Öregasszony érkezik megkésve, botja kísértetiesen kopog az áhítat csendjében. Nehézkesen találja meg a helyét a padban, s botjának is „ülőhelyet” keres kopogva. Ismerős templomi fehérségben szól az orgona. Csak én tartom számon, hogy harminc évet hiányoztam. Felkavarodott lelkemben megfékezem a mindegyre előtérbe kerülő indulatokat, a vulkánszerűen kitörő kérdéseket: Jaj, miért hagytál el minket nagy bajunkban? Könyörülj reménytelenségünkön, nyomorúságunkon, de legfőképp a mi napi kenyerünkre legyen gondod, hiszen Te vigyázol az ég madaraira is, hogy éhen ne pusztuljanak! … Templomokban könyörgünk a reménytelenségért, ami nélkül nincs elég fény, és fogy a nép. Akinek szeme van látásra, lásson már tisztábban, akinek füle van hallásra, hallgasson meg minket! Elménk világosítsd meg, hogy felismerhessük gyarlóságunkat, és megmaradhassunk embernek. Nap barázdálta öreg arcokból rám tekintő gyermeki tekintetek mondják: „Senki sem tudja, mit szenvedek én, senki, senki, csak Jézus.” S aztán kopogva, csoszogva az Úrnak asztala elé járulnak, lélekben felkészülve a szent úrvacsora felvételére. Bütykös ujjukat szorosan összefogva a puszta létért imádkoznak, mert legnagyobb értékük az életük. Nézegetem őket, szorul a torkom… aztán lassanként összeszámolom, hányan hiányoznak ők, akik már csak voltak, és hányan maradtak a megvénült faluban. A harmadik harangszóra eljövök újra én, az öregasszony, akinek botja kísértetiesen kopog az áhítat csendjében.