Ezernyi gonddal megrakott táskám nyomja, húzza a vállamat. Sietek. Ott, ahol a feltöredezett út fájdalmas kanyarba görbül, Ő vár engem. Mindig ugyanabban az órában érkezem, esti szürkületben, a fáradtság mélységében elmerülve, s már nem is tudom felmérni, van-e értelme felfigyelni a jelzéseire… Nem veszem észre? Akkor utánam küldi a szót, s én szófogadó gyerek módjára hozzá sietek. Érzem, napról napra egyre szorosabb a szólánc, ami összeköt vele, s megannyi gond között megcsillan egy kis öröm: mégiscsak észreveszik, hogy ott vezet el az utam. Észrevétlenül építjük palotáinkat. Szavakból rakjuk a falat és őrizzük benne a halhatatlanság titkát. Néha megtorpanok építkezés közben: számít-e valamit is a jel, hiszen ezerféleképpen értelmezhetem mindazt, amit kimondunk. Érdemes-e megmutatkoznunk? Ha csattan a szó- ostor és megsebez, akkor már van egy biztonságos hely, ahová menekülhetek, hiszen titkos jelszónkra kinyílik a várkapu, s mi egyszerre gondoljuk ugyanazt: „Idővel paloták…”