festőművész. Az éjjeli vonathoz kikísértük az állomásra. Hazaérkezve, Tök Mari, a nagyobb cselédleány azt mondotta, ő már nem is fekszik le. Megdagasztotta a kenyeret és amíg mi felkelünk, az is kisül.
Mire ágyba kerültünk, Ida nővérem és én, már világosság lett ott künn. El se szundítottunk, egyre erősbödő lárma hallatszott az utcáról. Egy asszony bekopogtatott a lezárt ablakon:
– Keljenek fel hamar. Predeálon bejöttek az oláhok.
A fergeteg végigsepert a falun. A fennebbi falvak népe pillanatok alatt iszonyú áradatban zúdult felénk. Keresztényfalva, Vidombák és Rozsnyó ég. Valahogy elvergődöm a községházára hiteles hírekért. Petke Károly jegyző, Kolumbán Ferenc lelkész, Boér és Gáspár földbirtokos sietve pakolják a község irattárát. A falu belső hadszíntér, két órán belül távoznia kell minden embernek. Szekereket, lovakat hivatalból lefoglalja a beözönlő katonaság.
És megindul Erdély földönfutó népe…

A menekülők egy helyben hömpölygő tömegén megvadult csordák vágtatnak át. Nem mondom tovább…
Két órán belül mi is elhagyjuk a házat, hol édesapánk meghalt. A kamrából Tök Mari és Székely Mari kicipelik a kukoricás zsákot és kizúdítják az udvarra, hogy ne éhezzenek majd az állatok. Az üres zsákokat megtömjük ruháinkkal és friss, meleg kenyérrel. Kilépünk a házból. Elesett kis öcsém Bubi kutyája visító sírása fülemben van most is. A négy szoba ajtaja tárva, nyitva marad s benne minden, mit jó szülők valaha szereztek. Még egyszer visszanézünk az ajtóból. Velem együtt nézzetek vissza Ti is.
Látjátok, már ott vergődünk az országúton százezrek között. De a zsákot nem bírtuk. Még ott, a falunk határában kidobáltunk minden egyebet, csak a kenyereket vittük. Nővérem és én, Tök Mari és Székely Mari és Bubi. Gyalog. Gyalog. A menekültek vonata már megszűnt, a vasútvonal már a katonaság szállítására kell és szüntelenül robognak lefelé a határ felé. Valami ős ösztön és az Isten a vasutak felé sodor minket is és ott állunk félig tébolyodottan. Egyszer csak kihajolnak a haladó vonatból a katonák és felrántanak a magasba. Brassóból jött kifelé egy hivatalos vonat, mely hallomásunk szerint a brassói 24-es gyal. ezred értékeit mentette Magyarország felé. Magyar csendőrök mentettek fel minket is a teherkocsik rakományai tetejére. De többé senkise gondolt ránk. Egy vasrudakkal, vaságyakkal feltornyozott kocsi tetején ültünk éjjel, nappal, esőben, szélben, viharban, étlen, szomján, egy csuklyás, zöld lóden kabátban. Kenyerünk elfogyott. A magasból lemászni se mertünk, ha itt-ott meg is állott a vonat. Féltünk, hogy ott hagynak. Az első kenyeret harmadnap adta fel egy vasúti őrné. A tordaaranyosi állomáson a magasban felismert Boros, egyik tordai újság szerkesztője és sírva hozott fel valahonnan egy csésze kávét. Négyen ittuk meg. A harmadik ételt egy állomáson egy német katona nyújtotta át a szomszéd vágányon álló vonatról. Boldogan ettük meg, amit sajkája alján nekünk meghagyott. Köszönöm, kedves, névtelen katona.
