Tizenhét fejezet, novella, mozaikdarabka alkotja a Jelmezbált, Grecsó Krisztián legutóbbi regényét.
Ebben a tizenhét fejezetben sorsok kavarognak, családok mennek szét, egyedülálló nők keresik a boldogságot, családos férfiak csalják meg a feleségüket, középiskolások rontanak a tanárnőjüknek, gyilkosságok esnek meg, falusi emberek kerülnek városba, és költöznek vissza a faluba. Közben történetek állnak össze, vagy inkább mutatnak egymás felé, mert a könyv, mint Nádas Párhuzamos történetekje, szétszedi őket, és nehéz ismét egymáshoz illeszteni a mozaikdarabkákat (az alcím: egy családregény mozaikjai). Nem véletlen, hogy Grecsónak az egészet át kellett írnia Darvasi filctolla miatt, hiszen egy ilyen bonyolultságot az írójának is nehéz átlátnia.

A hatás kettős. Egyrészt Grecsó stílusa, ez az orális, közvetlen, a régiek közül leginkább Mikszáthra és Móriczra, a már nem élő kortársak közül Szabó Magdára és Kardos G.-re, az élők közül magára Darvasira emlékeztető stílusa berángatja az olvasót, nehéz neki ellenállni. A Jelmezbál jól megírt könyv, finom részletekben tobzódik: „A vidék, az vidék, egy nagy massza az egész, parasztokkal, csönddel és szorongással.” (7.); „bónamenta szemű asszony” (44.); ahogy a Barbárok című, korábban novellaként megjelent részletben a szereplők megpróbálják eltussolni, eltévézni, hogy ismerik a híradóban látott gyilkost; Dániel Máté kínjai az apja, a nagybátyja és a tanárnője miatt stb. Grecsó jól beszél, és a lélekről is jól beszél, bár a kettő valószínűleg összefügg, aki jó megfigyelő, az nemcsak a Váci utat és Sáraságot, a regény faluját látja, hanem a lelket is. És van még egy hozadéka a megfigyelésnek: hogy bár minden történet boldogtalan, az ember mégsem a sivárságot érzi, nem szomorodik bele a regénybe — igaz viszont, jólesne legalább egy ember, akinek sikerült.

Másrészt az egész mégsem tűnik elégnek valahogy. Nádas radikálisabban jelenti be, és a kezdet kezdetétől, hogy nála másmilyenek lesznek az összefüggések, mint előtte. Itt annyira lekerekítettek az egyes fejezetek, nincsenek recéik, mint a puzzle-nak, illetve csak valahogy belül, a kihagyásokban. A stílus azonos, akár egyes szám harmadik, akár egyes szám első személyű a narráció, mint A látogató, a Boleró, Az utolsó felvétel és a Rigók című fejezetekben. Vagy éppen ez a cél? Azt érzékeltetni, hogy mindegy, ki mesél?

A Jelmezbál fontos könyv. Nagyot markol, és sokat fog: társadalmilag, szociografikus szempontból, jellemábrázolásban. A boldogtalan Magyarországot mutatja meg, pontosabban egy boldogtalan Magyarországét, mely a könyvben jelenik meg, de olyan erővel, hogy határozott névelősül: elhisszük a regénynek, hogy Magyarország ilyen, és nem a politika miatt, mely mindössze az utalások szintjén jelenik meg.

Mégis hiányérzetem van, noha hogy miért, azt nehéz elmagyaráznom.

Forrás: A jódeménység foka