Báktáló, Jánas!

Jó szomszédunk, Sanyi bácsi a ’70-es években tette le a kőműveskanalat, s nyugdíjaztatása alkalmával, édesanyám unszolására, búcsúbeszélgetést készítettem a vén kőművessel*. Bizony, nem volt könnyű élete. Sokáig Bukarestben dolgozott, aztán a „Konstancia” kikötőt építették, mindenhol megbecsülték az erdélyi mesterembert, de románul halála napjáig sem tanult meg rendesen. Többnyire úgy társalgott az első Ritz telepi román családdal, hogy Sanyi bácsi magyarul válaszolt Onuţan bácsi román kérdéseire, aztán inkább Costi bácsi tanult meg magyarul.
Sanyi bácsi a nevét sch-val írta, de németül csak annyit tudott, mint a suszterinasok: Hansz bolhát fogott in gében, esetleg ájncig cváncig. De ha jegyzőkönyvelték a kocsmában kontratenor fortissimójáért, mindig bemondta a rendőrnek, hogy: „Biztas úr, a Sőnt escéhával tessék írni.”
A felvétel Sanyi bácsi lakásán, a nagy szobában készült. Schön Manci néni édesanyámmal a konyhában füleltek. Sanyi bácsi elmesélte a gyermekkorától a második világháborúig az életét. Sírva emlékezett vissza a napra, amikor a fronton Sanyika fia a kezei közt halt meg. 16 éves volt, éppen annyi, mint a frontszolgálatos barátja, aki fegyverpucolás közben tréfából ráfogta fegyverét Sanyikára. – Most meghalsz, te hülye ruszki! – és meghúzta a ravaszt. Ám a fegyverben éles töltény volt. Itthon temették el, de Schön néniék sohasem tudtak belenyugodni a tragédiába.
Témát váltottam, lassan rátértünk a nyugdíjazás előtti idők kőművesvilágára, hogy milyen házakat épített, hogyan kényszerítették be a kisiparost a szövetkezeti rendszerbe, a normázásra, a munkaversenyre. – De én ott is megálltam a helyem, úgy dógaztam, fiam, hogy még élmunkást is csináltak belőlem. Száz lej prémiomot és egy plecsnit adtak melléje. Sós Jóska kezet fogatt velem, de nem álltam meg, hogy oda ne szúrjak neki, mondam: „Ugyé Jóska, hogy könnyebb a polgármesteri székben ülni, mint a kőművesállványon emelni a malterosvedret?” Aszonta nekem: „Ülj le magadnak, Sándar, ezt a csillagat is nekem köszönheted!” – s kitűzte a kabátamra.
Sós Jóskát úgy ismerte, mint a tenyerét. – Terneinél dolgoztunk, jobban mondva csak én dolgoztam, mert ő pallér volt és furt a szakszervezetet bújta. Szónakalt a kizsákmányolás ellen. Ne félj, mert a rendőrségen sokszor kapatt azért a fejire. Azt mondták, hogy illegálista volt, s azért nevezték ki munkás-polgármesternek. De látad, egész nap csak a kétlovas konflisával s a szalmakalapjával furikázik a várasban, aszongya: „Meg kell oldjam a feladatokot, eltárs!”…Akkora marhaságokat csinált sokszor, hogy az egész Vásárhely röhögött rajta, sze’ még Andrási Marci is kifigurázta az egyik színházi műsorban. Sose felejtem el. Egyszer egy cigánasszan’ bément Sós Jóskáhaz, hogy kilenc purdéja van, se lisztje, se cukra nincsen, s nem tud enni adni a purdéknak. Erre Jóska azt mondta neki, hogy neki sincs, de ha tud valahol, szóljon neki is. Erre az asszony azt mondta, hogy ő biza tudná, hogy lehet találni, csakhogy kéne egy olyan papír, ami azt írja, hogy „Aki ezzel az írással megjelenik, annak adjanak egy zsák lisztet és egy zsák cukrat!” Képzeld el, ez a süket Sós Jóska adatt egy olyan papírt, aláírta és még le is pecsételte. Avval az asszan’ lelépett. Mikor Jóska otthon belépik az ajtón, a felesége nekitámad: „Teljesen meghülyültél, te Jóska?” „Miért, te asszony?” „Ideküldesz nekem egy cigánnét, hogy adjak neki lisztet s cukrat, s mutatta a papírt, amit te írtál alá. Olyan cirkuszt csapott, fenyegetett, hogy tudja, honnan van a cukar s liszt… Nem volt mit csináljak, oda kellett adjam. Na, most se cukar, se liszt, drága polgármester elvtárs. Mehetsz a kantinba…” Szinte kikaparta Mariska a Sós Jóska szemét.
Csinált Jóska különbeket is. Összehívtak egy gyűlést a kisállomásra, mert megérkezett a dicsőséges „Szavétunióból” egy vagon segélybúza. Odament Sós Jóska, s felállt egy postásszekérre. Tartatt egy dumát, s azzal fejezte be, hogy „Na mast, eltársok, köszönjük meg lelkes tapssal a baráti orosz népnek a segélyt!” – s kinyitották a vagon ajtaját. De akkor csak odaugrott egy sáramberki ember, s azt mondta, hogy előbb őt engedjük be, mert Sáromberkén, amikor berakták a búzát a vagonba, bent felejtette a kabátját… Abbiza ott is volt az oroszok ajándékbúzája fölött a sáramberki paraszt zekéje. Na, volt ott aztán grimbusz! A sáramberkit elvitték a rendőrök, és Sós Jóska csak annyit mondott, hogy ebben az osztályellenség keze van benne! Eltársok, legyünk éberek!
Sokat mesélt Sándor bácsi Sós Jóskáról, a városról, édesapámról, hogy a suszter meg a kőműves mindig milyen jól megértette egymást, és hogy a disznóvágásokon milyen jókat mulattak, mert nálunk Sanyi bácsi vágta a disznót. Azért is nevezték a kőműveseket fecskéknek, mert nyáron házat építettek, s télen vágták a disznókat, és jártak a színházba. Minden előadást megnéztek. A két család apraja-nagyja együtt járt színházba, kirándulni. Egyszer Sanyi bácsi a szokásosnál többet ült a Ritzben, a diófa alatt, pedig épp színházba készültek, s a jó bor megtette a hatását. Édesapámék még elértek. Már folyt az előadás, amikor megérkezett feleségével a kissé kapatos Sanyi bácsi. Megállt a sötét terem ajtajában, s mintha csak a kőművesállványon állt volna, elrikkantotta magát: „Báktáló! Megjöttünk, Jánas, hol vagytok?” Andrási Márton megállt, s leszólt a színpadról: „Csak nyugodtan keresse meg a helyét a kedves néző, mi megvárjuk…”
Miután adásba ment a felvétel, édesanyám mint az egyik leghűségesebb hallgatóm és kritikusom azonnal felrótta, hogy kimaradtak a Sós Jóska-történetek. Elmagyaráztam, hogy a sajtóigazgatósági tisztafül elvtárs (annak ellenére, hogy ő maga is jó nagyokat röhögött a Sós Jóska-sztorikon) kicenzúrázta az anyagból, azzal az indoklással, hogy a munkáshatalmat nem lehet kigúnyolni…
Azóta is „szájhagyományként” keringenek a Sós Jóska-történetek.

Szerkeszti: Bölöni Domokos