Bubi kutyánk fenn a vastoronyban sajátságos élettani elváltozásokat mutatott. Szervei és egész kis teste kopogó keményre dermedt és nem volt már élete. Ezt a tudós, csudálatos állatot, elesett Zoltánunk kedvencét, néhány héttel ezelőtt, otthon egy mély kútból is kimentettük egy éjszaka. Néhány könnyet csalt már szemembe az az állat. Akkor is ilyen dermedt halott volt. Most se dobtuk le a vastoronyból. Hiszen Bubi még egy darab, az elhagyott otthonból. A vasak közé bedugtuk és három napig rejtegettük. Tizenkét napig ültünk a toronyvárban. Nagyváradon már meleg ételt osztottak az állomáson. Bubit átadtam egy Lenkucza László nevű, könnyes szemű diáknak, hogy lőjje főbe. Nem tette. Megőrizte és évek múlva visszaadta a váradi ismeretlen kis diák. Bubinak még fontos szerep jutott a sorsunkban.
Tizenkét nap a vasvárban megcserzette arcunkat, kiégette könnyeinket. Behozott a vonat Budapestre. Miket láttam a vasvárból, Székelyföldtől Budapestig? Csak nem kívánjátok, hogy elmondjam? Olyan betűk még nincsenek, hogy ezt le lehetne írni.
Akinek sokat adott Isten, az sokat veszített. A menekülő székelyek között menekültek a székely főurak is. Futnak a zabolai kastély urai is. Kiürül a XV. sz.-ban épült várszerű, ősi Mikes grófok palotája is. Alig egy hete, hogy vendége voltam a grófnénak és már nincs hol lehajtani fejünket. Hétfői napon futottunk el az ősi földről. A grófi család az utolsó percig kitartott otthon, hogy a nép nyugalmát ezzel is biztosítsák. A nyomorúságos vergődésben a grófné egyik gyermeke himlőt kapott, a másik vakbélgyuladást. A másik székely mágnás, Szentkereszty Béla báró, háromszéki főispán, ugyancsak megosztotta székely népe sorsát. Felesége, Floresco Bibescu Mária, aki unokája az utolsó oláh fejedelemnek és annak idején kijelölt menyasszonya az egykori Milán királynak. A báróné kettészakadt szívvel fut második hazájából. Egész úton férjével együtt gondozza és irányítja a székely népet.
Némely faluban leakasztották a kútról a vedret, mert a szerencsétlen menekülők az egész falu vizét megitták. Egy sötét éjszakán a vasvárból felismertem özvegy nővérem sikoltását, amint a tövisi állomáson vízért könyörgött kis gyermekei, Lili és Gyuri számára. A hang elveszett az éjszakában, de legalább tudtuk, hogy él, falujából el tudott menekülni és kijött a pokolból. Ő ugyanis más helyről menekült, mint mi. Harctéren levő Miklós fivérem családja Tömösből menekült és híre jött a vasvárba, hogy legyilkolták a tömösieket. Rokonaim Csík megyéből futottak. Senkise tudta a másikról, hogy él-e még.
Minket a vonatunk Budapestre hozott. Milyen állapotban? Erre nincsenek szavak. Harctéren levő Árpád fivérem feleségéhez verődtünk össze kilencen. A szűk lakás, akármilyen nagy szívvel fogadtak, — kevés volt nekünk.
Láttam a vasvárból azt, hogy családtagokat temettek az útszélen, láttam ahogy elveszítették egymást a hozzátartozók. Hová, merre sodorta őket az áradat!? Alkotás u. 39. sz. a. irodát hirdettem, hogy minden menekült jelentse be címét és összehozom az egymáshoz tartozókat. De pár nap múlva már ezt az óriási munkát a Magyar Vöröskereszt Tudakozó Iroda vette át. Segélyeket is többféle intézmény osztogatott a maga hatáskörében. Vallás, faj, nemzetiségi különbség nélkül nyitottak meg a szívek és tárcák. Nem lehet most feladatom ezek felsorolása. De azt tudom, hogy a fővárosi lakásoknak még a pincéiben is laktak menekültek. Összehúzódott minden család, hogy jusson hely a hontalanoknak.
