Élt, ma­ximáli­san régen, ami­kor még nem volt fel­találva az a jófaj­ta Jo­nat­han-alma, s ezért jobb híján arany­almákon fincso­rog­tak, egy vénséges vénike. Va­la­mi­kor bo­szorkány volt, de fel kel­lett hagy­nia a mes­terségével, mert csődbe ment; azóta egy gyengécske la­bi­rin­tust ve­ze­tett külföldi fi­nanszírozással, úgy érde­kes volt, és jöve­del­mező: az esti kakaóra való ki­tel­lett belőle. Az odaláto­gatóknak nem le­he­tett pa­nasz­ra oka, hogy nem le­het eléggé eltéved­ni; al­kal­ma sem.

Az eredményből akár egy csor­da ördögöt is jóltart­ha­tott vol­na, de ő bez­zeg nem, mert nem volt üzle­ti érzéke.
Ilyen nyámnyi­la, földhözra­gadt ex-bo­szorkányt még nem látott a világ! A seprűje már nem volt jó sep­re­get­ni sem!
Azért az alig másod­osztályú la­bi­rin­tusért is oda­ad­ta a bo­szorkány-csődvégkiárusítás bevételének majd­nem felét! A másik felét be­tet­te egy bank­ba, ami szintén csődbe ment. A kárval­lot­tat ez búskom­orrá tet­te, csalódott a világban, és nincs her­vasztóbb, mint egy csalódott bo­szorkány! Leg­na­gyobb fájdalmára meg kel­lett válnia a csődvégkiárusítás al­kalmával (s csak félárat ka­pott érte…) egy pa­lack kökörcsi­nes tökhin­dapárlattól is, a leg­jobb évjáratból; s amit még na­gyon sajnált, az a varázsdumája volt. Nem cso­da, hogy hozzánőtt a szívéhez, hisz még fi­a­tal­korában sze­rez­te természet­ben a környék ko­ronás költőjétől. így hát emlék is volt. A ko­ronás költő azóta saj­nos meg­halt, ko­ronája va­la­me­lyik padláson hányódott.
He­lyettük ott volt a nyakán az a dög la­bi­rin­tus az összes hisz­tijével, nya­fogásával: néha nem volt ked­ve végez­ni a dolgát, hiába rimánko­dott neki a bo­szorkány. Ilyen­kor aztán kissé duz­zog­va, de he­lyet­tesítet­te. A la­bi­rin­tus pe­dig ti­tok­ban vi­gyor­gott raj­ta, a bo­szorkány mégsem vet­te észre, hogy nem egyenlőek az esélyek, a vállalt sze­représzek, és a többi. Ő intézte a ne­hezét, mert a la­bi­rin­tus­nak épp csak je­len kel­lett len­ni, (még azt sem vállal­ta min­dig), neki vi­szont be kel­lett szed­ni az eltévedés összegét, ami pe­dig nem volt ki­csi mun­ka, mert összeg ide, összeg oda, de ki akar eltéved­ni ??
Ő csak végez­te a dolgát, nem so­kat zúgolódott; időnként elrágcsált egy arany­almát, de egy­re ki­sebb lel­ke­sedéssel, nem na­gyon ízlett már neki. Meg­un­ta az egy­hangú kosz­tot. Már előre borsózott a háta, ami­kor érez­te, hogy ebédidő köze­le­dik.
Békés egy­kedvűséggel ten­get­te a maga, és la­bi­rin­tu­sa nap­ja­it.
Ment mind­ez ad­dig, amig fel nem hívtam a fi­gyelmét, hogy fel­találták a Jo­nathán-almát. Ez el­vet­te a kedvét a további­aktól, benyújtot­ta le­mondását, a la­bi­rin­tustól el sem búcsúzott, el­ment Jo­nathán-almát enni; egyedül, gond­ta­la­nul, közönség nélkül, seprű nélkül, fe­lelősség nélkül, arany­almák nélkül. Meg­próbálta leróni háláját Jo­nathánnak, amiért egyet­len tettével meg­sza­badítot­ta min­den bajtól.
Azóta én ve­ze­tem a la­bi­rin­tust, méghozzá jó eredménnyel. Meg­ne­vel­tem őkelmét, ki­ir­tot­tam belőle a hisz­tit. Ked­vessé vált, és en­ge­del­messé: ami­lyen egy la­bi­rin­tus­nak len­ni kell! Hogy lássa, értéke­lem ja­vulását, min­den nap elidőzök ben­ne. Csi­nosítga­tom, po­foz­ga­tom, felkészítem a legújabb köve­telmények­nek. Mo­der­nizálom. Tűri. Tán élve­zi is, jót tesz neki is a változás. Néha össze­vi­gyor­gunk. Nem tar­tok attól, hogy a fe­jem­re nő. Barátokká váltunk, egyen­rangú fe­lekké. A munkában is egy­formán osz­to­zunk, a gyümölcsében is. A külföldi támo­gatást vissza­mond­tam, bol­do­gu­lok anélkül is. La­bi­rin­tu­som­mal karöltve jó eredménye­ket érek el.
Igaz, csak ma­gam va­gyok a láto­gatója…

Forrás: eirodalom.ro