A lakónegyed, ahol élek egy zárt betonvilág. Szobám ablaka egy játszótérre nyílik. Így reggeltől estig, néha sűrű sötétig, beszivárog résein a hangzavar, ott, ahol az eső is mindig utat talál magának. Egy régi, ismerős, de ijedt szívdobogás kísér, ha a zsivajban az Ő hangjára ismerek. Gyors, gépies mozdulatokkal nyitom ki az ablakom, és kiáltom a szélbe: GYERE MÁR HAZA!
A hangomat elragadja a szél, lentről pedig senki nem felel. Újabb lárma teszi próbára idegeimet. Nem igazi homok az, ott lent a homokozóban és nem igazi az a hang sem, amit én idebenn hallok. Látom, amint odalenn a végtelenbe nyúló tornyokat építik, melyek még az estét sem várják meg, leomlanak. Ide a szobámba és oda a játszótérre még a Nap is csak szürke sugarakat küld. Egyre kutatom, keresem közöttetek Őt. Talán a ruhája színe lenne az a jel, amit keresek és próbálok felidézni. Vádolom önmagam, mert emlékezetemből kiesnek a színek, a mozdulatok, a szavak. Megvillan egy kis ruhácska, kiáltom is azonnal a nevét… Ott lenn megrezzen egy apró ruhadarab, kis piros foltocska, emelkedik a tekintet, s bámulva, kérdőn kapaszkodik az enyémbe. Nem, ez nem Ő, de hogyan felejtettem el. Ő NEM LEHET ITT…
Gyerekhangok zsivaja kísér egész nap, egész évben. A pihenés az örök merevlétben reménytelen. Szűk és sivár a játszótér a gyermekek számára, törött üvegek, konzervdoboz-darabok és papírok tarkítják homokját. Őt féltem, és azért rohanok ablakomhoz, naponta legalább hétszer, s kiáltom nevét. Olykor a látóhatár széle csendesen megtörik fölöttem, s én kinyújtom kezem, hogy megérinthessem Őt, valamint önmagamat, az áldozatot. Betonkezem gyöngéden koccan a szürke csendben…