Maguk, a Budapesten lakó székely urak is, minden hivatalos ceremónia nélkül, azonnal összeállottak és Zilahi Sebess Dénes, az általa szerzett összeget, Benedek Elek, Földes Géza és Gagyhy Dénes segítségével azonnal kiosztotta a székelyek között. Sebess Dénes fia és ifjú társai lelkesen segédkeztek ebben a munkában és ők állították össze az első névsort is a menekült székelyekről.
A közölt névsor alapján talált rám Jászai Mari és Szederkényi Anna. Ők hozták részemre az első pénzsegélyt. Ez a két nemes lélek rázta fel bennem a dermedt életet.
A menekültek ezreit a főváros ölelte szívére és együtt zokogott két országrész népe. Liber Endre állott a mozgalom élén és ezerféle módon igyekezett segíteni az erdélyi testvéreken. De otthonunk nem volt. A Markó utcai törvényszék tömegszállásán, egy-egy szobában harminchatan is feküdtünk a földön a zizegő szalmán. Itt már összekerültünk mind a családtagok. Valami jótékony kéz kiemelt innen és beköltöztetett a Rákóczi-téri állami nőipariskolába egy tanterembe, ahol Sebestyénné, Stettina Ilona igazgatónő, szeretettel gondoskodott rólunk. Ágyneműt is szerzett a Vöröskereszttől. A raktárakban dohos szagot kapott a párna és szalmazsák. Nem tudtunk aludni rajta. Elhatároztuk, hogy kiürítjük; a szalmát kiteregetjük, megszárítjuk, a huzatokat pedig kimossuk.
Háború elején, mikor felszólították az ország népét, hogy a Vöröskereszt részére ágyneműt adakozzon, Ida nővérem is meleg szívvel teljesítette kötelességét. Mikor a tanteremben kifordítottuk a kiürített szalmazsákot, belevarrva találtunk egy kis fehér vásznat, melyre rá volt írva, készítették Vajna Ágnes, Bordás Vilma, Szász Emma stb., akik falunkbeli derék székely leányok voltak. Otthoni ágyneműt kaptunk tehát, melyet annak idején Király Sándor, a lelkes fiatal tanító gyűjttetett össze.
Hát már hazai ágyneműbe feküdtünk le. Visszaéreztük benne az oltmenti rétek kukorica levele susogását.
Lassanként ruhánk is került. Hoztak az idegen úrhölgyek és a jóbarátok. Felkeresett G. Miklósy Ilona és Kovácsy Andorné, Szemere Ilona is. Pénzünk nem volt egy árva fillérünk se. Kosárfonásra szólítottak fel, hogy azzal lehet keresni. Ne higgye azt senki. Érdekes, hogy a menekültek, felzavart lelkiállapotukban elveszítik önmagukat. Tanulmányokat végeztem a tömegszállásokon. Valami nemtörődömség, lelki lazulás, belső esés fogja el, vagy dacosság, ellenállás borzolja fel bennük a régi embert. A tömegszállásokban van valami, ami lefelé húzza a lelket. Még fegyelmezett, jobb körökből való egyének is belevesznek a lelki zűrzavarba. Rendetlenek, a levegő is bűzös és szomorú az ilyen szállásokon. Nagyon vágytam valami nekem való, szép, nehéz munka után. Báró Dániel Gábor és Hegedűs Lóránt akarnak segíteni. Nem tudnak ők se. Ácsorogtam mindenféle munkaközvetítő helyen. Ájuldoztam zsúfolt sorokban. Hiába. A magam elhagyatottságában a többi menekülteken segítettem. Jogos kívánalmaikat tolmácsoltam, ahol kellett. Libex Endre másnapra el is intézte, amit lehetett. Szép cselekedete volt az is, amikor a segélyhelyeken várakozó állapotos és szoptatós asszonyok fészere szobákat nyittatott, hol magukat és csecsemőiket ellássák. A főváros gyönyörűen dolgozott e nehéz időkben.
Mindennap szakadozott rólunk a ruha. Már nagyon is rongyosak voltunk. Köszönöm a szép selyem blúzt Mihály Rudóné, Boér Lenkének. Nagyon búsultam, mikor később Lembergben ellopták tőlem. Csomagokat küldöttek postán, hogy a menekültek között kiosszam: Béhm Kitty a kentelkei kastélyszerű kúriából, mely Késmárky Ákos földbirtokos, a leány nagybátyjáé volt, aki vadászat útján nyomorék kézzel, önként vonult be háború kitörésekor és Galíciában eltűnt. Nemo és Senki Mária Gibárt, abaújmegyei és Nagyberezna helyiségből. Mind ismeretlenek előttem. Adományaikat szerkesztőségbe címezik az én nevemre. Becsülettel teljesítettem a kötelességet, pedig mellettem a hozzámtartozók rongyosak voltak. Mégse adhattam nekik. Az Üllői úton, az Iparművészeti Múzeumban is volt valami osztogató hely. Ott is kaptunk egyszer ruhafélét. Kilencen voltunk. Nagyocska volt a csomag. Krén Margit szedte össze részünkre. Földön futó társaim szidalmai között szédelegtem ki az épületből. Sajátságos és érthetetlen, de a menekült ritkán tudja, kik adakoztak neki. Én se tudom, de most, ha előkelő megnyitó ünnepélyekre, kiállításokra járok az Iparművészeti Múzeumba, keresem az akkori arcokat. Minden zeg-zúgra emlékszem, hová lökdöstek, hol kiáltottak rám. Most azt gondolom, alázatosabbnak kellett volna lennem biztosan.
Nem tudom, hogy teltek a napok, rongyokban, könnyekben, kegyelemkenyéren. De ha most megbíznának valami jótékonysággal, azt hiszem, tudnék könnyeket szárítani. Azt hiszem, előbb át kell élnünk azt a sorsot, melyet meg akarunk érteni.
Bizonyára így gondolkozott az akkori „Magyarország” szerkesztősége is. Hitte rólam, hogy értem a kötelességet és ismerem a könnyeket. Sümegi Vilmos és Szakács Andor felszólítottak, hajlandó volnék-e visszatérni Erdélybe, hogy a kivonuló oláhok nyomán haladva, faluról-falura bejárjam a feldúlt tájakat és sajtótudósításokban számoljak be, mik a legsürgősebb teendők a visszatérítendő nép érdekében.
Oh, mennyi fájdalom szorult ebbe az egy szóba, hogy igen. Nem is gondoltam a vállalkozás rettenetes nehézségeire. Erőm megnőtt.
A szerkesztőség megszerezte részemre a sajtóhadiszállástól az engedélyt. Eisner Bubna, a később tragikus véget ért sajtófőnök éppen Budapesten volt. Valami újságírói tisztelgés alkalmával személyesen kerestük fel és három nap alatt Bécsből megérkezett a K. u. k. Armeeoberkommando des Kriegspressequartiers E. Nr. 1904. igazolvány, mely eléggé korlátok közé szorított, hol járhatok és mikről írhatok. Ezen se sokat tépelődtem, csak azt éreztem, hogy ismét Erdély felé vezet az utam. Testvéreimet, rokonaimat ott hagytam az iskola épületében.
(…)

ERDÉLY FELÉ

…Két nyomorúságos hónap multán, égő, fájó érzéssel indulok Erdély felé, hogy a sajtóban hű képet adjak a kiürült falvakról, feldúlt városokról.
Útközben benéztem Békéscsabára is. Ide voltak telepítve hatóságilag a háromszéki menekültek. A tót házak sajátságos beosztása és hangulata között, idegenül érzi magát a székely. Lelkiállapotuk a fájdalom és a dac között vergődik. Nem tudja kiegyensúlyozni lelki háborgását, miért éppen ő lett hontalan, kegyelemkenyéren élő?
A sepsi járásból 1697 menekült akad, borosnyói járásból 1269, Sepsiszentgyörgy város 2481, Brassó város 86, Csíkmegye 27, Fogaras 10, Udvarhely 10, Hunyad 545, Kisküküllő 34, Krassó-szörény 19, Nagyküküllő 61, Marostorda 85, Sze-ben 92. Szolnokdoboka 3, Temes 2, Aranyostor-da 6. Ennyi embert kellett vendégképpen ellátnia Békéscsabának. A tömeglakások eszméjét elvetették. Magánházaknál vannak beosztva. Wallfisch dr. orvos ingyen kezeli a sok beteget. Dr. Kiss László csabai és Gábor Pál háromszéki főszolgabírók intézik a menekültek sorsát. Úgy a menekült úri osztálybeliektől, mint a helybeli néptől a legszebb elismeréseket hallom a csabai főszolgabíróról. Ő a lelke mindennek. Nem papíron intézkedik, hanem cselekszik. Ha a tót gazda nem akar kályhát állítani a menekültek szobájába: ő veszi meg a kályhát a gazda számlájára. Ha önként nem adnak lisztet, akkor zsákszámra foglalja le. Irodájában kosarakkal áll a tojás, melyet ő maga oszt ki a betegeknek. Vasárnaponként a templom előtti téren parancsban hirdeti ki a népnek, mik a teendői a menekültek körül. Minden hivatal a kötelességek magaslatán áll és maga a lelkes diákság is beáll a segítő szolgálatokra.
Réthy Béla elnök vezetésével az úrihölgyek osztják ki az ételeket. Két kor.-ért három tál ételt kapnak a tisztviselők. Borbély Sándor sepsiszentgyörgyi vágóhídi felügyelő rendezkedik a főzés körül.
A csabai gazdalányok társaskört alakítottak, ruhát és pénzt gyűjtöttek és 35 ezer korona érőt osztottak ki. A 101. gyalogezred húsz szabót és húsz cipész katonát adott, kik műhelyben dolgoznak a menekülteknek. Egy pár cipő ára 21 K. Összeíratják az iskolaköteles gyermekeket is, akik ingyen kaptak könyveket. A főgimnázium és a polgári iskola pedig az internátusba ingyen vette fel őket. A napközi otthonok ügyében Szentke-reszty báróné járta be a vármegyét. A helyi Munkaközvetítő Hivatal a menekültek elhelyezésével foglalkozik, de kevés a vállalkozó. Valami csudálatos érzés lustává teszi a szorgalmas, dolgos népet. Csak haza gondol. Csabán három menekült gyermek halt meg. Békéscsaba mindent megtett a szerencsétlen erdélyiekért. Az orosházi járásbeliek kevésbbé vannak ellátva.
Tovább utaztam, Erdély felé.

(Folytatjuk)

* A köpeci származású Kamenyiczky Etelka írói álneve / Forrás: Hadak útján. Az Olt partjától Piavéig. Magyar Szépirodalmat Pártolók Egyesülete kiadása, 1936, Budapest

Ádám Éva / Kameniczky Etel

1. bende jános:
   2019. február 19. 17:45

   Megrázó történet,de gyermekkoromban hallottam már az eseményekről a nagyszüleimtől akik Székelyföldön éltek és átélték a történteket. ez volt az apai ág . Anyai ágon pedig pedig nagyapám kint az orosz fronton Volhyniában a nagymamám és családja pedig Törökszentmiklóson fogadta az Udvarhelyszéki menekülteket szám szerint 2000 főt helyeztek el családoknál a város területén . Az események után még 60 évvel is könnyezve emlékeztek meg a székely emberek kitartásáról, erős nemzeti öntudatáról. Emlékük örökké bennünk él, felejteni ezeket az eseményeket nem szabad hanem az utódainknak tovább kell adni.